Nem könnyű dologra vállalkozott a rimaszombati Pál Tibor képzőművész, amikor Kassára költözése után itt próbálkozik festőművészként gyökeret verni. A nagy elődök, ha csak Kővárira, Angyalra, Feldre gondolok, akkor nem csoda, ha a közönség ezt, a már megszokott nívót, ecsetkezelést, művészi alkotást várja el az újabb festőgenerációtól.
Megszokta a jelenlétét – bár korán elmentek – Roskoványinak, Eckkertnek, hogy csak a legnagyobbakat említsem az utánuk következő generációból. De a mai élők, Duncsák, Szabó Ottó, Filephez besorakozni is ma már rangot jelent.
Pál Tibor ezt próbálta meg október 17.-én a kassai Márai Casinóban rendezett első kamara kiállításán. Bár már több csoportos, és önálló kiállítása volt Nyitrán, Füleken, Rozsnyón, Bátkán, Szepsiben, illetve Budapesten, Miskolcon, de mindezidáig Kassán ez az első ilyen jellegű megjelenése a tárlatlátogatók előtt. Ez a kiállítás egyben a művész egyik irányváltásának is tekinthető. Eddigi piktúrájában is jelen volt már a csendélet és a tájkép szinte egyforma súllyal.
Elmondható, nincs olyan virág, amely valamilyen formában ne ihlette, ne késztette volna arra, hogy néhány ecsetvonással megörökítse az élményt, a rácsodálkozás örömét. Leginkább pasztell, tempera, akvarell, és vegyes technikával alkotott. Színskálájára általában jellemző a piros, a sárga különféle változata, ritkábban a barna, a sötétebb tónusok alkalmazása.
A ma kiállított képei azonban zömmel tájképek, utcák, házak, és egy új színfolt: az olaj.
Jellemző sajátossága a kiállított képeknek, hogy maga a táj bármilyen formában, de visszatükrözi az egyén, az alkotó képzeletvilágát, látásmódját. Kitűnik belőle a világról alkotott véleménye, az emberi élni akarás méltósága, a humanista gondolkodás. Mire gondolok?
Ha jól tudom, a világörökségként is számon tartott „Mostári híd”, melyhez a kép megkomponálásának apropóját bizonyára az a rombolás adta, amely a szerb-horvát háború folyamán érte a hidat. Vagy a „Szentendrei utca” szépsége kapta meg, s a látvány gyönyörűsége alkotásra késztette, hogy hirtelen papírra, majd vászonra vesse érzéseit.
Üde színfoltja volt a tárlatnak a Csallóköz egyik községéből, a Bős melletti Felbárról származó, de ma Budapesten tanuló fiatal énekesnő, Dégner Lilla szereplése. Tökéletes énektechnikája fiatal kora ellenére meglepte az értő közönséget. Szárnyaló szopránja, meleg, kiegyenlített hangja még bizonyára sok örömet szerez hallgatóinak, nekünk, szlovákiai magyaroknak, akik várják, éhezik a saját, hazai művészeinknek a bemutatkozását. Nem utolsósorban azért is, hogy megmutatkozzunk: élünk, vagyunk, vannak feltörekvő alkotóink, akikre büszkék lehetünk. Érjünk el oda: meg is becsüljük őket. Hozzuk tudomásukra: ők a mieink is, „nekünk nőnek nagyra” – József Attila után szabadon.
A felvételek Pál Tibor alkotásait ábrázolják.
Gyüre Lajos, Felvidék.ma
