Az angol és a német nyelv is használja nagypéntekre, Jézus kereszthalála napjára a jó kifejezést. Jó nagypéntek? Good Friday, Guter Freitag? Nem abszurdum ez? Lehet ebben valami jó? Miért, honnan hát ez az elnevezés? Néhány vallomás a századok sorából.
Vagy netán valamiféle lelki aberráció következménye, hogy jónak mondjuk azt, ami a legszörnyűbb? A véresre korbácsolást, a töviskoronát, a végkimerülésig vonszolt keresztgerendák terhét, a kezek, láb átszögezését – a brutális véget?
Látszat és valóság, emberarc és Isten-arc szembesülése – létünk paradox jellege
A válasz emberileg, kapásból nyilvánvalóan ez: nem, semmi jó nincs a kínhalálban. Van azonban egy másik szemléleti-, és valóság dimenziója, értelme, célja Jézus (és minden ember!) szenvedésének, (kereszt)halálának. Isten ugyanis nem bocsát értelmetlen, céltalan, vak szenvedést, próbát senkire. De mi akkor a szenvedésnek, még inkább: Isten Fia szenvedésének az értelme, és célja? Mert ha ezt átlátjuk, rájöhetünk arra, hogy Abban a szenvedésben, kínhalálban mégis volt valami jó, sőt az volt a legfőbb jó bizonyos értelemben. De milyen értelemben? Jézus kereszthalálában a látszat és a valóság, a pillanatnyi jelenség, értelmetlenség, és a végső értelemadás csapott össze, ütközött meg. A jó a rosszal, az emberi és az isteni, a szent és szentségtelen, a bűn és a tisztaság szinte apokaliptikus, mégis rövid időn belül eldőlt csatája. Kinyilvánult harmadnapra Isten végleges győzelme minden emberi, vallási, indulati sötétség és gáncsvetés, kelepceállító értelmi(ségi és bűnöző) rafinéria, brutális hatalmi eszközhasználat fölött. Ebben az isteni győzelemben kiderült az is, hogy az állattá aljasuló ember gátlástalanul elmegy a végsőkig: a gyilkosságig, még ha azt vallási és hatalmi érvekkel alá is támasztja, de igazolni semmiképpen nem tudja. Az emberben lakozó ősfenevad, a Sátánnal szövetséges bukott ember félelmetes valósága is lelepleződött a kereszten. Meg az is, hogy Isten is elmegy a végsőkig, a végtelenségig irgalmában, mentő szeretetében! „Jó” tehát ezért is nagypéntek, és sok minden másért is.
Ama jó nagypénteken nem csak a bűnben eltorzult emberarc ábrázolódott ki minden időkre, DE a vér, ecet, töviskorona, szögek és brutális csőcselék indulat ellenére is feltisztuló, kirajzolódó, mindenek fölé emelkedő, s mindenekben megjelenni akaró istenarc is a szenvedő Isten-Ember arcvonásaiban. Ha ez az Isten-arc odafordul az emberi torzókhoz, eltorzult arcokhoz, akkor hordozójukban egyszerre elkezd nőni az ECCE HOMO. Növekedésnek indul bennünk a szenvedésben gyűlöletet nem ismerő, az átkozódást szótlanul hordozó Jézus-arc, az új lelki ember átszenvedett, letisztult, gyönyörű békességet sugározó arca. Ilyen különös és titokzatos emberarc, és Isten-arc szembesülése történt meg ott a Golgotán, a Koponyák hegye véresen, halálosan kemény és komoly valóságában. S mi minden kiderült ott nem csak a végsőkig süllyedő és süllyesztő emberről, hanem a végsőkig, a végtelenségig irgalmas, együttérző Istenről, s a velünk, értünk, helyettünk szenvedő Jézusról!
