(Avagy a pedagógusok védelmében)
Napjainkban, írott vagy elektronikus sajtónkban egyre sűrűbben olvashatunk olyan cikkeket, hozzászólásokat, elmélkedéseket, melyek szerzői a tanárokat ostorozzák. Vádolják őket közönnyel, közömbösséggel, érdektelenséggel, passzivitással, kényelemkereséssel stb. Természetesen a véleménynyilvánítás, az ilyen-olyan elvárás mindenkinek joga, a jó szándékú kritika pedig természetes. De tegyük kezünket a szívünkre, s tartsunk olykor-olykor egy kis önvizsgálatot is! Vajon mennyire ismerjük mások körülményeit, a dolgok hátterét, a jelenségek okait?
Gyakran szóvá tesszük: bizonyos rendezvényen, ülésen-gyűlésen, ünnepségen, versenyen, író-olvasó találkozón alig lehetett látni pedagógust. 2012-ben fejeztem be közel negyvenéves tanítói pályafutásomat, így volt időm megtapasztalni egyet s mást. Aztán pedagógus volt megboldogult feleségem, s ezen a pályám van két lányom is. Igazán nem szűkölködöm tehát az információkban a rálátásban. S ki kell mondanom: örültem, hogy véget ért a pálya, megszabadultam a sok-sok idétlenségtől. Mert ami az utóbbi néhány évben történt oktatásunk berkeiben (itt szervezési és irányítási dolgokra gondolok elsősorban), az elkeserítő. Olyan dolgokat kellene itt említeni, melyek sok-sok megaláztatással, kiábrándultsággal járnak. Nem biztos ugyanis, hogy mindig közönnyel állunk szemben, inkább talán csalódásról és elkedvetlenedésről lehet itt szó.
Nézzünk csak néhány dolgot közelebbről! A fordulat után az általános iskolai tanár órakötelezettsége 20 óra volt, ma 24. A tanárnak nem kellett külön tanterveket leadnia, most kéziratnyi tervet ad át CD-re téve és kinyomtatva. Még októberben is azzal vacakolnak a pedagógusok, mert megannyiszor visszadobják nekik azokat, fenyegetve őket az „inšpektorokkal”. És tegyük hozzá nyomban: még a legvadabb kommunizmus idejében is magyarul írták a terveket, most két nyelven, ne adj Isten szlovákul kell. És szigorúan így íratják be a tananyagot is a naplókba.
Továbbá részletes tervet kérnek a tantárgybizottságok vezetőitől, az osztályfőnököktől; külön terv szükségeltetik az ilyen-olyan problematikus gyerekkel kapcsolatban. Aztán jegyzőkönyvek tömkelegét írják a tanárok a tantárgybizottságok üléseiről, a szülői értekezletekről, a javítóvizsgákról, a kihágásokról. Adminisztárlják a figyelmeztetéseket, melyik gyerek honnan utazott, mikor hiányzott, kit illetnek meg a kedvezmények, támogatások. De elszámoltatják magát a pedagógust is a heti negyvenkét és fél óráról. Számítógépes kimutatást kell készítenie a tanórán kívüli tevékenységéről is, mert nem kap fizetést. Külön ki kell mutatnia, a túlóráiból (ha egyáltalán vannak ilyenek) mennyit tanított le az adott hónapban, nem maradt-e el valami miatt valamilyen óra, mert akkor arra nem jár bér.
Ahol például olyan „szerencsés” a tanár, hogy két nyelvet is tanít, megnézheti magát. Főleg akkor, ha egyedül van valamelyik kisiskolán. Mert jön a versenyek tömkelege, s elvárják tőle, hogy valamennyire készítsen fel diákokat. Csak a mi régiónkban hirdetnek egy tucat szavalóversenyt. Például van: Mikszáth Kálmán Prózamondó Verseny, Szent Imre, Sajó Sándor, Csontos Vilmos, Gyurcsó István Versmondó Verseny, Tompa Mihály Vers- és Prózamondó Verseny. Aztán van még Szép Magyar Beszéd Verseny, Helysírási Verseny meg ki tudja még mi. Hogy a helyi rendezvényekről ne is beszéljünk! Mert itt is várják, hogy a tanár műsort adjon a gyerekekkel karácsonykor, anyák napján, nyugdíjasok ünnepekor, különféle évfordulók alkalmával. Aztán az író-olvasó találkozókról, helytörténeti-néprajzi vetélkedőkről, Katedra-versenyekről nem is szóltunk. Ha valamelyikről hiányzik a tanár, bírálják őt, mert nem foglalkozik pluszban a gyerekekkel. Vajon nem esünk-e át néha ama bizonyos versenyló másik oldalára?
A monitorokról, a felmérők tömkelegéről, azok sokszempontú elemzéséről-feldolgozásáról, amit a tanárnak írásban kell leadnia, még mindig nem szóltunk. Ha pechjére a másik szakja egy idegen nyelv, akkor eláshatja magát.
No és persze vannak továbbképzések is: szakokkal kapcsolatosak, tűzoltással, drogokkal foglalkozók, számítógépes tanfolyamok stb. Az utóbbiból néhány év alatt nyugdíjazásom előtt kettőn is részt kellett vennem, mert úgymond, nem kaptam volna fizetésemelést. Aztán meglepődve hallottam budapesti barátomtól, aki ugyanakkor az ELTE egyik tanszékének adjunktusa, egy országos kutatóintézet főmunkatársa volt, hogy ő nem tud a számítógéppel bánni.
Nem akarom én tovább sorolni a keserveket, mert a tanárnak sok mindenben tényleg elöl kell járnia, s vannak szép oldalai is a pedagóguspályának. Ezeket kellene azonban megőrizni, nem pedig hülyeségekkel beárnyékolni. Ebben kellene a kívülállóknak segíteni: a bajokra odafigyelni, az oktatókat-nevelőket a nem könnyű munkájukban támogatni, törekvéseiket megbecsülni. Hátha jobb kedvük lenne akkor!
Csáky Károly, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”52547,51823,50630,48861,48327,47543,47437″}
