Nem is olyan régen, áldás és kisasszony havában, amikor a kakukk és a fülemüle szava felhőket terelt az égen, az ablakom előtti nyírfa szép szárnyakat növesztett. Hűvösében gerle fészkelt, cinege, kékbegy repdesett, s éjente a forró, mennydörgő hold alatt körbezsolozsmázták a szentjánosbogarak. Nyár volt, újkenyér hava, Van Gogh-sárga napraforgókra hullt hajnalonta az egek harmata. Pitypang virított, hangyahad a halmát púposra rakta, s fehérfürtös lett újra az akác.
Most már ősz van, az ablakom előtti nyírfának az őzszemű, őszi szellő regél, s ha nem értem is, sárguló lombjainak mit beszél, érzem, tudom, hogy istentörékeny ágacskái szállni vágyódnának – el, kifelé az elmúlásból. Éppúgy, mint a délre szálló fecskék és gólyák, melyek azt üzenik: a földön mindenkor mindennek megújulnia szükséges, mert csak így vehet részt a teremtés örömében és derűjében.
Ősz van. A hónapról hónapra, évről évre megújuló erő és szépség, bőség és hűség mondatja velem: amiként maga a teljes teremtés valamiért van és nem valami ellen, úgy az embernek is valamiért kell lennie, nem pedig valami ellen. Mert a teremtésben, így az emberben is a valami bizonyossága van jelen, nem pedig a semmi rombolása. Az emberi értelem éppen ezért nem irányulhat a semmire, hanem mindig a létre, a Semmitől különböző Valamire, amelyet a vallás „Istennek” nevez, egy olyan Teremtőnek, egy olyan Szellemnek, aki folyvást odaígéri magát szótlanul az embernek: abszolútumként és túlszárnyalhatatlanként. Az embernek ez a Valamire való törekvése, szellemének a véges dolgokon túlira való vágyódása mindig és elkerülhetetlenül kapcsolatban van Istennel: akár elfogadja, akár megtagadja őt; ugyanis ez az „utólag” Istennek elnevezett Szellem az emberben még akkor is jelen van, amikor az Isten szó eszébe sem jut; ezért amikor a Teremtő Valóságát tagadja, voltaképpen önmagát tagadja.
Ősz van. A bölcs Aranykalendárium tudni véli, hogy ha Máté jó napos, az ősz három hónapos: szép időben kedve telik, él egészen decemberig. Majd hozzáteszi: És jósolni azt is merem, jövőre sok gyümölcs terem; ha meg sok a makk a fákon, nagy hóval jön szent karácsony. Higgyünk neki. Meg eleink sok más okosságának is. Annak, hogy ha szeptemberben megdördül az ég, a fák sok virágot hoznak még, de ha a galambok vízben fürödnek, akkor hűvösre fordul az idő: a Szent Mihály-i keleti szél csípős, kemény telet ígér.
Ősz van. Gárdonyi Géza „őszbogarának”, a tücsöknek pri-pri dala szól az esteli csöndben, Szabó Lőrinc sárgarigója meg elsuhog délre, s diófájának sárgul zöld terebélye. Odahaza, a szentesi Pilisen átlebben s a lányok szoknyájába kap a szél, átfut csűrökön, kerteken, vörösbeggyel, fenyőpinttyel beszél. Majd a domboldalról rétre illan, fűszálról fűszálra száll, láthatatlan sarlójával kankalinszirmot kaszál. A Bodrogközben most virágzik a Tisza-parti fehér margitvirág, s a füzesekből vén kalapját lengeti a világ. Szőlőskertekben, lugasokban nemrég még a rizling sárgult, muskotály, ezerjó kérdezte: hol a nyár? Odább cserregett a vén szarka: – Vérpiros a cigányszőlő, a kadarka! Csirr-cserr, csirr-cserr, gyönyörű a csemege s a gyöngyszemű!
Ősz van. Szeptember. Majd október. Ősi hun nevén az Almaszüret és Begyűjtés hava, székely-magyar nevén a Földanya és a Magvető hava; az indiánok pedig Vadászó holdnak és Hulló Levelek holdjának mondják. Beszélő, bölcs nevek, elárulják a földanya és az égi atya titkait, javait és áldásait. Séta közben arra gondolsz, hogy a teremtés önzetlenül, áradóan teszi azt, amit tennie kell: mindenség-kertjében fény van, bőség és derű. A cserjés tövében, a déli verőfényben skarlátvörösen lángol a csipkebokor, mintha csak Mózes istene rejtőzne gallyai közt, odább a teremtés nagy, őszi csöndjét fácánkakas sikolya szeli ketté. S beléd sajdul: valamennyi lelki szenvedésünk mélyén a zsarnokság lakozik, a pusztító önzés, az erőszak, a kapzsiság és az igazságtalanság. Érzed: ez a belső sötétség külső vakságot okoz. Igaza van József Attilának, a mindenséggel kell mérnünk magunkat: ahogyan a teremtés kertjében nincsen gyom, úgy a mélyünkben is e gyomtalanításra kell törekednünk, belső és külső kertünkben egyaránt. „Ha a munkánk nem a teremtésé, hanem a puszta haszonlesésé – írja a naplójában a barátom –, a magántulajdonnal való dicsekvés bűnébe eshetünk.” Igaza van: mindannyiunknak a teremtés kertjében kell világgá lombosodnunk: tavasszá, nyárrá, ősszé.
S akkor az évszakok e vonulásában nekem, a költőnek, nem lenne más gondom: verseket írni a zuzmós fákra, csiganyálazta szonettet moha bársonyára, s hol piros-zölden derül a kígyózó kis út, somfaágból fonni a fejemre gombaillatú koszorút. Járni a csöndtől, örömtől terhes birodalmat, sasok, medvék, szarvasok közt művelve az irodalmat. S nézne közben rám a hold, a szerelmes vén kobold, s ezeréves baglyok huhognának, hirdetői életnek, istennek, halálnak.
Ősz van. Must habzik. Rigó füttye hangzik. Bólogat az égőpiros szamóca, fűszálon ring a kabóca.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
Fotó: edenkert.hu
{iarelatednews articleid=”48833,48780,48615,48573,48382″}
