Szlovákia lépten-nyomon igyekszik igazolni történelmi létjogosultságát, történészeik rendre elfelejtik azt a tényt, hogy a mai Szlovákia földrajzi elhelyezkedését tekintve a történelmi Magyarország szerves része volt, s nem Szlovákia, hanem Felvidék néven ismeri a historiográfia. Mai államcímerük eredete kapcsán is rendre elfeledkeznek arról, hogy a „derék” tót atyafiak nemes egyszerűséggel a magyar címer kettős kereszt-hármas halom szimbolikáját is tőlünk vették el. A szlovák történetírás látványosan keresi a szlovákok múltját, s ehhez azon – vitathatatlanul magyar származású – történelmi hőseinket használja fel arcpirító módon, akik a mai Szlovákia területén születtek (Erről a kérdésről a Nagy Magyarország konzervatív történelmi magazin 2009 októberében különszámot adott ki, s a szlovák történészkörökben nem fogadták kitörő lelkesedéssel az abban leírtakat). Így lett szlovák a Károly Róberttel dacoló Csák Máté, vezérlő fejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc, vagy éppenséggel a Berlint megsarcoló kiváló huszárgenerális, gróf Hadik András. És most így tettek a „világ legöregebb katonájával”, a 81 évig szolgáló huszár strázsamesterrel, Skultéty Lászlóval. Születésének 275. évfordulóján – miután elítélendő módon megbolygatták újaradi nyughelyét – Hegyesmajtényban temették el Szlovákia legújabb „nemzeti hősét”, aki – tegyük hozzá! – nem szlovák, hanem magyar volt!
Mit is tudhatunk a derék strázsamester életéről? Skultéty (eredeti nevén: Gábris) László 1738. június 27-én született a Trencsén vármegyei Hegyesmajtényban. Édesanyja, Kovács Katalin halálát követően 1750-ben édesapja, Gábris György közbenjárására ezredfiként vették fel a Ghillányi- (később: Hadik) huszárregiment soraiba, ahol apa és fia együtt szolgált. Az ezred 1756-57. évi nyilvántartásaiban már találkozhatunk Skultéty László nevével, aki a hétéves háborúban esett át a tűzkeresztségen: az 1757. június 17-i kolini csatában kardvágástól sebesült meg a jobb kézfején. Az 1757-es esztendő másik kiemelkedő eseményének is részese volt, ugyanis ott volt Hadik András híres berlini portyáján. A Hadik-ezredet 1768-ban feloszlatták, Skultéty László ekkor került át a később 8. hadrendi számot viselő huszárezredhez, ahol 1831-ben bekövetkezett haláláig szolgált.
1775. november 1-jén vice-tizedessé léptették elő a Wurmser-huszárezred állományában. A török elleni hadjáratban is jelen volt, ekkor sebesült meg másodszor: 1789. október 22-én a Lesnyica és Losnyica közötti győztes csatában állát érte kardvágás. Vitézségéért még ezen esztendőben megkapta az Ezüst Vitézségi Érmet.
Strázsamesteri (őrmesteri) előléptetését 1790. április 11-én kapta meg, egyúttal ezred-zászlótartónak is kinevezték, mely tisztséget 41 esztendőn keresztül viselte. Az 1792-1815 közötti háborús időszak valamennyi hadjáratában részt vett, amelyért megkapta az 1814-ben alapított Hadseregkeresztet, ismertebb nevén: Ágyúkeresztet. Skultéty strázsamester 1756 és 1815 között a Habsburg Birodalom huszonkettő – poroszok, törökök, franciák és oroszok ellen viselt – hadjáratában volt jelen.
