Duray Miklós a Széchenyi Társaság által szervezett, „Az önkéntes polgári együttműködés erkölcsi kötelezettsége és felelőssége” c. konferencián tartott előadást május 15-én Budapesten. Az alábbiakban előadásának szövegét olvashatják.
„Előadásom meghirdetett címe szerint a kisebbségi létben élők civil szervezeteinek gondjairól, bajairól és működéséről kellene szólnom. A mai konferencia szervezői tehát azt a különleges feladatot rótták rám, hogy tartsak előadást olyasvalamiről, ami a létszerűség szerint nem létező. A kisebbség fogalma a cím szerint értelmezett párosításban az első világháborút lezáró hatalompolitikai rosszakarat szüleménye, mert a fogalommal azt a valós helyzetet nevezték meg, amikor az így megjelöltek ki vannak zárva a döntéshozatalból. Etnikai, nemzeti vonatkozásban tehát a kisebbség fogalmát manipulatív kitalációnak tartom.
Szociológiailag más a helyzet, mert a kisebbség csak kisebbség-többség viszonylatban értelmezhető. Ha a „kisebbség” tartja magát kisebbségnek, eleve alárendeli létét a többség akaratának, ha a „többség” tekinti őt annak, eleve hátrányos helyzetbe hozza, mert kizárja őt az egyenrangú életből. Kisebbségnek nevezni egy kulturálisan, nyelvileg, történelmileg meghatározható csoportot, közösséget, csak aritmetikai szempontból lehet. A civil társadalom értékrendje szempontjából elfogadhatatlan. Azt a társadalmi csoportot, amit kisebbségnek neveznek, közösségként kell kezelni, függetlenül lélekszámától. Ez a civil vagy polgári egyenrangúság első számú alapelve ebben a kérdésben – hangsúlyozom nem egyenjogúság, hanem egyenrangúság. De mivel a kisebbség kifejezés ma létező és bevett fogalom, ezért tegyünk annyi engedményt, hogy ezt kizárólag a közösség (népcsoport, nemzetrész) lélekszámára vonatkoztassuk és ne kizártságára a közügyekben való döntéshozatalból, mint ahogy az történik világszerte.
A fenti bírálatomat tehát nem a konferencia szervezőinek címeztem, hanem korunk szellemére, a közgondolkodásra, a nemzetek közötti és államok közötti bárgyú kapcsolatrendszerre utaltam vele. Az előadás címe szerint, ugyanis a Down-kórosok civil szervezeteiről is beszélhetnék, a világ egy részének figyelme mégsem akadna fenn ezen, hiszen ők is kisebbség – hivatkozom szabadon Václav Havel 1990. január elsején az akkori csehszlovák televízióban elmondott beszédére. Kérdés: van-e a szellemileg vagy genetikailag sérülteknek, akiket ma ugyanúgy kisebbségnek neveznek, mint az önrendelkezésre alkalmas közösségeket, saját akaratukból létrejött szervezete és tudják-e, mi az, hogy civil?
A feltett kérdés második része az igazi, mert erre nem csak a Down-kórosok nem tudnak válaszolni, hanem a társadalomnak – szerencsére egészséges – többsége sem, mint arra sem: mi a haza, mit jelent a kulturális sokszínűség, mit jelent a többnemzetiségű állam, mit jelent a nemzetállam. Ezúttal nem az ellenkérdésekre keressük a választ, noha a civilségen át ide is eljuthatnánk. A civil kifejezés, a civilként való megjelölés értelmezése az elmúlt több mint két évezredben megváltozott. Nem gyökeresen, hanem érdekorientáltan, a hozzá kapcsolódó érdekek függvényében.
Ne vegyék rossz néven, ha nem nyúlok mély merülésű tudományos munkákból merített idézetekhez, hiszen ma mindenki a Wikipédiára kattint, ha valamit tudni akar. Nem csak ez az oka, hogy a csaknem mindannyiunk számára elérhető forrást nem kívánom fölülmúlni tudálékosnak tűnő idézetekkel, hanem az is, hogy a társadalomtudományoknak ez a területe túlságosan manipulatív. Nem tudni, kit, miért fizetnek a tudományos köntösbe öltöztetett elméleteiért, következtetéseiért, és kik fizetik őket.
