Asszony, árva, özvegy, anya. Festőművész, grafikus, költő és tudós. Mindez magyar-zsidó azonosságtudattal. Festményei meleg és élénk színek kavalkádjai, könnyed asszociációkat ébresztenek.
Fodrozódó hullámok, álomszerű pillanatok megörökítése a vásznon. Mesevilág tárul elénk, harsány, égbekiáltó kolorizmussal. Az „Emlékül Marikától” c. kiállítás szeptember 12-én nyílt a Duna Menti Múzeum főépületében, ahol kiállításra került Jeruzsálemből 12 topográfiai módszerrel akrillal, vászonra festett mű.
A festményeket komáromi tartózkodásai alatt festette a művésznő Jeruzsálemről. Az otthontól eltávolodva, visszavágyódva, kicsit „felülnézetből”, madártávlatból láttatja velünk a várost. A 13. festmény, egyben az egyetlen figurális ábrázolás címe – Marika: Jeruzsálem siratása. A képet Feszty Árpádnak a múzeum képtárában látható Jeruzsálem siratása c. festménye ihlette. Az installációban Komárom városa a múzeum gyűjteményéből válogatott tárgyak által, míg a zsidó közösség, zsidó-magyar imakönyvek által jelenik meg.
Miriam Neiger Fleischmann költészete ennek épp az ellenkezőjéről győz meg: visszafogott, fájdalmas, kegyetlenül őszinte. Nem kendőz, nem túloz, szívbemarkolóan egzakt. Doktori disszertációjához készülő munkájában a magyar-zsidó identitástudattal is foglalkozik Avigdor Hameiri költészetén keresztül, a kárpátaljai magyar származású izraeli költő életének és költészetének tudományos feldolgozásával. Képzőművészeti kiállításai a világ számos pontját bejárták már, verseskötetei megjelentek magyarul, héberül és angol nyelven. Irodalmi munkásságát több díjjal is jutalmazták Izraelben.
Miriam Neiger Fleischmann kiállítása október 30-ig látogatható. Ahhoz, hogy megismerjük és értékeljük művészetét, művészegyéniségét, fontos ismernünk származását, az életrajzát.
Mindennek van kezdete. Miriam, Ön hol kezdené életútjának bemutatását?
Az életem itt kezdődött, Komáromban. 1948-ban születtem, egy Polgár utcai házban. Szüleim mindketten holokauszt-túlélők. Édesapám 1900-ban született, kamaszkorban élte meg az I. világháború kitörését. A II. világháború kitörésekor már családja volt. Dunai gőzhajókon gépészként dolgozott, ennek köszönhette, hogy nem került koncentrációs táborba, de a szakmai tudására szükség volt és egy Győr melletti munkatáborban élte túl a holokausztot. Lánya és a család többi tagja, a nagyszüleim nem voltak ilyen szerencsések: Auschwitz-Birkenau haláltáboraiban végezték. A háború után újranősült, elvette édesanyámat, aki Pozbáról származott, szintén magyar-zsidó családból. Édesanyámat és családját is deportálták. Szívósságának köszönhetően ő és a féltestvére élve jöttek vissza egy németországi munkatáborból. De szüleiket, öccsét sosem láthatták viszont. Komáromban telepedtek le, de féltek a kommunizmustól, így 1949-ben kivándoroltak Izraelbe. Akkor 11 hónapos voltam, édesanyám már a húgomat várta, aki később Izrael földjén született.
A jobb élet reményében vándorolt ki a család. Jobb élet várta ott Önöket ?
Édesapám visszaemlékezéseiben azt mondta, hogy nem élt volna túl egy újabb háborút. Félt, hogy Európában tovább üldözik. A sors fintora, hogy ezekben az időkben dúlt az első arab-izraeli háború, mégis inkább Izraelbe költöztünk. Haifa mellett telepedtünk le. Apám abban bízott, hogy bár a béke még messze van, de legalább a zsidók földjén otthonra lelhet a család, és csak a származása miatt már nem fogják üldözni sem őt, sem a gyermekeit. Hitt benne, hogy mire én felnövök, béke lesz az országban. Nem így lett.
