Rimaszombatban március 15-én ragyogó napsütéses időben Petőfi Sándor köztéri szobránál gyűltek össze az emlékezők, akikhez Gál László simonyi református lelkész fordult ünnepi szónoklattal. Az ünnepi beszédet alább teljes terjedelmében elolvashatják:
„Konduljanak meg a vészharangok! Nekem is egy kötelet kezembe! Reszketek, de nem a félelemtől, fájdalom és düh habzik szivembe. Fájdalom, mert düledék hazámra, új viharnak közeledtét látom, és düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert nem szakad le szemünkről az álom.”
Mélyen Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Nemzettársaim!
A költő óriás, Petőfi Sándor írta e szavakat, melyek tollával több, mint százhatvan esztendővel vetett papírra. Mikor eljött az idő, és megszólalt a vészharang. A magyar nemzet felemelte lehorgasztott fejét, és kimondta a szót, melyet oly régen mondtak ki. Ez a szó pedig így hangzott: „nem…”
1848. március 15-én megszólalt a vészharang, és a magyar nemzet nemet mondott az elnyomásra. A magyar nemzet nemet mondott az idegen anyanyelvre. A magyar nemzet nemet mondott az idegen kultúrára. Csakhogy Wass Albertnek nagyon igaza volt, mikor egyszer így fogalmazott: „…ahogyan mindnyájan nagyon jól tudják, nekem személy szerint is a legnagyobb ellenségem a Kossuth nóta. Mit is mond a szöveg?
Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje’. Itt a szabadságról van szó, Kossuth Lajos harcol a magyar szabadságért. Azt üzente haza, hogy elfogyott a regimentje. És mi a magyar felelet a magyar nép részéről? ‘Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni.’ Sajnos 500 magyarból egy megy el az első üzenetre, a többi vár. Ha még egyszer azt üzeni. Sajnos a magyar történelemben Mohács óta ‘még egyszerek’ nem voltak, nem volt több lehetőség üzenetre. És a szabadság elveszett újra meg újra. A haza elveszett újra, meg újra. Mert vártunk. További üzenetekre.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, én ma csak két kérdést szeretnék intézni hozzátok: „Mire, és meddig?” Mire várunk még? Megvárjuk, míg a Szlovák Állam hivatalosan is bűncselekménynek nyilvánítja a kokárda viselését? Erről még nincs szó, de lassan ott tartunk!
Ifjú diákokkal beszélgetek, vagy éppen felnőtt emberekkel, akik nem hordják a kokárdát, mert félnek. Mert félünk. Félünk kimondani szavakat. Még azt sem mondhatom már, hogy ilyenkor csak összehúzzuk a szánkat, ökölbe szorítjuk a kezünket, mert a félelem annyira elhatalmasodott rajtunk, hogy már ehhez is gyengék vagyunk. És ezzel szembe kell néznünk nemzettársaim.
A félelem olyan mély szintre süllyesztett bennünket, hogy lejjebb nem tudom, voltunk-e valaha is, mióta magyar él a Földön. Lehajtott fővel megalázkodva és meghunyászkodva vesszük tudomásul, hogy mi, akik több mint ezer éve itt, a Kárpát-medencében magyarul álmodunk, gondolkodunk, nem lehetünk magyar állampolgárok, mert valakik, akiknek fogalmuk sincs arról, mi az hogy haza, nemzet, szülőföld, – mert hiszen minden az ölükbe hullt hirtelen és soha nem volt nekik –, megtiltják, és jogfosztottá teszik azt, akiről ez kiderül.
Internetes közösségi oldalakon azon versengünk, hogy Tamás Ilonka néni petícióját hányan írják alá, és oly büszkék vagyunk, amikor átlépjük az ezres határt. Nem érezzük, barátaim, hogy ez mennyire kevés? Nem érezzük, hogy ennél sokkal-sokkal többet kellene tennünk? Nem érezzük, hogy ez mennyire sovány vigasz? Földet nézve, lehajtott fővel, szívünkben tele félelemmel jövünk ki ide évről-évre kevesebben emlékezni, osonva, mint valami kiközösített hontalan bűnöző, mert az ünnep, már nem ünnep, inkább egyfajta kötelező kör. 
Pénteken délben kell megtartani az iskolákban a megemlékezéseket, mert a diákok akkor még méltóztatnak eljönni, de rágógumizva a himnusz alatt már okos telefonjukat simogatva a két méterrel mellette állóval beszélget, és megbeszélik, hogy fognak ellógni.
