Idén május 1-jén ünnepeltük az Európai Unió eddigi legnagyobb bővítésének tízedik évfordulóját. Az eltelt 10 év jó alkalmat nyújt a mérlegelésre, annak átgondolására, mit is jelentett és jelent számunkra az „Európába” való tartozás. A cikk terjedelme természetesen nem nyújt elegendő teret mélyreható és átfogó elemzésre, így csak néhány fontosabb szempontra térnék ki.
Elsősorban az európai uniós tagságunk hozadékáról érdemes néhány szót ejtenünk. Lehetünk bármilyen kritikus véleménnyel is a közös Európa jelenlegi formájáról vagy intézményei működéséről, azt be kell látnunk, hogy uniós segítség nélkül most közösségeink nem tartanának ott, ahol tartanak. A több mint egy évtizede tartó (az előcsatlakozási alapokat is beleszámítva) unió által társfinanszírozott beruházásoknak köszönhetően alig akad település, ahol ne lenne uniós forrásból megújult/felépült iskola, óvoda, kultúrház, játszótér, vízvezeték, szennyvíztisztító vagy támogatott vállalkozás. Fokozottan igaz ez a régiónkra, hisz a közép-európai államok beruházásainak túlnyomó többsége az uniós költségvetésből érkezik.
Ezzel ellentétben a kritikusok szerint a globalizáció vesztesei vagyunk és az uniós alapok csupán „kártérítést” jelentenek a nyugati gyártók és szolgáltatók termékei számára bekebelezett új piacokért, új fogyasztókért, a hazai termelők/szolgáltatók kiszorításáért. Gondoljunk azonban bele, milyen gazdasági és politikai erőt képviselne egy 5 milliós ország a saját kis piacával a globalizált világban. A régióinkba érkező beruházások egy óriási lökést adtak ahhoz, hogy saját lábunkra álljunk, megtaláljuk saját helyünket az európai és világpiacon. Az viszont egy más kérdés, hogy ezzel a lehetőséggel képesek voltunk-e maradéktalanul élni. A gazdasági verseny által diktált nyomás valóban vállalatok tucatjait és egész iparágakat kényszerített térdre, de ez nem uniós eredetű probléma. Nem megy ritkaságszámba, hogy azt hallom, bizonyos termékeket költséghatékonyabb Kínából megrendelni, mint a szomszéd városban működő gyártótól megvenni.
Az uniós tagságunkra azonban nem szabad csupán gazdasági szempontok alapján tekintenünk. A múlt évszázad derekán létrejött európai csoportosulás ugyan a béke fenntartását tartotta szem előtt létrejöttekor, a természetes fejlődésének köszönhetően azonban egyre több szakterületet vont ellenőrzése alá, illetve a tagállamok utaltak uniós hatáskörbe – ezt a különbséget gyakran hajlamosak vagyunk elfelejteni. Az uniós politikák skálája mindig a szubszidiaritás elvének figyelembe vételével szélesedett: olyan területek kerültek az uniós döntéshozatal rendszerébe, amelyeket hatékonyabb európai szinten kezelni, mint az egyes tagállamok szintjén. A kereskedelem bővítése érdekében eltörölt vámok, a közös valuta, az egységes piac, a schengeni térség, az áruk, a szolgáltatások, a személyek és a tőke szabad mozgása mind olyan vívmányok, amelyek az európai államok és polgárok közötti egyre intenzívebb együttműködést szolgálják. A nem ritkán előforduló gyakorlati akadályok leküzdése és elhárítása érdekében rengeteg energiát és munkát fordítottak az európai intézmények. Természetesen messze nem hibátlan a szerkezet, de a demokráciánál egyelőre senki sem talált ki tökéletesebb rendszert és ha valamire az unió nagy hangsúlyt fektet, akkor az éppen a demokrácia és a jogállamiság erősítése. Nem véletlenül, hisz egységes játékszabályok, és ezek betartása nélkül az egész nem működőképes.
Az uniós intézményrendszer kétségkívül a bonyolultabb struktúrák közé tartozik, a hatalmi ellensúlyok szerepe azonban mindenképpen egyedülállónak mondható. Az európai érdekeket szem előtt tartó Európai Bizottság és a nemzeti érdekekre vigyázó Európai Tanács mellett a közvetlenül választott Európai Parlament az, amely a választók érdekeit képviseli. A demokratikus deficit csökkentése érdekében a parlament hatáskörei folyamatosan bővülnek. Az európai parlamenti választások iránt tanúsított érdeklődés ennek ellenére folyamatosan csökken. Erre több magyarázat is megfogalmazható, a legnyomósabb nézetem szerint az, hogy a polgárok mindennapjait leginkább befolyásoló politikák (adók, szociális politika) továbbra is tagállami hatáskörben vannak. Azt viszont sokan nem tudatosítják, hogy egyre több az olyan terület, ahol már Európának van döntő szava a játékszabályok alakításában.
Május 24-én EU-tagságunk óta harmadik EP-választására kerül sor és nem mindegy, hogy a voksolás milyen eredménnyel zárul. Nemcsak az egyes uniós szakterületek, de régióink, nemzeti közösségünk és Európa egésze jövőjének tekintetében sem.
Hallom is az ezzel kapcsolatban gyakran ismétlődő kérdést: mit tud egy-két képviselő egyáltalán elérni a több mint 700 fős európai testületben? Pontosan annyit, mint a majd 96 fővel felálló német „kontingens”. Szigorúan véve semmit. Egyedül semmit. Félreértés ne essék: a mindennapi parlamenti munka (jelentések fogalmazása, módosító indítványok benyújtása) lehetővé teszi, hogy saját meggyőződésünk szerint alakítsuk az egyes javaslatokat. Mindezek megszavazásához azonban még majdnem 400 támogató szavazatra van szükség.
Az Európai Parlament munkájában ezért a legjellemzőbb és talán a legfontosabb munkamódszer a szövetségesek megtalálásának szükségessége, a kompromisszumkeresés. Mert a problémáinkkal, céljainkkal nem vagyunk egyedül. A hasonlóan gondolkodó pártok európai szintű képviselőcsoportokban tömörülnek, de az előző időszakhoz hasonlóan valószínűleg most sem fog egyikük sem többséggel rendelkezni. Ennek ellenére nem mindegy, hogy mennyi hozzánk hasonlóan gondolkodó és hasonló értékeket képviselő, közös jövőképet osztó képviselő fog rólunk dönteni Brüsszelben. Ha közösségünknek csupán néhány mandátumba van is beleszólása, akkor is élnünk kell a lehetőséggel. Szlovákia 13 képviselőt fog kiküldeni Brüsszelbe, akár kivesszük a részünket a döntésből, akár nem. De higgyék el, az általunk megválasztott képviselők személye közel sem mindegy!
Bauer Edit, Felvidék.ma