Mai „civil” fogalmunk gyökere annak a politikai társadalomnak a létére utal, amelyben az állam aktív polgárai (állampolgárok, a polgárok, a cívisek, a városlakók, a szervezett települések lakói) alakítják a közéletet – azaz szervezik, véleményezik társadalmi, politikai életüket, csoportos együttléteiket. Ugyanis maga a politika jelenti a közéletet, ezért a közélet ott jelenik meg, ahol van szervezett élet, civil élet, politika. Ezt mintha elfelejtettük volna, ami kárunkat okozza, mert ez a közélet öleli egybe az értékek, érdekek és célok különbözőségét és azonosságát, függetlenül az állami, hatalmi, piaci érdekektől, esetenként azokkal összhangban. És ezek mentén szerveződik a társadalom, a „modern” Európában, többé-kevésbé a reneszánsz óta, fokozottan a 16. századtól – de tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy ez a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenetnek egyik következménye. Csak a marxisták gondolják ezt. Az őket egy nyakhosszal megelőző liberálisok pedig a liberális demokrácia vívmányának tartják ugyanezt. Pedig ehhez a kérdéshez eszmerendszereken kívül vagy azokon túl is lehet viszonyulni. Vitathatatlan, hogy a polgárosodás egyik ismérve. Csakhogy ez nem kultúrafüggő, hanem rendszer, eszköz és egyéb anyagiak függvénye. Ezek az anyagi és részben szellemi értékek, amiknek a halmaza civilizációként ismert, csak egy fokozott felhalmozódás következtében válhatnak kulturális értékké.
A céhek sem eszmerendszeri alapon vagy kulturális indíttatásból jöttek létre, hanem szakmai alapon és a polgári élet késztetéseként. Kérdés, mely gyökérről sarjadt az alapötlet nagyobbik hányada. És a vadásztársaságok? A lőegyletek? A különböző tevékenységek és érdeklődések szerint szerveződő csoportosulások, a kalákák, a fonók, a tollfosztók?
A civil élet (a civil társadalom) legjellemzőbb ismérve a szervezettség és az együttműködés, a szervezett, rendszerelvű közösségi létforma, ami átível a hagyományos családon és független az államtól.
A civil életnek és a polgári együttműködésnek szervezett formája a civil szervezet. A társadalom önszerveződésének függetlennek kell lennie az államtól, még ha tagjainak nagy része közjogilag kapcsolatban is áll az állammal. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az államot semminek tekinti, de szervezett keretben kifejezésre juttathatja véleményét az államszervezetről. Sajátos esetekben azonban az államszervezet, az államiság védelmére is megszervezheti a társadalmat, mint például 1848-ban a nemzetőrséget.
A civil szervezet nem politikamentes, hiszen mint mondtuk a politika maga a társadalom, és a polgár ebben a szervezeti formában gyakorolja a közéleti tevékenységet. Viszont nem függhet a politikai pártoktól. Fordítva lehetséges: a politikai pártok közvetetten függhetnek a civil szervezetektől, mert ha elfordulnak tőlük, elveszíthetik a választásokat. Tehát lehetséges, hogy egy politikai pártnak legyen civil szervezeti holdudvara. Sőt kívánatos is, mert így maradhat meg az emberi arculata, így lehet emberközeli programja, így tartható fenn a párbeszéd a politikai párt és a civil társadalom között. Így mérséklődhet abból az ellentmondásból származó természetes feszültség, hogy a politikai párt alapjában véve a hatalomszerzésre szakosodott szerveződés, a civil szervezet pedig az a tükör, amibe minden hatalomnak egyszer-egyszer bele kell tekintenie.
***
A civil szervezetekre vonatkozó két legfontosabb feltétel áttekintése után vegyük számba azt a néhány eltérést, ami megkülönbözteti a civil szerveződések általánosságától azt a sajátosságot, ami előadásom címében foglaltatik. Ezt megelőzően azonban nem árt rátekintenünk térségünknek a második világháborút követő negyvenöt évben kialakult két jellegzetes vonására.
