A napokban emlékezünk a romániai forradalom 25. évfordulójára. Számomra ez a történet sokkal korábban kezdődött. A múlt század 70-es éveinek közepén számos erdélyi keresett föl. Egyik család a másiknak adta házamban a kilincset. Még házasság is született az egyik nálam kötött ismeretségből. Három gyermeket neveltek föl. Együtt túráztam sokukkal. Andorékkal egyszer Nadabula mellett sátoroztunk egy idős néni egyedülálló házánál. Gitároztam és énekeltünk.
Reggel a néni megköszönte, hogy soha életében nem volt egy ilyen vidám estéje. Azután jómagam is ellátogattam barátaimhoz a 70-es évek második felében. Főleg a székelyföldet jártam. Csodálkoztam, hogy a balánbányai bányászok a kocsmában nyíltan szidták a román diktátort. Barátaim kocsival oda vittek, ahová kívántam. Meggyőződésük volt, jobban ismerem a tájat, mint ők. Én felkészültem az útra. Jártam román vidékeken is. Fogarason és Gyulafehérvárott. De Kolozsvár és Koós Károly kimaradt. 
A legendás gyulafehérvári püspök, Márton Áron már nem fogadott vendéget, így csak átüzentem Zakar Andrásnak, Mindszenty József egykori titkárának üdvözletét. Visszaüzent, évtizedek óta nem hallott felőle. Épp csángó fiatalokkal valamilyen meccset néztek a tévében. Vendégei a román csapatnak drukkoltak. A Megyei Tükörben Markó Béla fordításában élvezhettem Mihai Beniuc Nicolaie Ceauşescut és a pártot dicsőítő versét. Akkor még a neve semmit sem mondott. Kányádi Sándor akkor írta egyik legnagyobb versét, A halottak napja Bécsbent. Még csiszolgatta, de Kézdivásárhelyen, baráti társaságban elszavalta.
Azóta is hallom. „Befonnak egyszer téged is/ valami pompás koszorúba/ idegen lesz majd és hideg/ minden akár e bécsi utca/ elgurulsz mint egy villamos/ utánad felgörbül a vágány// kutyatej páfrány/ tör át a járdán” A következő rész Romániában akkor nem jelenhetett meg: „Én királyom nagy királyom/ ki születtél Kolozsváron/ gyertyámat most érted gyújtom/ szál virágom néked nyújtom/ mennyben s pokolban szószóló/ légy érettünk közbenjáró”. 
Összebarátkoztam Jakabos Ödönnel, aki gyalog ment ki Kőrösi Csoma Sándor darjeelingi sírjához. Kassán is járt nálam. Rendőrségi ügy lett belőle. Amikor Felsőcsernátonban Haszmann Pál meghalt, megüzenték nekem. Egyszer jártam náluk, mégis számon tartottak! Ma az öregúrnak múzeuma van a településen.
Székely barátaim megjöttek, pityókát főztek, vacsorát készítettek. Engem is megvendégeltek. Még egy csülköt is hagytak zsírban nálam. – Hogyhogy van húsotok? – Ja, akinek rokonai vannak falun, az szerez! Brassói barátaim olyan jól érezték magukat, hogy felajánlották bármit elhoznak, amire csak kedvem támad. – Egy kis húst hozzatok! – Az nincs! – De van nektek egy nagy marhátok! – Ja, azt lábon is elhajtjuk hozzád! – tréfálkoztunk egymással. Hoztak nekem Csíkszeredáról egy kobozt, melyet azután a Csámborgó zenekar használt.
A házam tetején elhelyezett antennával a román tévé adását tudtam fogni. Néha susogott a hangszóró, a kép mákos volt, de a tévéhíradót délután „élvezhettem”. A két órás időeltolódás miatt a magyar adás végét tudtam csak elkapni, de a híradóban azért belenéztem. A Kárpátok Géniuszával kezdődött, folytatódott és végződött. Ceauşescu metróvonalat avatott, rendezvényen jelent meg, beszédet tartott. Kassai vendégeimet is leültettem a tévé elé, hadd tanuljanak, időutazzanak a személyi kultusz világába.
Nekünk ez persze mulatság volt, erdélyi barátaimnak azonban tragédia. Ha ez az ember egy világhatalom élén állt volna, sokkal nagyobb veszélyben lett volna az emberiség. A lapokban fotómontázzsal fiatalabb kori arcmását montírozták össze. Ma már a számítógépnek hála, az ilyesmi nem gond, de akkor bizony sokat kellett retusálni, mégis kilógott a lóláb.
