Juhász Katalin első versei 1992-ben láttak napvilágot az Irodalmi Szemle és a Heti Ifi hasábjain.
Az AB-ART Kiadó Kortárs költők sorozatának 16. darabjaként megjelent Maga a dolog című válogatott és új verseket tartalmazó kötet az eltelt húsz évben született művek legjavát gyűjti egy csokorba. Az 1994-es Gerezdek (amely a fiatal pályakezdőket bemutató Start Könyvek első kötete, azonkívül az idén 20. születésnapját ünneplő AB-ART Kiadó legelső kiadványa) öt, az 1999-es Le Big Mac hat, a 2001-es Mentés másként hét, a 2006-os Makacs foltok tíz, a 2009-es Látod, duzzad nyolc verssel képviselteti magát, azonkívül egy antológiában megjelent és tizenegy új költeményt olvashatunk e válogatásban.
„Eddigi életem során sok mindent megfogadtam, és vajmi keveset sikerült betartanom hirtelen kimondott vagy gondolt fogadalmaim közül. Ezért idén egy viszonylag tágan értelmezhető, külső szemlélő számára nehezebben ellenőrizhető dolgot fogadtam meg, hogy tudniillik semmin sem fogok csodálkozni, mert az élet, ezen belül az emberi természet kifürkészhetetlen, titokzatos, sejtelmes” – kezdi tavalyi újévi jegyzetét Juhász Katalin, nekem pedig rögtön az jut eszembe, ez akár költészetének egyik mottója is lehetne, mert ami verseit számomra annyira különlegessé, egyedivé és érdekessé teszi, az a bennük megszólaló költői én reflektálása a természet és az emberi természet titkainak kifürkészhetetlenségére. Látszólag szikár, lecsupaszított gondolatfutamok, mikroblogok, lírai naplótöredékek, amelyek banális hétköznapi tárgyakat, dolgokat, történéseket tesznek mikroszkópjuk alá, ám a nem felületes olvasó és értelmező nagyon finoman megfogalmazott humort, iróniát, egy sajátos életfilozófiát is kiolvashat a sorok mögül. A versekben megszólaló alany látszólag minden jelentéktelen dologért hálás, ami vele történik, lenyűgözik az élet apró ajándékai, ám a szája sarkában bujkáló félmosoly, a sok kikacsintás valójában nem a versek olvasójának szól, hanem a látható dolgok mögött láthatatlanul megbújó ismeretlen megfigyelőnek. Számtalan versben kimondva vagy kimondatlanul ott lebeg a leheletfinom, provokatív kérdés: Látod, milyen finomat főzök kavicsból és vízből? Azt tudod, hogy én is képes vagyok akár világokat is teremteni? „legyen / már világosság / legyen iksz egyenlő ipszilonnal” (Számtan, 5.) „piheg körülöttem a tér / hullámokban értkezik a sírás / ezt is fegyelmezem” (Ez már tripla csavar, 28.) Vagy: „Kinézek az ablakon, / hogy vajon hogy viseli magát / ma este a lámpaoszlop. / Az egész világra én vigyázok.” (Útját állja, 57.) Máshol: „miért is ne tudnék teremteni / ide egy sós partot / máris szétterül, dolgozom / hát tovább a képen / életben tartom” (Út, 74.).
Mi keresnivalónk van ebben a furcsa, idegen világban? Annyira jó és annyira nem jó itt lenni, ezt sugározzák a versek. Mindegyik másik, virtuális világot teremt, ezáltal újragondolja és értelmezi a régit, benne a helyét, a kiindulópontokat, újratervezi az útvonalat. „Telik ez a nap is lassan. / Kétszer rendeztem át, mégsem / biztos, hogy jó így.” (Elméletem a csigákról, 58.) A világ csak egy hangulat. Illetve egy konyha. Máskor autóbusz. Vagy imbolygó hajópadló. Papucs orrán pamutbojt. Egy kis garzon, ahol „Csikorog a dolgok logikája / Szívvel fejthető csak meg / Nem boldogulok vele / Valami ősi és misztikus / köd borul a monitorra”. (Virtuális térben, 39.) Végül „minden szépen összeáll / vagy makacsul összetapad”. (Szőnyeg szélén, 70.)