A korszaknak volt egy összefoglaló jellemzője. A kommunista hatalmi rendszerben civil társadalom szervezetten és hivatalosan nem létezett, de a földalatti mozgalmak, a nem hivatalos ellenzéki csoportosulások bizonyították, hogy a felszín alatt lappangott. Én is egy ilyennek voltam a szervezője több mint tíz éven át. A földalatti civil mozgalmak szervezőit, tagjait a hivatalos hatalom karhatalma nyilvántartotta, megfigyelte, megalázó módon nyaggatta, több esetben bebörtönözte. A másik jellemzője az úgynevezett szocialista nemzetállam megteremtésére való törekvés volt. Ez egyszerűsítve úgy hangzott: a szocialista román-, csehszlovák-, jugoszláv-, szovjet nemzeten belül élnek magyarul beszélő románok, magyarul beszélő csehszlovákok stb.
A szocialista nemzetállam nem csupán azt jelentette, hogy a tizennyolcadik és a tizenkilencedik század rosszul sikerült, a fasizmust megalapozó nemzeteszméjét vette át az egy párti kommunista diktatúra, hanem hatalmi és rendőri erőszakkal akadályozta meg az ellene való természetes, civil jellegű védekezést. Mind a monarchiákban, mind a nemzeti elvű parlamenti demokráciákban a nemzetállam eszméjével lehetett dacolni, de az ún. proletár diktatúra, az egy párti hatalmi rendszer következetesen büntette a szocialista nemzetállam elutasítását, és ezt a szocialista rend felforgatásának minősítette, noha a politikai rendszer állítólag az internacionalizmus talaján állt.
Ebben rejlik a kulcsa annak, hogy a kommunista hatalmi rendszer bukása után a térség államainak többségében gomba módra szaporodtak a civil szervezetnek nevezett csoportosulások. Ebben található a magyarázata annak, hogy a számbeli fölényben lévő etnikum politikusai miért maradtak meg az egy párti politikai rendszerben erőszakosan előtérbe helyezett nemzetállam eszméjének a vonzáskörében. Ez az oka annak is, hogy a lélekszámuk szerint kisebb közösségek céljai között a diktatúra megszűntével miért jelenik meg az első helyen a nemzeti azonosság védelme. Az úgynevezett kisebbségi civilszervezetek túlnyomó többsége is ezért foglalkozik közösségük etnikai, nemzeti identitásának védelmével.
Ennek a társadalmi jelenségnek van azonban egy furcsa kísérő jelensége, amire nem szoktak vagy nem illik felfigyelni. A civil szervezetek működéséhez is kell pénz. Honnan erednek a pénzforrások? Általánosságban három területet lehet megjelölni: adakozások illetve az adószázalék átirányítása a címzettnek, állami költségvetési források és külföldi költségvetési források illetve külföldi alapokból származó pénzek.
Az első terület emberi rokonszenv alapján szerveződik. Az adott állam költségvetési forrásainak támogatásszerű elosztása az állampolitikai célokkal hozható összefüggésbe, ezért az amatőr kulturális tevékenységet folytató szervezetek kerülnek előtérbe majd a szakmai szervezetek, végére maradnak az etnikai közösség társadalmát, esetünkben az elszakított magyar közösség társadalmi szervezettségét erősítő szervezetek. Ez utóbbiak általában kimaradnak az adott állam költségvetési támogatásából, mert célkitűzéseik ellentétesek a nemzetállami érdekekkel.
A külföldi pénzforrásokat két csoportra kell osztani: magyarországi és nem magyarországi forrásokra. A magyarországi állami költségvetési forrásokhoz való hozzájutás az éppen hivatalban lévő kormány politikai összetételétől, nemzetszemléletétől és a kormányt alakító politikai erők pártérdekeitől függ. A többi forrás elosztásának aránya és irányultsága részben kilincselés kérdése. A nem magyarországi pénzforrásokkal kapcsolatban egy megállapítással lehet jellemezni az elosztás elvét. A nemzeti identitást és a „kisebbségi” közösség összetartását szorgalmazó szervezetek szinte teljességgel kimaradnak a támogatottak köréből. Például Szlovákiában a Svájci Alaptól és a Norvég Alaptól magyar civil szervezet nem, vagy csak véletlenül kapott támogatást a 2004 óta elmúlt egy évtizedben.