Gyorsan alkalmazkodtak a teljesen új környezethez?
A szüleim életük végéig nem tanultak meg héberül. Apám beszélt németül, munkát gyorsan talált: az izraeli vasúti társaságnál mozdonyokat javított. Mi pedig a húgommal héber óvodába, iskolákba jártunk. De otthon mindig magyarul beszéltünk egymás között. Ezért is tudok a mai napig magyarul, igaz, felnőtt koromban tanulnom is kellett a magyar nyelvet. De mindig fontos volt, a személyiségem része. Ez a nyelv köt össze az európai gyökereimmel, amelyektől nem tudok elszakadni. Nagyszüleim Dunamocsról és Pozbáról származtak, évszázadokra visszamenőleg csallóközi magyar-zsidó család az enyém. Nem tudok sem érzelmileg, sem fizikailag eltávolodni őseim földjétől.
Beszélgettek otthon a koncentrációs táborok borzalmairól?
Természetesen, ez a trauma belevésődött a hétköznapjainkba. De nem úgy kell elképzelni, hogy ültünk a meleg szobában és a szüleink meséltek. A magatartásukból, a személyiségükből ragadt ránk az átélt borzalmak lelket nyomorító hatása. Édesapám láncdohányos volt, mindig köhögött. 14 éves voltam, mikor elveszítettük. Édesanyám pedig mindig sírt, sokszor nem is értettem, miért. Emlegette a harapós kutyákat, mivel a koncentrációs táborokban rettegtek a katonaság kutyáitól, biztosan nem ok nélkül. Visszaemlékszem egy történetre, amelyben az anyám és a féltestvére hosszú idő után a buchenwaldi koncentrációs táborban meghallották az öccsük hangját, amint a nevén szólítja őket. Nem mertek megfordulni, nehogy a kutyák megtámadják őket. Soha többé nem látták a kisöccsüket. A szüleink idegesek voltak és feszültek. Állandóan. Ilyen közegben nőttünk fel. Az iskolákban természetesen tanultunk a megsemmisítő táborokról, de akkoriban nem volt nagy dicsőség holokauszt-túlélőnek lenni. Megbélyegezték az embert, mert biztosan „valami olyat tett „, aminek köszönhetően túl tudta élni.
A középiskola elvégzése után egyenesen az egyetemre ment tanulni?
Nem, még 17 évesen megkaptam a katonai behívómat. Érettségi után a két évig tartó sorkatonai kötelezettségemnek tettem eleget. Ez a mai napig kötelező, még a lányoknak is. Már fél év után elértem a katonatiszti rangot. Majd megismerkedtem a férjemmel. Született két fiunk: Motti és Lior. A férjemet, közvetve a háború miatt, fiatalon elveszítettem. Lengyel származású, nagyon fehér bőrű férfi volt és az izraeli hadseregben, az 1973-as háború alatt, sokat tartózkodtak a tűző napon. Évekkel később bőrrákot diagnosztizáltak nála. Még nem volt 31 éves, amikor 1976. augusztus 30-án meghalt, a nagyobbik fiunk két nappal később kezdte el az első osztályt az iskolában. 28 éves voltam és egyedül maradtam a 6 és 4 éves fiaimmal. Ekkor határoztam úgy, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy elpazaroljam. A férjem álma és beteljesületlen vágya maradt, hogy festőművész lehessen. Míg élt, folyamatosan képeztük magunkat, tanárokhoz is eljártunk, otthon gyakran festegettünk mindketten. Halála után szerettem volna beteljesíteni az álmaimat, a mi közös álmunkat. A művészeteknek élni, alkotni.
