Esterházy János 71 évvel ezelőtti húsvéti gondolatai olyan aktuálisak, mintha csak ezen a héten szövegezte volna meg. Az alábbiakban a Magyar Hírlap 1944. áprilisi, húsvéti számának a vezércikkét közöljük.
Húsvét a feltámadás ünnepe, életnaptárunk megszokottsága is lehet, magának a feltámadásnak megkapó misztériuma azonban messze túlnőtt a köznapi megszokások keretén. Mindnyájan egyének vagyunk és minden egyént kérlelhetetlenül végesnek tudunk. A szomorú vég biztos tudata már eleve megszabja törekvéseink határait s minden vérmesebb reménységünk az elmúlás törvényének megingathatatlan szirtjén törik meg. Ezt a tudatot lassan akarva nem akarva megszokjuk s belenyugszunk mint megmásíthatatlanba. Ám csak addig, míg lelkünk a mélyebb megismerés erejével nem fordul a tisztán földiektől a végtelenség felé, hogy egyszer feleszméljen az örökkévalóság sejtésében abba a világba, amely nem ismer korlátot és határt. S az elmúlás tehetetlen megadását egy bódítóan varázslatos hit váltja fel: feltámadunk. Véges élet, halál, feltámadás és örökkévalóság! Milyen megmérhetetlen ellentétek! És mégis milyen éltető kinyilatkozás mindazok számára, akik a lemondás tehetetlensége helyett a hit lobogó zászlajával járják az élet útjait.
A húsvéti nagy jeruzsálemi történések után két tanítvány bandukolt csüggedt lélekkel Emmausz felé. A Nagypéntek keresztfáján megsemmisült minden hitük s reménységük s most vissza kell térniök a sivár hétköznapokba, melyekbe már semmi éltető fény nem világít. És itt hozzájuk csatlakozik egy vándor, aki nyomban felismeri, hogy megtorpant lelkű, kishitű csüggedőkkel van dolga. Fürkészni kezdi szomorúságuk okát. …. -Maradj velünk uram, hiszen már sötétedik – mondották, amikor megérkeztek és útitársuk távozni készült. Az útitárs engedett a meghívásnak, betért velük s a kenyérszegéssel ismertette meg Magát. Az Ur, a feltámadott pedig ezután eltűnt körükből, hogy ismét másutt és ismét másokat erősítsen meg hitükben.
Körülöttünk és körünkben reng a világ. A halál kaszál, városok dőlnek romokba, pótolhatatlan értékek pusztulnak el, a jövőbe vetett hit és remény a legparányibbra zsugorodik össze s az ember lassan már emberi mivoltát is szégyelli. Golgotára cipeljük saját keresztfánkat. Nos autem sperabamus… Pedig mi reménykedtünk egy jobb jövőben, egy jobb emberiségben. S most riadt szemmel tekintünk a ködbe, mely mögött vesztünket sejtjük.
Mi rázhat fel kislelkűségünkből? Nekünk is az Emmauszba vezető útra kell mennünk, hogy megértsük a történések kérlelhetetlen törvényét és magunkra találjunk? A történelmet az Isten írja. A mi történelmünket is Ő írta. Család vagyunk a népek milliói között. A mai borzalmas idők minket sem hagytak ki az emberiség borzalmas szenvedéséből. Valljuk be sokan aggódtunk ezekben az órákban, hogy kis magyar családunk átéli-e a fergeteget? A felelet csak az lehet: Igen, nekünk éppúgy, mint az egész emberiségnek az emmauszi útra kell térnünk, hogy azon vándorolva a nagy Történetíró oktatását hallhassuk. Az élet nem az egyén létére korlátozott valami, hanem az örökkévalóság megnyilatkozása. A Teremtő ránk bízta az életet, hogy benne alkotótársaivá legyünk. Alkotás csak a jó az eszményi irányában lehetséges. Ami a jóval, az eszményivel ellenkezik, az bűn és bukáshoz vezet. Az emberiség csak a bűnbe veszhet bele. Ezt tanítják tévedhetetlenül a történelem évezredei. Az emberiség azonban még nem tanulta meg kellőképpen leckéjét. Azért kell az idők folyásába mindig beavatkoznia a törvényszerűség vaskezének, hogy felrázza az eltévelyedetteket. Fáj, nagyon fáj ez a beavatkozás, de elkerülhetetlen. A szenvedés átrostálja az emberiség lelkét, hogy ami megmarad, az a leckéztetésből okulva, tisztább szemmel és biztosabb kézzel ápolja, ami rábízatott: az életet.
A törvényszerűség vaskezének vezetését mi magyarok már nagyon sokszor éreztük magunkon. De mindig megifjodva, megtisztulva kerültünk ki a megpróbáltatásból. A feltámadás az élet bizonyítéka. A Húsvét tehát az örök élet ünnepe. Csak az ünnepelheti igazán, aki az élet méltó hordozójává lett. MI magyarok alázatos, de egyben öntudatos lélekkel jelentkezünk e gyönyörű ünnephez. Ha a nagy világégésben újból szenvedünk, jajjal ajkunkon, de acélos erővel viseljük ismét a megpróbáltatást, mert érezzük magunkban az élet szent parancsoló szavát, amely múltunkhoz mindig hű és egyenes kiállást parancsol. Érezzük és tudjuk, hogy meg van bennünk mindama feltétel, mellyel az örök magyar élet méltó hordozóivá leszünk az elkövetkező századokra is.
Ez a hitvallásunk az idei Húsvét alkalmából. De ez legyen imádsága is ma minden igazi magyarnak. Adja a Jézust feltámasztó Teremtő, hogy minden magyar lelkében eltiporhatatlanul és eladhatatlanul éljen az örök magyar erő, amely történelmi időkben, történelmet van hivatva alkotni, a magunk helyes, megalkuvást nem ismerő hitének igazolására és utódaink boldogabb magyar jövőjének biztosítására.
Esterházy János
Megjelent a Magyar Hírlap 1944. áprilisi, húsvéti számban
Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”52743,52707,52422,52344,52315″}