***
A fonalak összekötése végett térjünk vissza kezdeti megállapításunkhoz: a civil élet, a polgári együttműködés és a közéletben való részvétel maga a valóságos politika, a közösségi lét megélése. Ebből az is következik, hogy a kisebb lélekszámú közösségek a politikát, a közéletet nem csupán azokban az összefüggésekben élik meg, mint a nagyobb közösséghez tartozó embertársaik, polgártársaik, hanem az általánosnak tekinthető kérdések mellett ezekkel egyenrangú szerepet kap a nemzeti azonosságuk védelmezése és közösségi összetartozásuk hangsúlyozása. Közéleti jellemzőik tehát sokban hasonlítanak a többiekéhez, egyben azonban eltérnek: önvédelmi okokból elutasítják a nemzetállam eszméjét. Az állampolgári jogegyenlőséget pedig felülírják az egyenrangúság eszméjével, ami közösségi jogigényüket fejezi ki. Ha ez utóbbi erőtlenedik, annak a jele, hogy fogyóban van a megmaradásért vívott küzdelmük ereje.
Ha végigtekintünk a Kárpát-medencén, a trianoni Magyarország államhatárán kívüli magyarlakta területek nemzetiségi térképén, egyértelműen látható a magyar közösségek államokként változó társadalmi ereje. Ennek felel meg valós társadalmi szervezettségük is. A Muravidéken (Szlovénia) és a Drávaszögben (Horvátország) élő magyaroknak pártpolitikai jellegű és a polgári együttműködési tevékenysége civil jellegű szervezeti keretek között zajlik. Társadalmi erejük már nem elégséges ahhoz, hogy a kettőt különválasszák, sőt a közösségükre káros következménnyel járna, ha erre törekednének. A többi területen a pártpolitika és a civil szervezetek elkülönülnek egymástól. Ezért foglalkozzunk ez utóbbi állapottal.
A bevezető gondolatsorban leszögeztük, hogy a civil szervezetek nem függhetnek pártpolitikától, de a politikai párt körül kialakulhat civil szervezetek hálózata. Ez utóbbi esetben a politikai párt kerülhet függő helyzetbe a civil szervezetektől.
Ezzel kapcsolatban létezik egy nyitott kérdés. A politikai pluralizmus, azaz a többpártiság ügye a társadalom többségénél kisebb lélekszámú közösségek társadalmi körülményei között. Az nyilvánvaló, hogy a pártpolitika elsősorban hatalomszerzésre alkalmas, de egyúttal a közérdeknek a közhatalmi szerkezetben, testületekben való megjelenítésére is alkalmas. Sok esetben egyetlen eszköz. Ez veti fel azt a kérdést, hogy a többpártiság, ami a demokráciának egyik szerves része, gyakorolható-e hagyományos módon az úgynevezett kisebbségi viszonyok között.
A kérdést életszerűen úgy lehet megfogalmazni: megengedhetik-e maguknak azt a közéleti fényűzést az elszakított magyarok Szerbiában, Romániában, Ukrajnában, Szlovákiában, hogy különböző politikai pártokban szerveződjenek. A tapasztalat azt mutatja, hogy ilyen körülmények között a többpártiság gyengíti a közösségi érdekérvényesítést, mert a pártpolitikai megosztottság az ellentétes pártérdekek által a közösségi érdekérvényesítés kioltását eredményezheti. Ami rosszabb, járhat azzal is, hogy meg sem jelenik ez a sajátos közösségi érdek a közhatalmi szerkezetben, testületekben, mert a megosztottság miatt alkalmatlanná válik a közösség arra, hogy bejuttasson közlegitimitással rendelkező személyeket ezekbe a testületekbe.