A kötet illusztrációkat is tartalmaz, ám Gužák Klaudia rajzainak rossz minőségű reprodukcióitól ajánlatosabb lett volna inkább megkímélni az olvasót. Az sem derül ki, ki volt a versgyűjtemény válogatója, illetve szerkesztője, mindenesetre azt elmondhatjuk, hogy biztos kézzel rakosgatta egymás mellé az eddigi életmű legfontosabb darabjait. A versek után zárójelben szerepel a művek születésének dátuma, sajnos ebben hibák fordulnak elő (pl. számos 2006-ban kötetben megjelent opus 2009-re datáltatott). Sokkal bosszantóbb azonban, hogy a Kortárs költők sorozat eddigi darabjaiban már megszokott utószó és életrajz (esetleg szemelvények megjelent kritikákból, recenziókból) ezúttal elmaradt. Pedig Juhász Katalin költészetét sokan sokféleképpen látták, értelmezték. Befejezésül álljon most itt néhány fontosabb meglátás, a kötet hiányosságát pótlandó. Szeberényi Zoltán szerint a költőnél a befelé figyelés mozzanatai végletesen intellektuálisak: „A belső történéseket sokféle álruhában, külső élethelyzeteknek maszkírozva mutatja be, s minél egyneműbbek, azonos töltésűek a lélek rezdülései, annál általánosabbá válik az üzenet érvényessége. Antropomorf természeti képei (Víznász), emberközpontú tájrajzai (New York), leplezetlen áthallásai (Lánnyá válik) stb. jelzik műhelyének irányultságát. […] Nem elsődleges célja a gyönyörködtetés, az esztétikai ráhatás hajszolása, zaklatott képeivel, disszonáns hangvételével felrázni, megrendíteni, együttérzésre késztetni akar.” (Magyar Irodalom Szlovákiában 1945–1999, II. kötet, 283.) Nos, ez az irányultság a későbbiekben megváltozik. A Le Big Mac még az út és a saját hang keresése, ahol „könnyed, öntörvényű szabad verses formát alakít ki, sorai gördülnek, képei olykor az evidencia erejével, máskor épp meghökkentő társításaikkal hatnak. Már-már mániákus szenvedély izzítja a szövegeket, szikrákat fakaszt az anyagból, olykor önfeledt játékokra kapatja a szerzőt.” (Lackfi János: Körbeforgatlak, Magyar Napló, 1996/12.) A Mentés másként és a Makacs foltok című kötettől kezdődően a versek folyójának medre kiszélesedik, a szöveg ezáltal jóval szelídebb tempóban hömpölyög, letisztultabb a kép, kevesebb az indulat, egyszerűbb a képlet, minimális a kísérletezési kedv, ám óhatatlanul a gondolatok mélysége is megnövekszik, egyfajtasajátos, fanyar életfilozófiával töltődnek fel a sorok.
Mizser Attila épp e szövegek metafizikai kódoltságáról állapít meg érdekes dolgokat: „A kötet egy izgalmas csoportját alkotják azok a versek, amelyek a létezőket és tárgyakat a természeti folyamatok részeként, folyton változó, a szemlélő számára is újradefiniálódó tényezőkként jelenítik meg. Ezt a poétikát a világ egészében való befogadásának a vágya, a mindent egységében való észlelés szándéka jellemzi, hatja át.” („Ravaszul kavarok”, Irodalomóra rovat az SZMIT honlapján)
A nyilvánvaló metafizikai párhuzamok mellett lehetetlen nem észrevenni, hogy a versben megszólaló felnőtt én mellé odalopakodik a költő magában gondosan megőrzött gyermeki énje is, aki itt-ott közbeszól, csibészségre való hajlamával, félelmeivel, naivitásával, esetleg pajkosságával oltja be a verset anélkül, hogy letérítené azt az eredeti útjáról, egyfajta bánatos-nosztalgikus ízt csempészve így a komoly, felnőtt hangba. „Mesenagy szörnyek a gangon” (Virtuális térben, 39.) „ha pedig a lift megáll / összerezzenek / párnámba fúrom / fürtös fejem / s végigsimítom karom” (Szükségem van rám, 42.) „A hétfejű sárkány / utolsó fejével célba vesz / és rád okád” (Ennyi tér, 45.)
„Állapotlíra” – olvasom megint csak az interneten. „Bonyolult érzelmi világú, érzékeny és érzéki városi lény az, aki mozog és beszél ezekben a versekben. Reflektál, leginkább önmagára, keres, leginkább társat, de olyat, aki nem éli el előle az életet (‘„Szeressen valaki engem!”, de úgy,/ hogy ne az én időmben ketyegjen.’), megfigyel, leginkább mindenkit, az emberi viszonyokat a városi mozgásra, a közlekedés és kommunikáció hálózataira vetíti rá. (…) A vers beszélőjének (beszélőinek?) magánya nem politikai, hanem kozmikus. A város pedig világmodell, amelyben a múlt otthonos belvárosát a kopott lakótelep reménytelenséget, örök jelenidőt sugárzó gyűrűje fogja körbe.” (hvg.hu blog) Lám, itt is felbukkan, hogy talán többen is megszólalnak a versekben. Az én olvasatomban ezek a beszélők a költő más-más életkorban lévő, eltérő tapasztalatokkal rendelkező énjei. Így kozmikus magányával megbékülve, máskor fojtogatónak tartva, vagy épp kigúnyolva azt nemcsak a térben, hanem az időben is utazik a szemlélődő, s hol város, hol pedig szobányi méretű magándimenzióiba elvisz magával bennünket, olvasókat is. Nekünk pedig eszünk ágában sincs ellenállni.
