Ha a fogantatástól kezdve számítjuk az emberi élet keletkezését, én háborús gyereknek számítok. A második világégés európai harcterein, 1944 őszén naponta ezerszámra kaszált a halál. Az elesettek helyett kellett a katona, kellett az élő utánpótlás, ezért talán nem is csoda, hogy 1945 tavaszán és nyarán csupa fiúgyermek született a falunkban. A természet vagy a Föld láthatatlan hatalmának ura, mindenki csodálatára akkor nálunk így rendelkezett. A faluban, ha erről a megmagyarázhatatlan jelenségről beszéltek egymás közt az asszonyok, a frontokon elesett apák helyetti isteni rendeltetésnek vagy ajándéknak, a megmaradás zálogának tartották, hitték a születésünket. Egyfajta „Égi Jelnek”, ahogy a rendkívüli jelenséget, a hét fiú világra jöttét a faluban nevezték. Az ezt követő években az esetet legendaként adták egymásnak tovább szájról-szájra az emberek. Sokáig emlegették még felnőtt koromban is, s ezzel kapcsolatban kétséget kizáróan a Mindenható hatalmát vélték felfedezni.
Régen nem lakom már a szülőfalumban, és volt lakosainak tudatából is lassan kikopott az 1945-ben kelt valós történet. Minden új halottal egyre kevesebbszer és kevesebben emlegették fel az esetet a falunkban. Ma már csak én beszélek róla, az „Égi Jel” egyetlen élő érintettje. De én sem véletlenül.
Pályakezdésemkor, tizenkilenc évesen szembesültem újra a csodával. Az Égi Jel akkor újra a hadak útjáról érkezett, Magyarországról. 1956-57-ben a magyarországi vérzivataros események újra teremtettek egy hasonló jelenséget, a Felvidéken is. Örömünkre, ez a csoda hét évig tartott. Ez alatt a hét év alatt rekordnagyságú volt a gyermekáldás nemcsak az anyaországban, hanem nálunk, a Felvidéken is. Számomra külön ajándék volt, hogy kétszer hét évig ezeknek a gyermekeknek az oktatásával, nevelésével foglalkozhattam a Zoboralján. Gyorsan száll az idő, mert már fél évszázada annak is, hogy ez a jelenség akkor megismétlődött, de sajnos véget is ért 1964-ben. Napok óta azon töprengek, vajon mit vétettünk közben, hogy az újabb hasonló jelenség, az újabb csoda ennyit késik itt, nálunk, s mi felvidéki magyarok hihetetlen gyorsassággal fogyunk? Most már több mint hétszer hét éve várat magára az újabb csoda, egy tartós és jelentős magyar népszaporulat!
Osztálytalálkozón jártam a minap Zoboralján. A most 50. születésnapjukat ünneplő volt alapiskolás tanítványaim ballagásának 35. évfordulóját ünneplő osztálytalálkozón. Ma már hihetetlenül hangzik számomra is, hogy az osztályba akkor harmincöt tanuló járt, és hála Istennek még valamennyien élnek közülük. Amíg a volt diákjaim az eltelt évek személyes sikereit, történéseit mesélték nekünk, tanítóiknak, kicsit büszkén, kicsit lelkiismeret-furdalással hallgattam a beszámolójukat. Büszkén, mert az anyagi jólét, a sikerek volt a fő téma, hogy a gyermekik már egyetemi végzettséggel rendelkeznek, ami közülük még csak keveseknek adatott meg, de lám a gyermekek már „magasiskolát” végeztek, és külföldön dolgoznak. A másik szemem viszont sírt, szinte pedagógiai csődként éltem meg és hallgattam, amint arról beszéltek, hogy az unokák még késnek, „előbb a karrier, aztán a család, de mit is tehetnének, ilyen a világ”. Aztán jöttek