Skultéty László őrmester már életében legendává vált, mely annak is volt köszönhető, hogy ezrede 1825 és 1827 között Bécsben teljesített udvari szolgálatot, s egy alkalommal I. Ferenc császár felfigyelt az akkor már hét és fél évtizede szolgálatot teljesítő altisztre. Az uralkodó beszélgetésbe elegyedett az agg zászlótartóval, s a következőket mondta neki: „Kedves Skultéty! Mit kívánsz ilyen hosszú szolgálatért? Tisztté teszlek és nyugállományba helyeztetlek!” Az ezredtörténet szerint Skultéty az alábbiakat válaszolta: „Felség! Köszönöm a tisztességet, de ha Felséged kegyét akarja irántam nyilvánítani, úgy azt kérem, hagyjon meg abban az állapotomban, amelyben most vagyok, hogy az ezrednél zászlótartó maradhassak és zászlótartóként halhassak meg.” Ferenc császár erre így felelt: „Jól van, kedvesem, úgy legyen!” Ennek köszönhetően Skultéty László őrmester a 8. Kienmayer (1828-tól Coburg) -huszárezred örökös zászlótartójává neveztetett ki, pénzpótlékban részesült, továbbá szolgálatmentességet is kapott.
Személyét illetően az ezredkáplán, Sztaroczek Mihály arra emlékezett vissza, hogy a nőtlen Skultéty őrmester mélyen vallásos volt, latin nyelven gyónt, de anyanyelve mellett beszélt tótul és németül, ráadásul 1814-ben franciául is megtanult valamelyest. Sztaroczek ezredkáplán kimagaslóan bátor és példamutató emberként írta le az agg Skultétyt, aki „mindenek előtt uralkodója, ezrede és hazája iránt rendíthetetlenül hű volt.” Természetesen feltette a kérdést az öreg katonának, miért nem avanzsált tisztté, melyre Skultéty a következő választ adta: „Én csak egy szép virág szára voltam. A tiszti pálya sohasem jutott eszembe, és ha azzá akartak volna tenni, én azt nem akartam volna.”
Ezredét Hódmezővásárhelyre, majd 1828-ban Aradra helyezték, s az öreg zászlótartó még részt vett az 1830. szeptemberi ezredgyakorlaton, lóháton! A következő esztendőben a Coburg-huszárok újból Bécsbe kerültek, de Skultéty már nem tartott velük, ereje elhagyta. Visszamaradt az ezredszertárral, s hamarosan ezrede Új-Arad melletti szentmiklósi ispotályába került, ahol végelgyengülésben halt meg 1831. augusztus 19-én.
A 8. huszárezred saját költségén állíttatott magyar nyelvű síremléket Skultéty Lászlónak, „a világ legidősebb katonájának”, amelyet 1898-ban gránit obeliszkre cseréltek, s felirata szerint alatta nyugodott a „világ legidősebb huszárja”.
Skultéty strázsamesterről már az 1820-as évek második felében születtek írások, továbbá népszerű volt a bécsi Hadiföldrajzi Intézet által sokszorosított lovas portréja is. 1825 őszén az Iris nevű német hetilap és a Magyar Kurír is tudósított a világ legidősebb katonájáról. Haláláról is jelent meg tudósítás, életrajzának megírására többen is kísérletet tettek, Magyarországon legutóbb 1992-ben Safáry Endre és Zachar József jelentette meg Nyolcvan nyár nyeregben – Skultéty László huszár zászlótartó élete című munkáját. Rajta kívül még számtalan, Habsburg szolgálatban álló magyar katona dicsekedhetett több évtizedes szolgálati múlttal (például Kordás Mihály őrmester, aki a jászkun kiegészítésű 12. Nádor-huszárezred zászlótartója volt 57 esztendőn át), mivel a császári-királyi hadseregben ekkortájt a magyarországi illetőségű katonák élethosszig, vagy rokkantságig kellett, hogy szolgáljanak. 1840-ben a magyarok katonai szolgálati idejét 10, majd pár évvel később 8 esztendőre csökkentették. A több évtizedes szolgálat, a szülőföld távolsága, a német szolgálati nyelv ezeket az embereket előbb-utóbb a császári ármádia vakon engedelmeskedő eszközeivé változtatta, akik éltek-haltak uralkodójukért. Esetükben a haza és nemzet tényleges fogalmát többnyire császáruk és ezredük jelentette. A magyar reformkor kezdete még nem eredményezte az alsóbb néprétegek nemzettudatát, az többnyire a nemesség és a polgárság köreiben divatozott. Szlovák nemzetiségről pedig ekkor még beszélni sem lehetett, mivel a Felvidéken a tótok több nyelvjárásban beszéltek, még egységes nyelvjárásuk sem létezett.