„Juhász Katalin minden kétséget kizáróan a legtehetségesebb költőnő a felvidéki (felföldi, szlovákiai magyar stb.) irodalomban.” (Kitérők Katira, litera.hu) Ez már H. Nagy Péter megállapítása, amellyel mélységesen egyetértek. (Z. Németh István)
Nincs honnét elmennem már – Kulcsár Ferenc írása Juhász Katalin verseskönyvéről
Juhász Katalin válogatott és új verseit olvasva óhatatlanul fölvetődik a kérdés: van-e értelme a létet, magát az univerzumot – s benne az emberi univerzumot – racionalista szemmel nézni? És van-e értelme nem racionalista szemmel nézni? A 20. század egzisztencialistái, de még a korábbi „egzisztencialisták” is – köztük elsősorban Nietzsche, az eretnek, aki gőgjében teljes részvét nélkül kívánta szemlélni az embert, s később az ateista-kommunista Sartre, aki – Márai Sándor szavaival – az abszurd és értelmetlen Világegyetemen belül az Embert is abszurd és értelmetlen sorsra ítélte. Nietzsche, Sartre, Camus és társaik a kietlen pusztaságot, az elvadulást, az undort és a közönyt hagyományozták ránk, szemben Dosztojevszkij Aljosájának, „önfeledt virrasztásával és vigasztalásával”. Kierkegaard a maga keresztény egzisztencializmusával végig tiltakozott a lét, az univerzum racionalista szemlélete ellen, s azért mondott „imát”, hogy Isten teremtményei, az emberek önmagukat s a világegyetemet keresztény szemmel nézzék, mert csak ez adhat nekik teljességet és telítettséget: értelmet életüknek és jövőt reménységüknek; minden más megközelítés a tébolyhoz vezet, a kiüresedéshez, a Sartre kínálta „ateista egzisztencializmushoz”, ami egyenlő a lét, az ember és az univerzum abszurd és értelmetlen sorsra való ítéletével.
Bernard Shaw, az agg író Vissza Matuzsálemhez című művében igyekszik az embert kiragadni a lélek javait tagadó, az eget bezárni igyekvő, a hitet ópiumnak bélyegző, az etikát a gyámoltalansággal azonosító darwini és marxi determinizmusból, hogy elvezesse egy reménnyel lélegző téridőbe, ahol az emberbe oltott, a lélekbe pecsételt hit és képzelőerő az embert az állat fölé emeli, s e kettő szimbiózisából valóságot teremt: olyan kultúrát, mely – megtisztítva önmagát – kiveti magából a tagadás, a drog, a pornográfia, az alkohol és a giccs pusztaságát, szennyét és poklát. S nem áll meg – ahogyan Pilinszky János írja – leszegett fővel, tanácstalanul és rezignáltan a lába elé bámulva – mint Sartre, Camus, Beckett és más írók „hősei” –, az érzéki, az abszurd, a kiüresedett, sivár élet határán, hanem túlmutat a lélek birodalmába, kiszabadítva az embert a téridő fogságából, többek között a 20. század ráncossá lett, elfonnyadt, használhatatlan, semmilyen „jó” választ nem adó „kocsmájából”.
A fenti „eszmefuttatásunk” által valójában összefoglaltuk Juhász Katalin – és sok-sok pályatársunk – költészetének néhány alapvető problémáját. Tudniillik azt a sokszor őszintén és szimpatikusan bevallott létbizonytalanságot, mely Juhász Kockakövek című – egyébként szép – versében így ölt testet:
sosem láttam át semmit
csak részleteiben
kockakövekből raktam ki az utat
hanyagul, ímmel-ámmal,
mint aki nem is indul
semmilyen irányba
születésemtől súlytalan vagyok
mint elfeledett nyári blúz
a komód alsó fiókjában
hitem maradéka eltakarítható
egy morzsalapáttal
Több ilyen „keserűséggé hizlalt bánat” szülte darabot találhatunk Juhász költészetében, melyekben panaszkodik a külső és a belső éden elvesztéséről, a „boldogabb én” köddé válásáról, ami miatt már a harkály kopácsolása, a nyári lugasok zöldje is dühíti a költőt, minden, amiről „nem tudja, hogyan lélegzik és mit tehet vele”. Nem csoda, hogy ez a bonyolult, szétzilált érzelmi és érzéki élet gyakran kiált segítségért, keresi a kapaszkodót tárgyakban, tájakban, a másik emberben, megvallva, hogy „kozmikus magánya” elviselhetetlen; ebben az önelidegenedésben döbben rá, hogy: „hiányzom magamnak nagyon” s „kész lettem volna meghalni értem”. Lehet ezt keserű iróniaként-öniróniaként is értelmezni, meg egyfajta rezignáltságként, hiszen az élet abszurditásában, skizofréniájában, szürrealizmusában valóságos és valótlan egymásba folyik, minden igaz, minden lehet és minden lehetetlen; még a párkapcsolat is csak önbecsapás, hiszen
Kettőnk élete mint a síneké.
