Olvasom az elemzéseket, blogbejegyzések, véleményeket a megyei választásokról. Széles a skála, a „fantasztikus győzelem” és a „szégyen-gyalázat az egész” között mozognak az interneten véleményezők rögtönzött összefoglalói.
Igen, nálunk a Losonci járásban esett meg az az eset, hogy csak 14 szavazat hiányzott ahhoz, hogy plusz egy képviselővel „gazdagabbak” legyünk 2017-ig Besztercebányán. Nem lettünk… Most a vigasztalások és vigasztalódások napjait éljük, valójában még mindenki a drukk hatása alatt van, a higgadt elemzés még várat magára.
Amíg ez megtörténik, engedtessék meg, hogy félig választópolgárként, félig közéleti személyként gondolataimmal hozzájáruljak azoknak az okoknak a feltárásához, amelyek oda vezettek, hogy az immáron negyedik megyei választások „eredményeképpen” a Losonci járást egy, azaz egy magyar fogja képviselni a nagyon távoli, északi városban.
Az első megyei választásokon Besztercebánya megye magyar önkormányzati képviselőinek a száma a négy, magyarlakta járásból 15 volt. Négy év múlva 11. Újabb négy év után 7. A mostani szám pedig 5.
Elevenen él bennem az MKP első járási, jelöltállító kongresszusa, amikor egy frappáns mondattal záródott a jelöltek bemutatkozása: „Ha bekerülök, első számú célom a Gömör-Nógrád megye jövőbeni kivívása lesz!” Ezt kijelenteni ott, akkor persze politikai nonszensz volt, hiszen a magyar képviselők Besztercebányán ezt nem érhették el. A mondat üzenete az volt, hogy ez a megyerendszer nekünk, nógrádi, gömöri magyaroknak nem jó, és a hosszútávú célunk, hogy ezt megváltoztassuk, közösen, mi, felvidéki magyarok és nem magyarok egyaránt! Azóta sok víz lefolyt az Ipolyon és mi beleszoktunk ebbe a „partizánmegyénkbe”. Egyrészt belekényelmesedtünk, másrészt pedig apatikus módon beletörődtünk sorsunkba.
Olyannyira, hogy már azt a fáradságot sem vesszük, hogy időnként egymás között kimondjuk: ez a megye nem a mi megyénk!
Itt most álljunk meg egy pillanatra! Mielőtt zsigerből ontanák a kedves választók, vagy az érintett politikusok a viszontválaszokat a felújított (nagyrészt) szlovák tanítási nyelvű középiskolákról a járásunkban, az utak leaszfaltozásáról, körforgalmak és hidak megépíttetéséről, higgadtan gondolkozzunk el: ezek a beruházások nekünk csak akkor és azért járnak, mert vért izzadva (jelölt és aktív szavazó együtt) bekerülünk ebbe a ránk erőszakolt megyei önkormányzatba?!
Az ilyen fejlesztések ugyanúgy megilletnék a szülőföldünket, ha egy fia képviselőnk sem ülne Besztercebányán, és szinte biztos vagyok benne, hogy civil kezdeményezésre, lokálpatrióta fejlesztési intézmények segítségével előbb vagy utóbb megvalósultak volna, hiszen az Ipolyon újjáépített két hidunk története is erről szól.
Nos, azt hiszem, hogy a hevenyészett eszmefuttatásom ezen pontján kell nagyon határozottan hangsúlyoznom, hogy tisztelem és nagyra értékelem a magyar képviselőink, és az általuk, sok esetben hatékonyan „meglobbizott” szlovák megyeelnökeink eddigi munkáját a Losonci járásban 2001-től egészen a napjainkig. Amit viszont sugallni szeretnék: Maga a rendszer rossz, és ideje újranyitnunk a vitát erről a rendszerről, ugyanis az „átkos” kormányzati szerepvállalásunk akkori eredménye mindez. Szenctől Nagykaposig része lettünk egy rendszernek, amely kellően sötét, alagútrendszerű, mozgástér nélküli, de olyan mértékben, hogy ezt már nevezhetjük akár a „csőbe húzás” tipikus esetének is.
