Legutóbb azzal szakítottuk félbe Pecze Károly vallomását, hogy a legfelsőbb bajnokságba jutva, a sikeres első mérkőzések utáni súlyos vereség rádöbbentette: át kell építenie csapatát, mert az elsőligában sokkal keményebbek az ellenfelek, mint voltak a szlovák nemzeti bajnokságban.
„Ott nagyobb volt az iram, s az ellenfelek igyekeztek tökéletesen kihasználni hazai pályájuk előnyeit. Váltanunk kellett, elkezdtük hát az átépítést. Ekkor merült fel Kaspar, Pavlík, Micinec, Liba, Kosnovsky, Simon, Michalec, Soltés, Takác, Fieber neve. Őket azért hoztuk a DAC-hoz, hogy beilleszkedjenek az új koncepcióba. Kaspar például középpályás volt, de bármikor lehetett használni a hátvédsorban is.
Fieber Péterrel remekül kiegészítették egymást. Az Audi-Tóth-Majoros csatártrojka is nyugdíjba vonult lassan, pedig remek formáció volt, a csapat gerince. Megjött Hodúr, nagyot erősödött a középpálya. Az akkori vezetőség óriási érdeme volt, hogy meg tudták nyerni ezeket a játékosokat, akik maguk is kockáztattak, amikor a kisvárosba szerződtek.
Itt viszont óriási volt a lelkesedés, egyemberként állt mögöttünk a közvélemény és a szurkológárda. Én is otthon éreztem magam, mert előzőleg – magyar létemre- alig volt alkalmam az anyanyelvemet használni. Óriási motiváció volt itt dolgozni. Magam sem reméltem, hogy ilyen gyorsan ki tudjuk alakítani az ütőképes DAC-ot. Mintha futva jutottunk volna fel a Mount Everestre.
Legnagyobb sikerünk a Csehszlovák Kupa elnyerése volt 1987. június 21-én. A DAC közönsége megszokta a győzelmeket. Akkoriban talán fel sem fogtuk, milyen nagyszerű fegyvertényt hajtottunk végre, ráadásul kiléptünk az európai porondra is. Azt hiszem, a nagy győzelmek értéke évről-évre nő – eljön az idő, amikor felejthetetlen emlékké válik a müncheni Bayernnel vívott két nagyszerű csatánk is, és persze, a sok-sok párbaj az akkori liga legjobbjaival.
Arra a bizonyos kupadöntőre még ma is vissza-vissza gondolok, hiszen a Sparta már akkor is a legnevezetesebb hazai klubnak számított. A ligában sohasem sikerült legyőznünk, de mindig óriási meccseket játszottunk velük. Bizonyos megnyugvást jelentett mindannyiunk számára, amikor megtudtuk, hogy éppen a Sparta lesz a kupadöntőn az ellenfelünk.
Nem nyomasztott a felelősség, hiszen egyértelmű volt, ki a nagy esélyes. Szerencsénk volt, hogy semleges pályán, Koprivnicében játszhattuk a döntőt, hiszen a letnái oroszlánbarlangban jóval agresszívebbek lettek volna a prágaiak, s az sem képezte vita tárgyát, kit támogattak volna a bírók. Így hát megpróbáltunk bizonyítani: megmutatni, hogy mi is tudunk focizni, nem véletlenül verekedtük be magunkat a döntőbe. Játékosaimnak csak annyit mondtam, hogy nyílt sisakkal játszunk ugyan, de nem engedjük vezetéshez juttatni a „vörösöket”.
Sok játékosunk számára a pályafutás csúcsát jelentette a kupadöntő: felfogták, milyen esélyt kínált fel számukra a sors, s eszerint viszonyultak a játékhoz. Amikor gól nélkül ért véget a kilencven perc, megcsillant bennem a remény. A hosszabbítást is kibírtuk, jöttek hát a tizenegyesek. Mi jól felkészültünk a büntetőpárbajra is. Ezt észrevették az újságírók, mert az utolsó, már Koprivnicén tartott edzésen is gyakoroltuk a büntetők rúgását. A Szlovák Kupában is tizenegyesekkel jutottunk tovább egy-egy meccsen.
Miközben a mindent eldöntő rúgások megkezdésére vártunk, jólesően gondoltam rá, hogy bevált a taktikánk: nem engedtük vezetéshez jutni a veszélyes ellenfelet, türelemmel vártuk, hibázzanak ők. Az ellenfél a meccs elején a gyors vezető gólban reménykedett, de egyre csalódottabban vette tudomásul, hogy fogy a remény.
A mieinknek jól ment a játék, mindenki példásan küzdött. Egyetlen gondom maradt csak: vajon a leghiggadtabb, legrutinosabb játékosok elvállalják-e a büntetők rúgását? Az elsőt Micinec, a legravaszabb róka lőtte – sikeresen. Medgyes ugyan nem talált be, de Michalec igen, Kristof, a kapitány viszont hibázott. Az utolsó büntetőt Fieber lőtte, így miénk lett a Csehszlovák Kupa!” – nyilatkozta Pecze Károly (1994)
(Folytatjuk)
Batta György, Felvidék.ma
Fotó: M. Nagy László {iarelatednews articleid=”45924″}