Honnan a „jó nagypéntek” kifejezés? – Már Luther is használta
Az angol nyelvben a good, jó kifejezésben benne rejlik egy másfajta értelmezés is, nevezetesen az, hogy ami jó, az szent is, sőt, ami szent, az örömet, áldást hoz az embernek. Ebben az értelemben nevezték el nagypénteket angolul jó pénteknek, ami a német nyelvben is megjelent. Ott Guter Freitag-ként lett közkeletű a Karfreitag, a szomorú péntek megjelölés mellett. Közel 500 éve, hogy Luther Márton német reformátor használatba vette ezt a szókapcsolást, hiszen nagypéntek csendje alkalmas volt arra szerinte, hogy ki-ki elgondolkozzék a keresztyén ember szabadságáról, Isten szeretetének szenvedést, halált vállaló mélységéről. Az ónémet Kar=szomorúság, gyász szóban rejlő emberi fájdalomról, s az arra adott isteni vigasztalásról, Jézus keresztjéről, mint az idők és a történelem, meg a kozmosz irány-, és sorsfordító pontjáról, tengelyéről, hiszen kereszt nélkül minden emberi történet, s maga az emberiségtörténelem is halállal végződne. De Ő levétetett a keresztről, s áttörte a végzetes lezártság, a bezártság falát, s megnyitotta az örök élet távlatait az emberiség előtt.
Közös hangok nagypéntek „jóságáról” – isteni passió az elhagyatott emberért
Nagypéntek, kereszt nélkül megváltatlan, befejezetlen lenne az emberi sors. Torz, torzító, eltorzult történet. Jósága e napnak abban is áll, hogy a kereszten kiderült: minden, ami minket elítél, minden, ami halálunkat okozza, bűneink, átkozott szívünk indulatai, cselszövések és árulások, péteri és júdási, kajafási és pilátusi attitűdök odaszegeztettek a keresztre Jézus mellé, Jézus által. Azaz megítéltettek és könnyűnek találtattak – emberi és isteni mérlegen egyaránt. De kiderült az is, milyen elhagyatott bűnében az ember. Milyen magányossá válhatunk szívünk és szánk indulatai miatt. Mennyire önkizárókká, önkireszkesztőkké, önsorsrontókká válhatunk nyílt vagy titkolt töréseink, törvény-, és szeretetszegéseink következtében. Mindezt látta és megláttatni próbálta velünk Isten az Ő Fia keresztre adásával, mint egy hatalmas, élő felkiáltójellel. Halálba engedése révén micsoda leleplező, megítélő és mégis felemelni akaró szeretet az övé, mekkora a mélysége Isten eme szeretetének?!
Olyan felismerések ezek, melyek a legkülönbözőbb korok keresztértelmezését áthatják, egyre inkább több dimenzióssá formálva látásunkat a történelem során a szenvedésről, és az értelmetlenség mélyén is meghúzódó isteni célszerűségről, másfajta értelemről. Amikor a kereszten egyszerre kiderül Isten gyengesége, sebezhetősége, s mégis ebben a mi gyengeségeinket, sebezhetőségeinket vállaló, felkaroló, szelíden gyengéd, mégis hatalmas erejű szeretetben mutatkozik meg az Ő páratlan segítsége. Az, hogy feltekintve a szenvedésben, gyászban, kórházi ágyon, bármely bánatban, gondban a keresztre, egyszerre átérezzük az istenbizalom és a hit mentőöv szerepét és erejét. Isten együttérzését: Ő velünk, Ő értünk a legmélyebb mélységekben is. Az, hogy a pillanatnyilag ránk boruló sötétség lehet egyszerre Isten jelenlétének a felismerési pillanata is, amikor a fény a mélységek mélységében sem alszik ki, még ha csak pislákol. És ez jó, nagyon jó hír hitünknek is, s nem csak nagypénteken.
Örvénylő létpillanatok – szolidáris Isten a kereszten
Origenes egyházatya már másfél évezrede felismerte: Isten az Ő irgalmasságában együtt érez és szenved velünk, a Megváltó irántunk táplált együttérzésből jött a földre. Istennek, Jézusnak ez a szenvedése maga az igazi szeretet: caritas in passio. Ma úgy mondanánk: Isten szolidáris szeretettel fordult felénk, ennek jele a kereszt. Vagy ahogyan Siénai Katalin egy örvénylő létpillanatában felkiáltott: „Hol voltál Istenem és Uram, amikor szívemre sötétség és tanácstalanság borult?”. Isten hangja ezt válaszolta neki: „Leányom, nem érezted? A szívedben voltam, ott, egészen a mélyen!”.
