Az alábbiakban Kulcsár Ferenc recenziója olvasható Hodossy Gyula kötetéről.
Hodossy Gyula, ha nem is filozófus, de legalábbis filozofáló költő. Ebben nem is lenne semmi különös, hiszen minden ember filozofál; ám egy alkotó ember esetében érdemes megvizsgálni, melyek azok a létkérdések, etikai, erkölcsi felvetések, melyek Hodossy verseiben-prózájában rejlenek.
Ezek mindenekelőtt az élet értelmére irányulók, továbbá az idő problematikájára (az időtlenség, az idő halála és a halál ideje), az örökkévalóságra; foglalkoztatják a költőt a Semmi és a Valami „titkai”, a világon túli világ, az álom és a káprázat, az utópiák és az álmok, és természetesen maga a teremtés és a Teremtő örök kérdése.
A filozófusok – s vele együtt a filozofáló költők is – végső soron csak egyet tehetnek, mondják a régi nagy bölcselők: elvekből kiindulva állítják vagy tagadják az élet értelmét. Holott az élet értelmét pusztán az értelemre támaszkodva hitet érdemlően se tagadni, se bizonyítani nem lehet, mert nincs olyan állítás, amit az értelem, az ész éhes oroszlánként szét ne marcangolna.
Továbbá: a filozófiát nem lehet alárendelni a logikának sem, mert a logika nem teheti fel a kérdést, hogy van-e Isten, van-e értelme az életnek, miért él az ember, egyáltalán, hogy micsoda is az ember.
Viszont aki filozofál, így a költő Hodossy Gyula sem kerülheti el a kérdést: mi az örökkévalóság, mi az idő; miért van inkább Valami, mint Semmi, s főként – mi az élet, kicsoda az ember.
Költőnk könyvének első versében ezt olvassuk:
Megtörtént a holnap félelme,
mint ahogy meg fog történni a tegnap elszántsága,
a tegnap gonoszsága, a tegnap születése.
Ami tegnap életre kelt, életre kel holnap is.
Hodossy itt – öntudatlanul is – az emberi kultúra „időben” egyik legrégibb bölcselőjét idézi, méghozzá a bibliai Prédikátort, aki, miután kijelenti „hogy amit Isten cselekszik, az lesz örökké, ahhoz nincs mit adni és abból nincs mit elvenni”, az idő titkáról azt mondja: „Ami most történik, régen megvan, és ami következik, immár megvolt, és az Isten visszahozza, ami elmúlt.”
Isten időtlen, írja az „anyám csontjai már messze jártak…” című Hodossy, és hozzáteszi: „Isten az örök nyugalom.” Ha így van, az időtlen, örökkévaló Istent úgy kell értelmeznünk, hogy a teremtéskor Isten örökkévalóságából vált ki a világegyetem; azaz az anyag megjelenésével született meg a tér és az idő, melyben az ember a születés és a halál körforgásával végtelenül jelen van: ez az Örök Ember útja Istenben; ezért mondhatjuk, hogy az Út, amelyen az Ember jár, nem egyéb, mint a Lét, s ez a Lét maga az Ember.
S ebben az ember- és istenlétben, az Örök Ember létében – ahogyan költőnk írja Eső, tócsa és a képzelet tengere című versében –
csúszda a fűszál, buborék a lift,
amely felemel, majd visszaejt,
hogy lent s fent, kint s bent,
a légtérben, a létben s a vérben,
a teremtő hullámzásban
összekötődjön minden, ami
himbálódzni tud a képzelet tengerén.
A pillangó egyetlen szárnyverése megmozdítja az egész világmindenséget, tanítják az „idő bölcsei”, s egy tengerbe dobott kavics új irányt szab a világ életének; továbbá minden lélegzetvétel, minden sóhaj és fohász módosít valamit a világ életén. Hodossy legjobb opusaiban – ha gyakran eléggé fegyelmezetlenül, gubancosan, ziláltan, hogy azt ne mondjam, megszerkesztetlenül is – az élet értelmét keresi. Nem véletlenül köt hát ki Márai Sándornál: Keresve a félve várt jövőt című „műfajtalan” írásában Márai-szöveget hív segítségül.