a kényesebb témák is: az iskola, a család, a magyarság kérdései. „Beköltöztünk a városba, és ott már nem volt magyar iskola, nem volt, aki foglalkozzon a gyerekkel. A nagyobb még beszél magyarul, de a kisebbik gyerek már nem. A nagyszülők is inkább szlovákul szólnak hozzájuk, hogy könnyebben megértsék őket az unokák” – vallja be az egyik, majd a másik újabb kifogást keres, mert érzi, tőlem annak idején nem ezt hallották, és most sem ezeket az érveket vártam tőlük. Hallgatom őket szomorúan, de nem szólok, csak a tekintetemen látják, hogy szenvedek. Az öröm helyett keserűséggel töltik meg lelkem poharát. Amikor már az ötödik vegyes házasságban élő diák magyarázza, miért nem tud magyarul a gyereke és az unoka sem, úgy éreztem, fel kell állnom, ki kell mennem levegőzni, mert megfojtanak ezek a méregként rám ömlő szavak. Már éppen a felálláshoz készülődtem, amikor egy huncut szemű diákom vette át a mikrofont, és nem várt mondattal kezdi élettörténetét. „Én is vegyes házasságban élek, igazgató úr, de az én fiam nagyobb magyar, mint maga”, mondja nekem címezve a mikrofonba, amitől elnémult a terem. A meglepetéstől én is visszaültem a helyemre. Nem az összehasonlítás, vagy a miért „nagyobb magyar” kérdése izgatott, hanem a büszkesége, ahogy ezt a mondatot kimondta. A merészsége, amivel szembe mert menni az itteni „trenddel”. Magyarságának tudatos felvállalása itt, a szórványvidékké vált Zoboralján az, ami maradásra bírt.
Ez a volt diákom nem tudta, hogy én Pozsonyban, azaz szintén szlovák környezetben élek. Tévesen úgy hitte, hogy magyar vidéken, Dunaszerdahelyen lakom. Egy időben ugyanis ott laktam, vagyis helyesen gondolta, hogy magyar környezetben a magyarságát felvállalni valakinek nem olyan nehéz, nem hőstett. Ezért mondta, hogy az ő fia nagyobb magyar, mert a Zoboralján szórványban teszi ezt. Úgy vélte, az ellenkezője inkább a bűn: ha tömb magyar környezetben szlovák iskolába járatja a gyerekét a magyar ember!
De hogy miért döntött így, azt is elmondta. Egyszerű a magyarázat: mert magyar, és vegyes házassága ellenére annak akarja tudni a gyermekeit is. Azt sem titkolta, hogy pici korában ő foglalkozott rendszeresen a gyerekkel, mert az anyja nem beszéli a magyar nyelvet. Vállalta a plusz terhet, hogy a gyerek szlovák anyanyelve mellett ugyanolyan szinten beszélje a magyart is. Most magyar iskolába járatja a gyermekét, ahol a szlovákot sem felejti el. Sőt, a fia beszél már angolul is. Óvónő lányomtól utólag tudtam meg, hogy hosszú idő óta ez a volt diákom volt az egyedüli szülő, aki személyesen megkérte, hogy a helyi óvodában a foglalkozások idején magyarul is beszéljen a gyermekéhez.
Abba, amit ez a huncut tekintetű volt diákom mondott, belepirultak azok az osztálytársai, akik annak idején, amikor iskolába kellett íratni a gyereküket, jobban féltették a karrierjüket vagy egyszerűen nem akartak pluszterheket vállalni. Így hangosan, nyilvánosság előtt kimondva az igazságot döbbentek rá, mi az az igazi kincs, amit a mesterségesen konstruált okokra hivatkozva vagy lustaságból elvettek a gyermeküktől. Pedig az lett volna a legnagyobb ajándék számukra, amit az életben útravalónak az anyjuktól kaphattak volna.