Mindebben a legszörnyűbb az, hogy négyévenként vívjuk a „ketrecharcainkat” azokért a posztokért a megyéinkben, amelyek vagy örök ellenzékiek, vagy a helyzet kínálta ad hoc alkupozíciók. Ez nekünk így elég? Ha igen, akkor viszont nem csodálkozhatunk, hogy az istenadta felvidéki magyar nép egyre távolabbinak érzi a megyei politizálást, egyre nehezebben mozgósítható még akkor is, ha a hátrányból sokszor sikerült előnyt kovácsolni a képviselőinknek. A (nem) részvétel ugyanis azt jelzi, hogy nem érzik és nem értik a sajátjuknak a „zemberek” a megyéjüket.
Az én szűkebb körömben is találtam 5-6 olyan magyar embert, aki nem vette a fáradtságot arra, hogy az urnához járuljon. Neheztelek rájuk, mert olyanokról van szó, akik a választások között aktív részesei, formálói a nógrádi, losonci, kalondai magyar közéletünknek. Nevesíteni tudjuk, hogy ki az a „14″ magyar ember, aki ezt a fiaskót „okozta”. Azért teszem idézőjelbe ezt a számot és ezt a szót, mert valójában „140″ vagy „1.400″ sőt „14.000″ magyar emberről van szó, akik távolmaradásukkal már sokadszor üzennek a politikusainknak, hogy valami eltört. És valójában nem a választók a valódi okozói ennek a helyzetnek, hanem bizony a Komáromi Nagygyűlésen szentesített paradigmánk elszabotálói.
Van egy ismerősöm a „legnépszerűbb közösségi portálon”. Megyeelnök. A miénk… Szinte naponta tesz közzé a napi munkájáról (mondom: a napi munkájáról!) fotókat, bejegyzéseket. Személyesen látogat el (mindenféle PR-stáb „aládolgozása” nélkül) a megye legkisebb, legistenhátamögöttibb falujába, intézményébe is, hogy felmérje, mit és hogyan kell segíteni a megye költségvetéséből. Nem csak a polgármesterekkel mutatkozik, hanem, ha kell beáll a kalákában (az a bizonyos „brigádmunka”, amit mi már nagyon sok helyen elfelejtettünk a falvainkban…) kishidat építeni a patak felé, vagy körbetraktorozza a falut a helybéliekkel, hogy lássa, hol szükséges a bekötőút újjáépítése a falusi turizmus valós fejlesztése céljából, ügyel arra, hogy mindenhol, minden szinten egyenértékű és egyenrangú legyen a magyar nyelv és a magyar szó az államnyelvvel, egyszóval, teszi a dolgát! Egy „baj” van csupán ezzel a megyeelnökkel, hogy bár a „miénk”, de túl messze van tőlünk: a „Csíkban”, ugyanis az illető úr Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsa elnöke. „Húzzák-vonják” őt is a „saját idegenjei”, de a magyar választói megvédik, támogatják, erősítik, s ezáltal teszik ezt egymással is. Ez Székelyföld!
Miközben ezeket a gondolatokat papírra vetem, jön a hír az éterből, amely szerint Fico és társai hamarosan megnyitják a társadalmi vitát a megyerendszerről, mert nincs ez így jó, szerintük elég lenne majd négy év múlva három „kraj” is, de hírben ott rejlik a számunkra nagyon fontos lényeg: itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy Fico kívánalmának eleget téve, éljünk a véleményünk kinyilvánításával!
Két hónap múlva blogolók, kommentálók tucatjai fognak „eszmét futtatni” 1994. január 8-ról, arról a 20 évvel ezelőtti „Felvidéki Nagy Menetelésről”.
Kedves, tisztességben megőszülni készülő, és aktív magyar politikusaink! Kedves magyar polgármestereink! Kedves magyar civil ifjú titánjaink! Mi lenne, ha most az egyszer nem csak emlékeznénk és elmélkednénk majd arról a „jeles napról”, hanem újragondolva és új erőre kapva, tennénk is a dolgunkat a saját, magyar megyénkért, azért a „14″ magyar emberért…
Rajtam nem múlik. És Önökön, uraim? Rajtatok srácok?
Papp Sándor, Kalonda/Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”42549,42557″}