Skultéty László levelezése, esetleges visszaemlékezése bizonyíthatná legjobban magyar származását, de ezek nem kerültek elő. 1820-ban kiállított szolgálati lapján is csak az szerepel, hogy Ladislaus Skultéty Magyarországról származott. Mégis mi az, ami magyar eredetét igazolhatja?
Régi magyar szokás volt, hogy a fiúgyermek az édesapa keresztnevét is örökölhette, vagy azt az utónevet is kaphatta, amelynek névnapját akkor ünnepelték. Június 27. László nevenapja, a magyarság körében pedig egyik Árpád-házi királyunk, Szent László akkor is nagy tiszteletnek örvendett. Persze, ez még kevés lehet a bizonyítási eljárás során. A következő támpont 1831-ben és 1898-ban készült sírfelirata. Mindkettő magyar – s nem pedig a hadseregben használatos német, vagy éppenséggel tót – nyelven íródott, amelyen magyarul – nem pedig tótul, vagy „szlovákosítva” – tüntették fel Skultéty László nevét.
Érdekes történelmi adalék, hogy nem csupán Garai Jánost ihlette meg Skultéty páratlan katonai életútja, amikor róla mintázva írta meg az Obsitos című költeményét 1843-ban (ennek alapján készült el 1926-ban Kodály Zoltán méltán népszerű daljátéka, a Háry János). Igazán nem vélhető magyarbarátnak az osztrák reformkor egyik jeles alakja, August Bäuerle, aki a vitéz 8. Coburg-huszárezrednek ajánlott, Az öreg zászlótartó című életkép szerzője. Bäuerle Skultéty Lászlót következetesen „László atyának” nevezte költeményében.
A fentebb leírtak a Napnál is világosabban bizonyítják, Skultéty László strázsamester nem tót (szlovák), hanem magyar volt!
Ismeretes az a történet, amely szerint Napóleon császárnak egyik tanácsadója a következőket jegyezte meg a magyarokról: „Felség! Régi szokásuk a magyaroknak, hogy felnéznek nagyjaikra és büszkék múltjukra. Vedd el a nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz!” Ez a mondat akár elhangzott, akár nem, az az érzésünk támad, hogy a román mellett a szlovák történetírás is megfogadta az idézett tanácsot, s ezen gondolat jegyében a mi rovásunkra írja meg a saját történelmüket.
Itt az ideje, hogy a hivatalos szlovák történészek is belássák, így nem lehet történelmet írni, előbb-utóbb a történelemhamisítás súlyos konfliktusok forrásává válhat! Önálló szlovák történelmet nem lehet magyar hősökből kreálni, ennél okosabban járnának el, ha tanulmányoznák a Felvidék magyar történelmét, s a magyarsághoz szervesen kacsolódó felvidéki szlovákok históriáján ügyködjenek. Bölcsebben tennék, ha a magyar Skultéty helyett arról a harmincezer tót atyafiról írnának, akik 1848/49-ben a honvédsereg kötelékében harcoltak, ám róluk mélyen hallgatnak. Miért? Pontosan azért, mert nem a mai Szlovákia, hanem Magyarország függetlenségéért harcoltak!
Babucs Zoltán, hadtörténész/Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”40412,40304,40771,40169,40235,40196,40186″}
