Martonyi János jogtudós, diplomata és ügyvéd, az Antall kormány külügyi államtitkára, Orbán Viktor kormányainak külügyminisztere ez év április 5-én töltötte be hetvenedik életévét.
Ebből az alkalomból, valamint Magyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozása tízedik évfordulója okán április 27-én, ünnepi vacsorán köszöntötték Budapesten a leköszönő külügyminisztert. Az ünnepség meglepetése egy emlékkönyv, amelyet munkatársai és elvbarátai írtak. Ebben a kötetben jelent meg Duray Miklós alábbi írása is:
A külügyminiszter felel az államért… mások a kormányzásért, a szaktárcákért, a pártért, a többi politikus esetleg semmiért, még saját szavaiért sem vállal felelősséget. Az államért felelősséget viselni néha nagyobb tett, mint szólamosan kiállni a nemzetért, vagy az ország színpadán verni az asztalt. De vannak súlyos körülmények, amikor éppen a nemzetért kell megküzdeni, hogy az állam ne kerüljön ebek harmincadjára. A nemzet és az állam két különböző fogalom, nem azonos érték. A közéletben mégsem választhatók el egymástól, de megkülönböztethetők. Megkülönböztetve, de nem egymással szembeállítva kezelendők.
Nyilván nehéz külügyminiszternek lenni, de nem úgy, mint gabonát zsákolni, vagy a kikötői pallón táncolva nyakszirten cipelni a guanóval megtöltött dunyha méretű, dögnehéz csomagokat. Noha a külügyminiszter is időnként arra ítéltetett, hogy pallón billegjen, vékony jégen csúszkáljon és takarítsa mások handabandázásának törmelékét.
A hatalmi politika zagyáról nem is beszélve.
Gromikoról híresztelték, hogy kioperáltatta arcidegeit, nehogy arcizomrándulása bármit is eláruljon érzelmeiről. Csaknem harminc éven át volt külügyminisztere a Szovjetuniónak – a hatalmi- és állampolitika képviselője volt, nem őmiatta hullott hamvaiba a cári Oroszország rosszhírű utódja.
Martonyi Jánosnak külügyi államtitkárként vagy külügyminiszterként ugyan lehetett volna példaképe a Gromiko jelenség, ha éppen – a kettős abszurditás beteljesülésével – ő lehetett volna a külügyminiszter akkor, amikor Andrássy Gyula töltötte be ezt a hivatalt a Habsburg Birodalomban. Mind a két birodalom széthullott, lehet, hogy a külügyminiszterek okán is, hiszen a külügyek kormányosának nem csupán képviselni kell az állampolitikát, hanem irányítani is.
De hiába a külügyminiszter a világ vagy, az ország legzseniálisabb embere, ha a kormány vagy az uralkodó bármikor felülírhatja az ő szándékát, akaratát, véleményét.
Egy állam, egy ország, egy nemzet külügyeit sok éven át irányító, vagy legalábbis azt döntő módon meghatározó személy – Martonyi János esetében ezt tizenkét évben mérik – egyszerre lehet sikeres és peches. Őreá mindkét minősítés illik.
Ő vezényelte a folyamatot, mely Magyarországot az euro-atlanti kapcsolatok kötelékébe és az európai integráció útjára juttatta. Ezt úgy kell olvasni és érteni, hogy Magyarország ma ismét abban, a Géza fejedelem által elképzelt kötelékben találtatik, ami 973 húsvétján Quedlinburgban alakult ki. Vitathatatlan, hogy ma, Magyarország a több mint ezeréves útján halad, a történelmi folytonosság útján, ami nem biztos, hogy érvényes egész Európa vonatkozásában.
Az érem másik oldala, hogy az ő kezét kötötték meg az „új Európának” az „idejét múlt Európát” mentő hatalmai a szerencsétlen alapszerződésekkel – és máris itt állunk szemtől szemben az állampolitika és a nemzetpolitika közötti átfedéssel, vagy a közötte feszülő ellentéttel. Sőt ennek a huszadik századi európai örökségnek egyik sajátos következményét tapasztaljuk 2014-ben az ukrajnai államválságban.
Talán nem baj, hogy nem ő volt az irányítója elejétől a végéig Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozásának – amely folyamatban az állampolitika a nemzetpolitikával, sőt az ország-politikával is szembesült, mert lehet, hogy neki sem sikerült volna jobb csatlakozási szerződésre jutni Európa ócska, a Kollonich-féle felfogást neoliberálissá szépítő brüsszeli hivatalnokaival. Így legalább a „Fekete Péter” nem az ő kezében maradt. De lehet, hogy mégis állam-, ország- és nemzeti tragédia, hogy 2002-től át kellet adnia a külügyminiszteri széket. Helyét egy olyan fenék foglalta el, aminek gyökérzetéből a „merjünk kicsik lenni” lelki silánysága kókadozott elő.
Martonyi János első külügyminisztersége idején született meg a státus-törvény, ami a hivatalnokok herélt nyelvén „a szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvény” nevet kapta. Nem a külügyminiszter úr bűne, hogy hivatalnokai nem engedték szárnyalni a törvény megálmodóinak szellemét és nem terjedhetett ki hatása a világ magyarságára – nem válhatott kapujává a magyar nemzetpolitika új korszakának. Az „apparátust” működtető sok évtizedes berögződéssel ő sem tudott mit kezdeni – ez akár figyelmeztető jel is lehet a jövőre nézve. De mégis megteremtődött egy új fogalom: a nemzetpolgár. Kár, hogy ezt ma feledjük.
Kedves János, köszönöm, hogy a Te kezedből vehettem át 2002 tavaszán a 000001 sorszámmal ellátott Magyar Igazolványt. Így váltam nemzetpolgárrá.
Ürítsünk erre egy pohár rizlingszilvánit Komlóssy Jóska szigligeti borából, vagy annak párlatát, a „Hej, Bandit”.
Isten éltessen, és tartsunk meg téged mindannyian jó emlékezetünkben.
Köszönt
Duray Miklós, Felvidék.ma
