Kitárt templomajtón
át besurranó
madártoll
az idő.
Fellinger Károly: Rész és egész
Az időben és térben élő ember legbensőbb lényege, hogy igyekszik túllépni, meghaladni a számára érzékelhető és megragadható dolgok világát. Azaz az emberi szellem lendülete mindig a transzcendens felé irányul, a véges dolgok megismerése közben a végtelen felé mozog. Az pedig nyilvánvaló, hogy az emberi ismeret mindig a létre, a semmitől különböző valóságra irányul. Hiszen ez a végtelenre irányuló dinamizmusa teljesen hiábavaló, érthetetlen és abszurd lenne, ha ennek a dinamizmusnak nem felelne meg valamiféle végtelen valóság: egy időn és téren túli realitás. Erre a realitásra, transzcendenciára visszhangzik a teremtettség során az ember lelke mélyén folytonosan ott égő abszolút jó utáni kiolthatatlan vágy, mely a földi világon sohasem találhat kielégülést. Világunkban ez a másik, transzcendens valóság a felfoghatatlan dolgok, a megoldhatatlan ellentétek révén is érzékelhető. Ahogy a földi világ az egyedüli alapja a tényeknek, ugyanúgy a másik realitás az egyedüli alapja a jónak. Ez az égi jó pedig „egyedül olyan emberek közvetítésével szállhat alá a földre, akik figyelmüket és szeretetüket erre a másik realitásra irányítják”. S még valami: sohasem szabad azt feltételeznünk az emberről, bármilyen legyen is, hogy ne lenne erre lehetősége.
Ugyanis minden emberi szellem, minden időben – kimondva vagy kimondatlanul – ebben a transzcendentálisban rejlő tiszta énjét keresi, hogy általa megtalálhassa az abszolút jót, a világot szeretet által és szeretetben teremtő Istent.
A fentieket azért tartottam fontosnak elmondani, mert Fellinger Károly költészete kezdettől fogva a keresztény kultúrkörön belül kereste a hangját; s ez a hang – ahogyan jómagam fogalmaztam a költő 1996-os, Csendélet halottakkal című könyve kapcsán – „a testvéri csöndből fakadó forrás vizéből érleli gyümölcsét”, s az emberi közösség világában, „a mélyben, töretlen az egység, a tehervállalás, az igazság szeretete”, minden látszat ellenére.
Az elmúlt közel húsz év során Fellinger költészetének fája sok új ágat hajtott, de a lényege alig-alig változott: ez a költészet mindmáig „az egészben figyeli a részt és a részben az egészet”; valamilyen módon ez a líra mindig föltételezi a mi univerzumunkon túl valami sokkal bonyolultabbnak – vagy egyszerűbbnek? – a létét: azt a teljességet és telítettséget, amelynek a „keblén” a mi emberi valóságunk létezik, kissé úgy, mint egy hullám a mérhetetlen óceánban.
Fellinger verseinek „univerzumában”, az ellentétek, paradoxonok, reáliák és szürreáliák, szabad asszociációk világában egy madárdal, egy falevél rezdülése, egy esőcsepp aláhullása, egy angyal szárnyverése, egy fénygally csillanása a madár csőrében, egy szélfuvam az űrben, e parányi összetevők „a láthatatlan leple alatt összeesküvést szőnek, hogy megformálják a valóságot; mibennünk, a szívünk közepében futnak össze, amíg meg nem születik az olthatatlan szomjúság: az áthatolhatatlan, örökre megismerhetetlen valóság, amit úgy is nevezhetnénk: az Isten utáni vágy”.
A hagyomány tanítása szerint az ember egyetlen tette, gondolata sem lehet elrejtve, s nincsen olyan mozdulat, amely ne módosítaná, növelné a többi mozzanatot. Fellinger Károly költészetében minden megtörténhet és megtörténik, akár egy kaleidoszkópban: ha belepillantunk, pörögnek benne a színes üveggyöngyök, új meg új mozaikot építve a létről: látjuk benne, hogy a múlt hófehér kendője törli – valamilyen céllal vagy céltalanul – az arcunkat, miközben Isten – nyilván a kultúra évezredeinek Istene – nem leli helyét s levegő után kapkod, az angyalok a tudás fájára kúsznak, Jónás barlangrajzokon vezekel, mi, emberek pedig Illés szekerén heverészünk; azon sem csodálkozunk, hogy az arany Aphrodité selyempongyolában vágtat, a madarak csicsergése pedig szentgyónásra emlékezteti a költőt, hiszen azok – amint Szókratész mondaná – örömükben énekelnek-gyónnak, mert ismerik mindazt a jót, ami Isten. Teljesen természetes e költői univerzumban, hogy feltekert gombolyag a szívünk: az a szív, amelyben az idők mélyén Isten a világot teremtette; nem csoda hát, hogy szívünk (vér)fonala még Ariadnének is jól jöhet egyszer, hogy átvezesse – mondjuk a költőt – a világ labirintusából a szépség labirintusába, amelybe – Simone Weil szerint – sokan elindulnak, de korán elfáradnak, s csak keveseknek van erejük bejutni a labirintus közepébe: ott Isten várja, fölfalja és kiokádja őket; akkor kijönnek a labirintusból, megállnak annak bejáratánál, s az arra jövőket szelíden betessékelik.
Feltehetnénk a kérdést, Fellinger Károly eljutott-e a szépség labirintusának közepéig, s ott Isten fölfalta és kiokádta-e őt, hogy aztán másokat is beinvitáljon költészetével – szelíden – e labirintusba. De nem tesszük, inkább megállapítjuk, hogy a szelídség asszociál a Fellinger-könyv címére: Alázat. Mint ahogy azt is megállapítjuk – maradva a kaleidoszkóp-hasonlatnál –, hogy az üveggyöngyök néha „elszabadulnak” vagy „összefolyva elmosódnak” a szemünk előtt, s ilyenkor a mozaikok nem állnak össze se fénnyé, se úttá; inkább csak „gizgazos ős vakútra” emlékeztetnek, kibogozhatatlan szürreáliákká, homályos képekké. Még akkor is, ha „csak ami elmondhatatlan, arról szabadna verset írni”, ahogy Fellinger mondja Mária-nap című versében. Igaz a tétel, hogy a költészethez az tartozik, amit nem tudunk, de az is igaz, hogy a vers a megértés csodája: a homályból a világosság felé vezet az útja. Fellinger költészetéből kiviláglik a törekvés: modernnek kell lenni „mindenestül”; a modern pedig az, ami nem veti el a múltat, hanem kibővíteni igyekszik azt új értelmezésekkel. Például így:
Akár a hold, olyan vagyok,
eltűnök, mint rétről a hó,
elfogyok, mint a lágy kenyér,
ahogy a sótartóból a só.
Akár a hold, olyan vagyok,
mint az ismerős, érkezem,
növekszem, miként a hajszál,
mint éjszakán a félelem.
Akár a hold, olyan vagyok,
az érme mindkét oldala,
törékeny, mint a porcelán,
vagy egy ökölcsapás nyoma.
Akár a hold, olyan vagyok,
ím hát van még jelenésem,
bármit is lát a csalfa szem,
kerek vagyok én, egészen.
(AB-Art, 2013)
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47024,46132,45306,44836″}