Jeruzsálembe költöztem a fiaimmal, tanári állást kaptam és beiratkoztam a Becalel Művészeti Akadémiára, amely az ország legszínvonalasabb akadémiája. Közben írtam a verseimet, felneveltem a fiaimat. Mivel csak két év a korkülönbség köztük, nagyon nehéz éveket éltem meg, amikor mindketten bevonultak a hadseregbe. Volt egy év, amikor mindkét fiam az első libanoni háborúban harcolt, a legveszélyeztetettebb alakulatokban. Most is összeszorul a szívem, ha erre gondolok. Ma már Motti a natanjai egyetem professzora, a kommunikáció szak dékánja. A fiatalabbik fiam, Lior, képzőművész lett és Bostonban él a családjával. Öt gyönyörű unokám van. Én magam most is egyetemre járok, héber irodalomból írom a doktori disszertációmat.
Mikor járt először Komáromban?
1993-ban jöttem ide először. Megmagyarázhatatlan, ismerős érzés kerített hatalmába első perctől fogva. Mintha hazajöttem volna. Lehet, hogy furcsán hangzik, de felismertem olyan épületeket, amelyekben pici baba koromban jártam. Hosszú idő telt el, mire kinyomoztam, hogy egyes régi házak Komáromban miért tűnnek fel rég nem látott helyként az emlékeimben. Felkerestem régi komáromiakat, akik még emlékezhettek az 1949-ben itt hagyott városomra. Kiderült, hogy a Király püspök utcán volt a zsidó klub, ahová gyakran jártak velem is a szüleim.
Találtam egy idős nénit, aki bakfisként engem tologatott a babakocsiban, míg a szüleim az imaházban imádkoztak. Édesanyámmal eljártunk a sakterhez, arra az épületre is emlékszem. Amikor az apró képkockákat összeraktam, az életem újabb darabja kelt életre. Jó érzés volt. Mindig jó érzés Komáromban lenni. Motti fiammal is jártunk itt egyszer. Ő már látta Budapestet, de amikor megpillantotta a Dunát és Komáromot, azt mondta, hogy Budapest szép város, de Komáromhoz valami különleges érzés köti. A kisebbik fiam most először látogat ebbe a városba. A pénteki kiállításmegnyitón az ő filmjét is levetítjük. Kíváncsi vagyok, vajon az ő lelkében megindít-e valamit a város és annak a látványa.
A jelenlegi kiállítása is szorosan kötődik a komáromi gyökereihez, a magyar-zsidó identitáshoz?
A kiállítás a komáromi zsidóság virágzó életének mementója, amelynek az 1944-ben bekövetkezettkatasztrófa vetett véget. Ennek sebeiből azóta sincs gyógyulás. Próbálom összekötni a családi gyökereimet és a közösségünk elszakadt szálait. A kiállítás minden eleme bennem él, tudatomnak és lelkemnek részeként. A Marika: Jeruzsálem siratása c. alkotás Marika alakját, a tízévesen elhurcolt nővérem emlékét idézi fel. Körben a falakon jeruzsálemi festményeim láthatóak majd és a „Hogy tudnék” című versem, négy nyelven. Önálló művészi alkotás, mégis szorosan integrálódó része a kiállításnak a fiam, a szintén művész Lior Neiger által készített rövidfilm. Ez a mű képviseli és jelképezi a folytonosságot, az életbe vetett hitet.
Irodalmi munkásságáért 1988-ban elnyerte a Héber Egyetem díját, 1991-ben a jeruzsálemi Szépirodalom Alapítvány díjával jutalmazták, 2002-ben az Izraeli Acum Szövetség díját nyerte el. Kiállított New Yorkban, Mexikóban, sorolhatnám még. Mire a legbüszkébb?
A fiaimra.
A képgalériánkban látható festmények fotói válogatás a kiállításra került alkotásokból.
Szalai Erika, Felvidék.ma
Fotók: Miriam Neiger Fleischmann archívuma
{iarelatednews articleid=”48375″}