Anyai nagyanyám Sepsiszentgyörgyön született, apja ott dolgozott erdészként, miután elvégezte a selmecbányai akadémiát. Jókai Mór számos művében foglalkozott Erdéllyel, így ez a táj történelmével és embereivel mindig közel állt hozzám. Nyírő József Úz Bencéje vagy a Kopjafákja óriási élményt jelentett. A Néma küzdelem tragikus, balladisztikus története megborzongatott. Tamási Áron Ábele Bencéhez képest haloványabbnak tűnt.
A Securitate két ügynöke is meglátogatott. Egyikük jó ismerősöm volt. Felesége skizofréniában szenvedett, így Pesten kezeltette. Ezzel zsarolták meg. Halála után a fia fölkeresett és elmondta, mivel csángó gyerekeket istápolt, ezért került a román titkosszolgálat látókörébe. De ez már a rendszerváltás után történt. 
Másikukat akkor láttam először és utoljára. 1980 előtt látogathatott meg. Egyik barátomra hivatkozott, hogy ő adta meg a címemet, de utóbb kiderült, ez nem volt igaz. Rögtön az elején gyanús volt számomra. Román felesége be sem jött, inkább elment vásárolni. Szerintem, számára kínos volt bejönni, mert tudhatta vagy sejthette miről is van szó. Egyik ismerősöm is akkor bejött hozzám, utólag elmondta, fura volt neki az illető. A habán kerámia érdekelte, de úgy tűnt, ez csak ürügy. Bunte Mária könyve jelent meg akkor Erdélyben erről a kerámiáról. Ismeri? – Hát igen! Sok mindenről faggattam, de csak nagy általánosságban válaszolgatott. Hát igen volt rendszerint a válasz. Majd elment és soha többé ezt a feketehajú, középkorú férfit nem láttam.
Így érkezett el az 1988-as esztendő és szembesülnünk kellett a falurombolással. El kell azért sürgősen mondanunk, hogy úgy Csehszlovákiában, mint Magyarországon ilyen programot ugyan nem hirdettek meg, de az épített örökségünkben hasonló károkat okozott a kommunisták pusztítása. Magyarországon a közvélemény megmozdult, tüntetések zajlottak, így mi sem maradhattunk el és tiltakoztunk a román nagykövetségen.
Nemrégiben kaptam kézhez a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárától az anyagomat, melyből kiderül, erre a tevékenységünkre is odafigyeltek a magyar elvtársak. Ám ennek semmilyen következménye sem volt számomra. Annál inkább nálunk. Ugyanis a prágai román nagykövetségen tiltakoztunk. A csehszlovák titkosszolgálat berendelt és megkérdezték, én írtam-e. Nem volt tagadni valóm. Ezen kicsit meglepődtek, majd megkérdeztem őket, mit szólnának, ha valamilyen határozat nyomán az ő falujukat is le kívánnák rombolni. Nem válaszoltak semmit, később ezt az ügyet már nem bolygatták.
Aláírásgyűjtésbe is fogtunk. Felemelő volt, hogy egyik lakásból a másikba küldtek az emberek. Ott is magyarok laknak. Becsöngettem és vadidegen emberek szó nélkül aláírták. Összesen háromezer aláírás gyűlt össze. Egy régi ismerősöm nem írta alá, állására való tekintettel, de a felesége igen. Ez csalódás volt számomra. Rövid cikkben a Népszabadság is beszámolt róla. Ez azonban elkallódott. Erről is beszámoltam magyarországi barátaimnak, de a levelek fennakadtak a rostán. Másolatot készítettek belőlük, de azután kézbesítették a leveleket. Erről tudósít a Budapestről kapott anyag.
A magyar média akkoriban élte hőskorát. A Panoráma műsora Havellal és Dubčekkal készített interjút. Szenzáció lett belőle. Ekkor a lőcseiek Magyarország felé fordították antennáikat. Megjelent a képernyőn a megfontoltan beszélő Tőkés László, aki azután kirobbantója lett a romániai forradalomnak. Azóta már számtalanszor találkoztunk, de érdekes módon életének erről a korszakáról nem beszélgettünk. Mindig akadt aktuálisabb feladat.