450 éve a református reformációban keletkezett hitvallási irat, a Heidelbergi Káté egyenesen úgy fogalmaz, hogy kifejezett hasznunk van Krisztus keresztfán hozott áldozatából és halálából. Ez a furcsa spirituális haszonelvűség mondatta az atyákkal akkor ott Heidelbergben: „Az (a haszon), hogy a mi ó-emberünk Ővele (Krisztussal) együtt megfeszíttetik, megöletik, eltemettetik, hogy a test gonosz indulatai ne uralkodjanak többé mibennünk, hanem mi magunkat hálaáldozatul Őneki szenteljük”. Íme, amikor a „jó nagypéntek” a szentség érintését, gyógyító erejét hozza el tudatunkba, szívünkbe. A gyilkos ember, a golgotai sorsot egymásnak szánó öldöklő fenevad halálát jelenti a kereszt és Krisztus ereje. Azért ez mégiscsak hatalmas változás, és fordítópont ember-, és világszemléletben, emberben és világban egyaránt!
Nagypéntek „jósága” terjed tereken és időkön át
És a sort lehetne folytatni bőségesen. Most csak pár jellegzetes példát: egy amerikait egy svájcit, meg egy irodalomtörténetit, illetve imádságtörténetit.
Az amerikai katolikusok Baltimori Kátéjában azért nevezik jónak nagypénteket, mert Krisztus halálával mutatta meg nagy szeretetét az emberek iránt, és minden áldást a keresztről töltött ki rájuk. Szent ajándékok áradtak Krisztus keresztjéről, s áradnak lelkiképpen ma is, egészen az emberi történelem végéig.
Oscar Wilde (1854-1900) amerikai író E Tenebris (A sötétségből) című önéletrajzi ihletésű versében írja le hosszú, konfliktusos útját a keresztyénségig, ami a halálos ágyon történt megtérésben kulminált. A saját életünk legsötétebb pillanataiban villan fel – az övében és a miénkben is – az a kegyelem, amikor a tényleges és lelki-szellemi vaksötétben feltűnik Krisztus arca. Így formálja át a tenebrist luxá, a sötétséget világossá – ezek a nagypénteki áldott-jó pillanatok. Wilde így kezdi mélységben, sötétségben felfohászkodó versét, amit most szabadon adok vissza: „Jöjj le hozzám, ó, Krisztus, segíts rajtam! Nyújtsd ki kezedet, hiszen süllyedek a viharos tengeren, amint egykoron Péter a Galileai tengeren. Az élet borát felissza a szomjas homok, szívem éhség gyötörte föld…Lelkemnek pokoli kínokat kell szenvednie, mielőtt azon az éjszakán megáll majd Isten trónusa előtt”. De a békét mégis meghozza számára az, „Akinek keze sebhelyes, s az az elgyötört Emberi Arc”. Igen, ezért olyan jó, nagyon jó nagypéntek.
A svájci Rudolf Bohren református író-esztéta-teológust idézzük még. A Kálvin Kiadónál 2011-ben megjelent szép és különleges elmélkedés könyvecskéjében (fordította Dr. Békefy Lajos) Kálvint szólaltatja meg a nagypénteki isten-emberi szenvedésre emlékezve és emlékeztetve. „Az Ő erejével győztesek leszünk” – írta egykoron a genfi reformátor. És a kései svájci lelkészutód „Tanuld a szenvedést!” címen így gondolkodott el a kereszt alatt, amiből mély értelműen ismét kiderül az, hogy a paradox fogalmazás: „Jó Nagypéntek” mégiscsak teli találat. Nem olyan abszurd, lehetetlen, beteges vagy embertelen, amilyennek a felületes ember gondolná, hanem a humánumot keresi a divinumban, az emberit menti, látja, láttatja meg velünk az isteniben, a fentről áradó fényt a vaksi lenti szürkületben. S ez jó, nagyon jó nagypénteki evangélium! Így fogalmaz Bohren:
Fájdalmak Férfija a kereszten
Te szenvedtél értünk.
Taníts most minket, és tégy késszé, hogy mi is
tudjunk szenvedni Érted,
S így derítsük jókedvre a világot.
Nagypéntek című elmélkedéses szabad versében pedig egészen személyessé fordítja le Krisztus keresztjének jótékony üzenetét és hatását, jó nagypéntekivé hangolva azt, minket pedig nyitottá e különös nap áldásai előtt:
Két gyilkos között haltál meg,
S magaddal vittél a halálodba
Minden tisztátalan kezet és csaló szívet –
Az én kezemet és szívemet is.
Lelked megtanít a meghalás művészetére,
Meghalni a hétköznapok megszokásainak.
Ezt szeretném én is megtanulni.
Dr. Békefy Lajos, Felvidék.ma
