Október 23-án Dunaszerdahelyen is megemlékeztek az 1956-os forradalom és szabadságharc kitöréséről. Az ünnepi szónok Bárdos Gyula, a Csemadok országos elnöke, az MKP elnökségi tagja volt.
A városháza melletti emlékműnél a Szózat elhangzását követően Hájos Zoltán polgármester köszöntötte az egybegyűlteket. A történelem pillanatait a Rivalda Színház tagjai elevenítették fel, akik október 29-én, kedden mutatkoznak be a Moliere: Tartuffe premierrel a dunaszerdahelyi VMK-ban.
Bárdos Gyula ünnepi beszédében az 1956-os történtekre felvidéki vonatkozásukban is visszatekintett:
„Az 1956-os forradalom és szabadságharc kapcsán gyakran felmerül a kérdés, miért csak Magyarország népe tudott egyesülni a szabadságvágy mentén, miért nem csatlakozott hozzá Kárpát-medence magyarsága, köztük mi, a Felvidékről? Nem feltételezem a kérdés firtatóinak rossz szándékát, hiszen a velünk élő történelem ismérve az is, hogy hiányoznak bizonyos eseménysorok egyes láncszemei. Az is, hogy az összefüggések keresése során olykor nem vesszük észre más történelmi eseménysorokat.
1956 bűvöletében elhomályosulhat egy nemzetrész sorsa, a több mint 60 évvel ezelőtti események, amikor a szülőföldünkön váltunk földönfutókká, amikor a szovjet hatalom segítségével és a nyugati hatalmak nemtörődömsége mellett százezreket alázhattak meg a reszlovakizáció lélekölő követelésével, amelynek azok, akik ellenállnak, szedhetik a sátorfájukat. És szedték is. Százezernél is több embert telepítettek Magyarországra, tízezreket raktak fel a marhavagonokra, hogy Csehországban szinte rabszolgaként adják őket el. Férfiak és asszonyok, idősek és gyerekek, szülők, gyermekek, testvérek, barátok űzettek el az ősök földjéről. Akik maradta, a gerinctörés fájdalmával mondhattak le nemzetiségükről, legszentebb örökségükről, a magyarságukról. Szabad-e feltenni ilyen körülmények között a kérdést, hogy miért csak a családi házak konyháiban összebújva, remegő szívvel tudtuk csak figyelni az 1956-os eseményeket? Szabad-e számon kérni, hogy nem vonultak az utcákra azok, akik éppen csak hazatértek csehországi szolgaságukból. Sokan még magyar nemzetiségüket sem vették vissza, félve az újabb meghurcoltatásoktól! Szabad-e ilyen történelmi hagyatékot magában hordó nemzetrésztől megkérdezni, miért csak a forradalom bukása után öltöttek karszalagot, hogy legalább szolidaritásukat fejezzék ki a hős testvérekkel, rokonokkal, barátokkal, a közülük kiszakított és kitelepített ismerősökkel? Én azt mondom, nem szabad! De emlékezni kell, mert ez is velünk élő történelem – hasonlóan 1956-hoz. Ennek is van hagyatéka, ezt sem feledjük. Ne feledjük, mert a sors már csak olyan, hogy olykor egymástól független dolgokon keresztül is, ez esetben a forradalom és szabadságharc mellett a deportálásokon és kitelepítéseken keresztül ugyanazt üzeni a jövő nemzedékeinek: megalázni, meghurcolni lehet egy népet, nemzetet, de megtörni soha, ha tovább él benne a szabadságvágy, ha a véres, meggyötört testben a lélek szabad marad. Nekünk szabad a lelkünk, és soha nem adjuk fel szabadságvágyunkat. Isten ebben segítsen bennünket!” – mondta Bárdos Gyula.
Beszéde teljes terjedelemben videón is megtekinthető:
A Himnusz eléneklése után megkoszorúzták az emlékművet. Az MKP nevében Berényi József, Bacsó László, Bárdos Gábor, Fenes Iván,Miklós László (valamennyien Nagyszombat megye önkormányzati képviselői) helyezték el a kegyelet virágjait.
on, Felvidék.ma