December 17-én még az akkori Csehszlovákiában tartott az eufória. Egy hónap telt el azóta, hogy a prágai diákok tüntetése megindította azt a folyamatot, mely a kommunista rendszer összeomlásához vezetett. Tudtuk, a rezsim gyenge lábakon áll, mégis meglepődtünk, hogy ez ilyen könnyedén ment. Romániában azonban ez véres tragédiába torkollott. A diktátoroknak sokszor az a vesztük, hogy mivel kezükben tartják a sajtót és a közéletet, végül elhiszik azt, amit maguk gerjesztettek, hazudtak. Rájuk még fokozottabban érvényes Hamvas Béla figyelmeztetése: „Nietzsche szerint, amit az ember másnak hazudik, elenyésző semmiség amellett, amit az ember önmagának hazudik.”
Akkoriban szabadidejében úgyis mindenki a tévé mellett ült. A munkahelyeken meg zajlott a lázas eszmecsere. Néztük a pozsonyi és prágai eseményeket, azután a magyar tévé a román tévé adását vette át. Zavaros helyzet uralkodott, ellentmondásos hírek keringtek.
Kassán a Thália Színház lett az egyik központja az eseményeknek. Telefonon onnan hívtam Marosvásárhelyre és Brassóba. Majd kimentem az épület elé és közöltem az ott álldogáló több tucatnyi fiatallal, hogy barátaim rendben vannak. Erre üdvrivalgás és taps volt a válasz. Gyertyát égettünk, feliratot tettünk ki. A városban Ceauşescu-ellenes plakátok jelentek meg. A színházteremben már korábban viták zajlottak arról, hogyan tovább, mit kellene tenni. Kell-e magyar párt, vagy sem? Kínos jelenetek szemtanúja is voltam, mert néhány ember esetében egyfajta számonkérés is felmerült. A Thália egyik vezetője bélyegkiállításra utazott Prágába inkább, hogy ne kelljen színt vallania. Ebben a felfokozott, mámorító légkörben Temesvárott megmozdultak az események. Tőkés László lett az igazi hős. Sokaknak ez később nem tetszett és megpróbálták lejáratni. Ceauşescu december 21-én még tömeggyűlést szervezett a román fővárosban saját támogatására, de beszédét közbekiáltások zavarták meg és a tömeg ellene kezdett tüntetni. Helikopterrel menekült el, de Târgoviştén feleségével együtt letartóztatták, hadbíróság elé állították. A halálos ítéletet rögtön végre is hajtották. December 25-én. Az ortodoxok máskor ünneplik a karácsonyt. Hajtotta őket a félelem, nehogy esetleg kiszabadítsák a házaspárt és akkor polgárháborúra lehet számítani. Az akkor Bukarestben tartózkodó barátaim hajmeresztő történeteket meséltek később.
A romániai események nyomán megindult a gyűjtés. Ruhát, pénzt és gyógyszert gyűjtöttünk. A pénzből mentőautó lett volna. Egy orvostanhallgató javasolta, nem egyenesen a kocsit rendeljék meg, hanem fizessék be a vöröskereszt számlájára. De azt a Csehszlovák Vöröskereszt franciaországi tanulmányútra herdálta el! Nem szégyelltek még egy cinikus köszönő levelet írni. Lehet, a ruhák csak arra lettek jók, hogy néhány golyót fogjanak föl, de ha így életet mentettek, már megérte elküldeni!
Kassáról, mint más magyarok lakta területekről többen utaztak el a szállítmányokkal Erdélybe. Egy szlovák kamionos ingyen vitte el a segélyt Erdélybe. Életre szóló élményekkel tértek vissza. Akkor ezek lejegyzésére nem volt idő, hiszen nálunk is meglódult a történelem, de most már a megkopott emlékezet nem biztos, hogy mindent vissza tud varázsolni. Az akkori remények megfakultak, elvárásaink csak kis részben teljesültek és kiderült, mi sem vagyunk olyan vagány fickók, hogy kiálljunk jogainkért. Közben kiderült, az ún. szabad világ nem önzetlenül jött megsegítésünkre, hanem rajtunk akart megtollasodni.
Mégis fontos volt, hogy a román diktatúra megbukott. Azonban most sem lazíthatunk. Újabb kihívások és veszélyek leselkednek ránk. A történelem nem ért véget, mégha Francis Fukuyama ilyesmit jósolt. Hamis prófétának bizonyult.
A legmeglepőbb az, hogy Romániában egy 2007-es felmérés szerint, a lakosság egy negyede Ceauşescut a legjobb román politikusnak tartja. 2009-ben meg a románok 83%-a azon a véleményen volt, hogy a Kárpátok Géniusza nem volt rossz vezető. Ilyen katasztrofálisan rövid az emlékezet!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