A talpfák közt szakadékok tátonganak.
Az európai kultúra, a hagyomány, a scientia sacra azt tanítja, hogy az embert a földi, individuális Énjében való kritikátlan hit köti gúzsba; az az Én, amely „önmagának beszél, cselekszik, élvez, gyűjt”, s éppen emiatt lesz boldogtalanná, magányossá, jövőtlenné, kétségbeesetté; önmagát önmaga börtönébe zárva kívül kerül az életen, a léten, a közösségen és minden létezőn; elveszíti nemcsak az érzéki, a szellemi, a lelki éberséget, hanem a legfőbbet: a szív éberségét is, azt az éberséget, amely a teremtményt a Teremtőhöz köti.
Juhász Katalin költészete is ezzel az „egzisztencializmussal”, ezzel a létkérdéssel viaskodik: kimondva-kimondatlanul. Szép versek sorában – Az akvárium, Filozófia, Sors, Kísérlet, Szükségem van rám, Bál a parton, Maga a dolog, Solitudo, Senkié, Recycle, Tiziano helyett – tesz kísérletet a „megfejtésre”, a „felfejtésre”, a „makacs foltok” eltüntetésére, hogy ne kénye-kedve szerint „kússzon alá az ösvény, mely rossz irányba vezeti” – a gonosz közbenjárásával – az embert.
Egy szó, mint száz: a költészet magát szülő elevenség, kereső és teremtő nyugtalanság, a „megértés csodája”; következésképp a költészet egyetemes kimondása a hogyan által, ha úgy tetszik, a mindenség modellje, Isten kitalálása, s egyben üzenet egy közösségnek, mely tudni akar a létéről s hinni kíván a jövőjében: a szív tartalmával és a lélek formájával kíván hangot adni az ezerszínű és ezerarcú létnek; goethei értelemben folyton újjá kívánja teremteni a teremtést, hogy legyen „az égnek új és új napja és földje, mert pihenés nincs sehol, sose”. Juhász Katalin versei is tudják ezt, többek között azt is, hogy van a létben „valami ősi és misztikus”, ezért
Csikorog a dolgok logikája
Szívvel fejthető csak meg
Martin Heidegger mondja, hogy az ember akkor kezd el igazán gondolkodni, amikor megtapasztalja, hogy a gondolkodás legmakacsabb ellensége az évszázadokon át dicsőített ész. S ehhez Pierre Emmanuellel hozzátehetjük, hogy minden gondolat, erőfeszítése végső határán: imádság. Ha úgy tetszik, a már említett szívnek az ébersége. Heidegger arra gondolt-gondolhatott, hogy a tiszta ész nem merítheti ki sem az értelem és az univerzum titkait, sem az ember határtalan mélységeit és végtelen gazdagságát. Ehhez már a „legmagasabb rendű gondolkodásra”, a hitre is szükség van, de még ez is kevésnek bizonyulhat; ezért mondhatjuk, hogy a gondolat végső erőfeszítése határán imádság. Azaz, amint Wittgenstein mondja: imádkozni annyit jelent, mint az élet értelmére gondolni, s felismerni a tiszta ész korlátait; belátni, hogy az ember valóságánál egy végtelenül nagyobb valóság is jelen van a világban. Ezt megérezni elegendő olykor áthaladni egy tisztáson, hanyatt feküdni egy réten, a mérettelen égbolt alatt, s eltelni reszketéssel és áhítattal az élet, a lét és az univerzum roppant arányai láttán; az embernek a világmindenségbe, a láthatón túli egyetemességbe való belevetettségén.
Juhász Katalin verseit olvasva ez is, ezek a kérdések is felvetődnek az olvasóban. Azt gondolom, ez termékeny, hasznos hajtó olvasás, ráadásul dicséretnek sem kevés. (Kulcsár Ferenc)
Felvidék.ma