Én szándékosan hagytam utoljára a találkozón az élettörténetemet. Kitértem benne a tőlük hallott szavakra is, de nem vádoltam őket. A feleletekért most senki sem kapott elégtelent tőlem, mert az, aki az elégtelent igazából megérdemelte volna, nem volt jelen: az elvakult szlovák nacionalizmus, ami ezt az áldatlan állapotot előidézte, nem volt ott a számon kérhetők közt. A társadalmi klíma, amely erre jócskán ráerősített, az sem volt elérhető közelségben. Ezért csak megismételtem az önbecsülésről és az értékeink tudatos ápolásának fontosságáról saját életfilozófiámat, és feltettem nekik a kérdést: „Ki fogja megbecsülni azt az embert, azt a nemzetet, aki, vagy amely önmagát nem becsüli, mert nyelvét, kultúráját nem ápolja, s rongyként dobja el magától? Tisztelhet-e egy ilyen embert egy másik nemzet fia? Felnőttként hogyan fognak rá tekinteni saját gyermekei, ha az ősei legféltettebb kincsét, a magyar nyelvet nem adja át nekik?”
De beszéltem arról is, hogy a népzene és a népi hagyományok terén milyen sajátos értéket őriznek Zoboralja magyarjai. Arról, hogy mi mindettől fosztják meg gyermekeiket azzal, ha nem értik nagyanyáik nyelvét, dalait, mondókáit, hagyományait, ha a nagyszülők nem tudnak az unokáiknak ezekről mesélni? Megismételtem számukra nemrég elhunyt jeles koloni barátom, Sándor János híres mondatát: „Nem a nagymamáknak kell az unokák nyelvét beszélniük, hanem az unokáknak kell megőrizniük a nagymamák nyelvét!” Az nem magyarkodás, ha védem a saját értékeimet, és büszke vagyok rájuk, mert ez a kötelességem. Minden nemzet fiának elsődleges feladata közé tartozik saját nemzeti örökségének megóvása. Felsoroltam jó pár találmányt is, amit a magyar iskolát végzett tudósoknak köszönhet a világ. Örömömre, néhány kivétellel, az értékesebb magja az osztálynak csatlakozott hozzám a felsorolásban, és a nevek hallatán már maguk mondták ki a magyar tudósok találmányainak a nevét. A lányok, a volt gyermekkórusom tagjai, hogy megnyugtassanak, Kodály Zoltán egyik Bicinia Hungaricából vett kétszólamú kórusművét (Egy boszorka van, három fia van…) kezdték el énekelni nekem, hogy halljam, az eltelt évek alatt sem felejtették el, amit megtanultak. A közös éneklés oldani kezdte bennem a felgyülemlett feszültséget, és ugyanezt éreztem a tanítványaimnál is.
Beszéltem nekik arról is, hogy többedmagammal néhány éve járom a Felvidék magyar településeit, és találkozóinkon ezekről a gondokról is beszélgetünk az emberekkel. Arról, hogy a magyarságukban vetett hitüket ne veszítsék el. Kell, hogy újra benépesüljenek az iskoláink, településeink magyar gyermekekkel, s mellette falvainkban és városainkban a kor elvárásának megfelelő megélhetést kell biztosítanunk minden felvidéki magyarnak is. Kell, hogy a nagyvilágból visszatelepüljenek az elköltözött fiataljaink. Példaként nagyanyámat és édesanyámat hoztam fel, akik sokkal rosszabb körülmények között nemcsak egy vagy két gyermeket mertek vállalni és felnevelni. Ha meg akarunk itt magyarként maradni, azért tennünk is kell, mindnyájunknak. De mindenekelőtt a gyerekeknek meg kell születniük.
Talán patetikusan hangzik, de nekem is van egy álmom, mint Martin Luther Kingnek, a néger szabadságharcosnak volt 1962-ben. Az én álmom, hogy a Kárpát-medencében még életemben megvalósuljon a harmadik magyar csoda is: hogy szülőföldünk magyar ajkú gyermekekkel újra benépesüljön!
Dunajszky Géza, Felvidék.ma