Egy romániai, szlovákiai, ukrajnai, szerbiai magyar közösség akkor tudna élni a románokhoz, szlovákokhoz, ukránokhoz, szerbekhez mérten egyenrangúan a demokratikus jogaival, ha településterülete közigazgatási határral lenne kijelölve és ezen belül érvényesíthetné például a politikai választásokban való részvételi jogát. Magyarán: saját területi önigazgatása (autonómiája) lenne és így választhatna képviselőket a közhatalmi testületekbe. A saját közigazgatási határán belül veszélymentesen érvényesülhetne a politikai pluralizmus, mert nem teremtene lehetőséget az érdekeivel ellentétes politikai játékokra. Ha ilyen terület nem létezik, márpedig az említett államok egyikében sincs, akkor a politikai pluralizmus helyett a demokráciának más eszközeivel kell megteremteni az ennek megfelelő állapotot. Erre legalkalmasabbak a civil szerveződések, amit mindmáig csak vonakodva ismernek el a politikusaink, hacsak nem pillanatnyi játékszerként.
A civil szervezetek sokrétűségük, közéleti irányultságuk, a nemzeti azonosságtudat védelme és a közösségi összetartozás élesztése okán ilyen körülmények között fontosabb közéleti szerepet játszhatnak a pluralizmus érvényre juttatásában, mint a politikai többpártiság. Pártpolitikai és hatalompolitikai érdekek által kevésbé befolyásolhatók, mint a politikai pártok. Ezért az úgynevezett kisebbségi viszonyok közepette a politikai egypártiságnak és a civil szervezetek szerteágazó, de mégis összehangolt hálózatának van jelentősége és valós közéleti súlya. Ezzel nem csak azt lehet elérni, hogy a közösség képviselői megjelenhessenek a közhatalmi testületekben és ott a közösség valós érdekeit képviseljék, hanem így lehet ellensúlyozni az ellenérdekelt politikai pártok közösségromboló befolyását.
A politikai párt/pártok és a civil szervezetek közötti kapcsolat jelentőségére mutat rá egy minap megtörtént eset. Szlovákiában 2014 őszén helyhatósági választásra került sor. A Magyar Közösség Pártját (MKP) különböző politikai kapcsolatok révén figyelmeztették, hogy mindenképpen meg kell szerezni (Rév-)Komáromban a polgármesteri széket, és a siker érdekében össze kell fogni az MKP-ból kiszakadtak ellenpártjával. Az MKP komáromi helyi szervezetét megosztotta ez a törekvés, elsősorban azért, mert a civil szervezetek és a helyi szervezet tagjainak jelentős része által támogatott személy ebben a politikai felállásban nem lehetett polgármesterjelölt. A törekvésbe betársult másik párt ugyanis nem fogadta el a személyét. Ezért hosszú fontolgatás után az MKP legnépszerűbb helyi politikusa független jelöltként indult a választáson és fölényesen győzött. Mondhatnánk úgy is, hogy a komáromi magyar civilszervezetek, mivel nem találtak meghallgatásra annál a pártnál, amelynek holdudvarához tartoztak, legyőzték a pártot. A párt jelöltjének veresége nehezen megoldható politikai válságot idézett elő a pártban, aminek nehezen kiszámítható következményei lehetnek a felvidéki magyarok közéleti érdekérvényesítésében. A komáromi példa azonban egyértelműen arra utal, hogy az elszakított magyar nemzetrészek közösségi fellépése az egy párt és sok civil szervezet együttműködése révén lehet eredményes. Ebben az esetben a civil szervezetek biztosítják a plurális demokrácia érvényesülését.
***
A civil szervezetek közéletet befolyásoló, véleményalakító, közhangulatot alakító szerepének a jelentősége szemmel láthatóan növekszik. Erre abból is lehet következtetni, hogy egyre kevesebben vesznek részt a politikai választásokon, egyre növekszik a pártpolitikából kiábrándultak tömege, egyre kevesebben kedvelik a pártpolitikai szólamokat, egyre kevesebben hisznek a közélet pártpolitikai szereplőinek, még akkor is, ha nem adtak rá okot. Ebből okulva a politikai pártoknak kellene az arculatukat és gondolkodásukat civilre módosítaniuk, vagy a civil szervezeteknek kellene több közéleti szerepet vállalniuk. A Kárpát-medencei magyarok minden közösségére vonatkozik ez a tanulság, beleértve Magyarországot is.”
Duray Miklós, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”53733,53774″}