Ebből idézzük: „Nem akarok már végtelenül élni. Mindent megkóstoltam, ízleltem a halált és az örömet. Most már az élet értelmét akarom.” Az pedig aligha lehet más, paradox módon, mint az élet értelmének keresése: külön-külön minden egyes ember esetében, akinek végül is fel kell ismernie, hogy egy falevél rezdülése, a madárdal, egy esőcsepp aláhullása, egy szélfuvam az űrben, e parányi összetevők a láthatatlan leple alatt összeesküvést szőnek, hogy megformálják a Valóságot; mibennünk, szívünk közepében futnak egybe, amíg meg nem születik az olthatatlan szomjúság: az áthatolhatatlan, megközelíthetetlen, örökre megismerhetetlen Valóság utáni vágy. Ez a Valóság pedig maga Isten. Az univerzumnál is rejtélyesebb és gazdagabb emberi lélekbe bele van kódolva a vágy, hogy válaszoljon a kérdésre: a törékeny létben, Istennek eme nagy „álmában” miért van inkább Valami, mint Semmi. S ez a Valami, vagyis az Univerzum, miután létrehozta és felszabadította az ember számára az összes ismeretet, miként egyesül az Univerzummal szemben is transzcendens Létezővel, a teremtő Lélekkel, Istennel, a végtelen tudással, ami Őt alkotja és amelynek, ugyanakkor, Ő az eredete.
Ma elkezdődik bennünk a szeretet – mondja Hodossy Gyula ugyanilyen című írásában. Nyilván fontosnak tartja a költő ezt az ő opusát, hiszen könyvének is ezt a címet adta. Ennek az írásnak a mottójában Paul Claudel arról ír, hogy „Dánielnek hetei véget érnek”, azaz a végső időkben, a végső karácsonnyal „fölfakadnak az öröklétnek a forrásai”: az egek Istene olyan birodalmat, országot támaszt, amely immár örökké megáll. S akkor már nem lesz szükség – ahogyan Hodossy fogalmaz – az „esélyre”, hisz „a sokmillió csillag közül felismerjük az útmutatót”. De addig élnünk kell, méghozzá úgy, ahogyan Zoszima sztarec mondja a Karamazov testvérekben: még a madaraktól is bocsánatot kell kérnünk, mert hiszen minden úgy áramlik, mint az óceán, minden érintkezik egymással. A madaraknak, a kisgyermekeknek is könnyebb lenne, és minden élőlénynek is könnyebb lenne hát körülöttünk, ha mi magunk is különbek lennénk, mint most vagyunk, akár csak egy cseppel is. S ha már szó esett Paul Claudelről, a nagy francia költő még hozzáteszi: milyen elveszett az az ember, aki a teremtett világ e titkából semmit sem akar megérteni; az ilyen teremtmény nem is örülhet igazán a létnek, mert éppen az öröklétet veti ki a szívéből, s hasonló lesz a párjavesztett gerléhez, akinek panaszától az erdő, az egész teremtés csupa sóhaj.
könyvével meglehetősen mostohán bánt „valaki”; több odafigyelést, szerkesztést érdemelt volna minden szempontból. S akkor – például – a sóhaj szó helyett nem óhaj; a himbálózunk helyett nem imbálózunk; a leszünk nem eszünk szerepelne a könyvben; a halhatatlan hallhatatlan lenne; élénk piros élénkpiros; a lángos illat pedig lángosillat; s a kiált szó se lenne kiállt, és az én szó sem és.
Nem tudom, mit gondoltok magatokról,
de magamról azt gondolom: Csallóköz.
Hodossy Gyula, a „tősgyökeres szigetlakó” egyik versében a fenti módon határozza meg magát, miközben munkásságával „különc világot teremt: önmagát”. S ebben a különc világban, ahogyan Sütő Csaba András fogalmaz a könyv Utószavában, „ebben az együtt- és széttartásban elfér a család, a sors, az ember, az isten, az otthon, Közép-Európa és a 20. század, a csallóköziség, a szlovákiai magyarság, az értelmiségi lét. Ettől válik egyetemes igényűvé.” Még akkor is, ha igény és megvalósítás között – ahogyan Hodossy fogalmaz, „Isten és ember között” – olykor borotvaélen táncol is a költő. Egyebek mellett azért is, mert a szóban forgó könyvével meglehetősen mostohán bánt „valaki”; több odafigyelést, szerkesztést érdemelt volna minden szempontból. S akkor – például – a sóhaj szó helyett nem óhaj; a himbálózunk helyett nem himbálózunk; a leszünk nem eszünk szerepelne a könyvben; a halhatatlan hallhatatlan lenne; élénk piros élénkpiros; a lángos illat pedig lángosillat; s a kiált szó se lenne kiállt, és az én szó sem és. (AB-ART, 2013)
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”48359,48017″}