Kedves Barátaim, Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A tizenkettedik óra letelt. Sőt, a huszonnegyedik óra is letelt. 2015. március 15. van. Megszólalt a vészharang. De vajon honnan jöhet segítség? Nyugatról nem. Nyugatról soha nem jött a magyarnak segítség, csak rontás. Nem várhatunk segítséget politikai vezetőinktől sem, hiszen a rendszerváltozás óta eltelik lassan húsz esztendő, de még álmodni sem merünk autonómiáról, kettős állampolgárságról, beneši dekrétumok eltörléséről, hiszen nekik arra kell ügyelniük, hogy nehogy megbántsák, nehogy megsértsék azokat az elnyomó zsarnokokat, akik táplálják belénk a félelmet. Honnan kell akkor kezdenünk? Honnan lehetne még erőt merítenünk?
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, had mondjam el, hogy van nekünk egy elfeledett Istenünk. Ideje lenne hozzá fordulnunk. Ideje lenne hozzá visszatérnünk. Ideje lenne megszólítanunk. Mert ez az elfeledett Isten egyszer azt mondta: „…Abba az országba fogtok lakni, amelyet őseiteknek adtam. Az én népem lesztek, én pedig Istenetek leszek. Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.”
Megszólalt a vészharang. Eljött a cselekvés ideje nemzettársaim. Eljött az idő, hogy végre kimondjuk: Magyar állampolgárságot a magyaroknak! Magyar gyermeket magyar iskolába! Nem kérünk többet az elnyomásból, nem kérünk többet a megalázásból, s nem kérünk többet az ígéretekből sem.
Nem akarunk mi nagy dolgokat! Mindösszesen békében élni itt, a Felvidéken, itt, Gömörországban, itt, ebben a szép Kárpát-medencében, magyarként. De hogy ez a nagy közös álmunk megvalósulhasson, hittel kell megharcolunk a mindennapi harcainkat. Azzal a hittel, mely egykor ott lángolt Petőfi Sándor, Jókai Mór és a márciusi ifjak verseiben és írásaiban, amely ott égett a várvédő Klapka Györgyben, Görgey Artúrban, Bem tábornokban. Mely ott lobogott Tompa Mihály igehirdetéseiben.
Hittel, amellyel huszárok ezrei harcoltak egy szebb, egy jobb jövendőért; a hit, melyért egykor úgy érezte a tizenhárom tábornok, hogy meghalni is érdemes ezért a hazáért, a jövőért, értünk. Hittel, melyet sem Aradon, sem Komáromban nem tudott megölni a puskagolyó és a bitófa, mert tovább élt az utókorban, az utókor szívében. Hittel, hogy van felettünk egy gondviselő Isten, aki nem hagyja el az övéit, ha hozzá fordulnak. Hittel, mely csak egy esetben veszhet el, mégpedig akkor, amikor mi magunk mondunk le róla.
Nekünk itt, dolgunk van itt testvéreim. Nekünk itt jövendőt kell építenünk. Nagy, és nemes feladat ez. És ezt szégyenkezve, meghunyászkodva, félve nem lehet végezni. Csak hittel. Akiben félelem van, abban nincsen hit. A kettő nem fér el egymás mellett a szívben. Nincs okunk szégyenkezni. Mert a mai napon is arra emlékezünk, hogy van múltunk. De mindemellett úgy kell emlékeznünk, hogy jövőnk is van. Itt. Itt, a hová az Úr Isten magyarnak teremtett bennünket. Magyarnak lenni pedig komoly feladat és elhívás. A március 15 –i események örök időkre szólnak, és ma is iszonyatos erőt tudnak adni mindnyájunknak. Éljünk úgy, mint akik méltók a magyar forradalom és szabadságharc hőseinek utódai névre. Fogjuk meg egymás kezét lélekben, sokkal erősebben, sokkal bátrabban, mint eddig. És merjetek hinni. Mert a hit hegyeket mozgat. Mert aki hisz, a mögött ott fog állni a gondviselő Isten. Ha pedig Isten velünk, kicsoda ellenünk?
Tisztelt hölgyeim és uraim, magyar testvéreim, szeretném, ha ma, mikor hazatérünk otthonunkba, ne úgy emlékezzünk, hogy itt Petőfi és Tompa Mihály szobránál elhangzott egy gyújtó hangú beszéd, mely jól esett. Gondoljuk át, mit akarunk. Mert úgy hiszem, valahogy belénk ivódott egy ferde kifejezés. Ez pedig így hangzik: „magyar megmaradás”.
Kedves barátaim, testvéreim, én itt, nem megmaradni szeretnék. Én itt élni szeretnék. És gyarapodni. Ma pedig, megköszönve megtisztelő figyelmüket, azokkal a szavakkal szeretnék búcsúzni önöktől, ahogy Széchenyi István nagypéntek estéjén, 1860-ban búcsúzott barátaitól: „Boldog feltámadást!” – mondta Rimaszombatban Gál László.
Felvidék.ma
Forrás: gömörilap.sk {iarelatednews articleid=”52375″}
