Köztudott, hogy a felvidéki magyarságra nehezedő nemzetiségi nyomással már az első köztársaság ideje alatt számolni kellett. A csehek és a szlovákok részéről ez gyakran elviselhetetlen méreteket öltött. Nézzük mindezt a vizsgálandó település esetében, elsősorban a képviselő-testületi jegyzőkönyveket alapul véve.
Az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt, főleg az 1920-as évektől egyre több nyomást gyakorolt az állampolitika a felvidéki magyarságra, köztük Bori önkormányzatára, lakosaira is. 1924-ben a jegyző például a szabályrendeletek szlovák nyelvű szövegezésére hívta fel a figyelmet. Erre a 14/1924 számú határozatban így reagáltak Boriban: „A közs. képviselőtestület a jegyző előterjesztése alapján a szervezet szabályrendeletet a maga egész tartalmával elfogadja, azonban kifejezést ad azon hő óhajának, hogy ezen szabályrendelet magyar nyelvű szövegezésben szereztessék be.”
A képviselő-testületnek sokszor sikerült az ilyen-olyan nyomásgyakorlást ügyesen kivédenie, s így az egyes utasításokat nem teljesítették. 1925-ben például a Szlovák Hazatudomáyni Múzeum részére a boriaktól is segélymegszavazást kértek. A 7/1925 számú határozatban erre így reagáltak: „Tekintettel az elviselhetetlen nagymérvű adózások miatt, melyek ólomsúllyal úgy az egyes polgárokra, mint az erkölcsi testületekre nehezednek, ez idő szerint képtelen Bori község a Szlovák Háztudományi Múzeumnak bármily csekély segélyt is kiutalványozni.”
Az államhatalmi szervek ez idő tájt a falu nevét is gyakran átkeresztelték: 1925-ben például Bornak nevezték a 
falut, de volt Borov és Borovce is; 1927-től pedig már csak államnyelvű körpecsétet használhattak ezzel a felirattal: „Okres Levice, Obec Bor, Župa XVIII.”
Az 1930-as évek elejétől a visszacsatolásig vezetett községi tanácsi jegyzőkönyvek is igen tanulságosak, sok-sok helytörténeti adatot rejtegetnek. Sajnos azonban ezeket a jegyzőkönyveket sokszor már csak szlovákul írták, s csupán az egyes határozatok voltak kétnyelvűek. 1931-ben Bory Ferenc a „starosta”, a képviselő-testület tagjai pedig Horváth Géza, Dálnoky Ernő, id. Horváth László, Osvald Ernő, Lestár István, Kovács Lajos, Szemerédy András és id. Dálnoky Béla.
Fennmaradt Boriban egy olyan jegyzőkönyvtöredék is, amelyben 1929-től 1954-ig találhatók beírások. Ebből furcsamód többoldalnyi anyag is hiányzik: pontosabban kitépődött vagy nem rögzítődött. Hiába keressük példányul az 1930-as évek végének vagy az 1940-es évek elejének történéseit megörökítő feljegyzéseket. Vagy talán nem örökítettek volna meg semmit Boriban ebből az időszakból?
Az 5/1929 számú jegyzőkönyvtől a dokumentálás kétnyelvű. Ebben a dalmadi (domadicei) jegyzőlakkal foglalkoznak, s kiderül, hogy a jegyzői hivatalt a helybeliek Boriba szerették volna átköltöztetni, mégpedig a ma is meglévő Riesz-házba.
Egy nagyot ugorva a jegyzőkönyv lapjain, illetve átlépve a hiányzó oldalakat, az 1950-es évekhez jutunk. Az 1952. 
szeptember 8-ai ülés eseményeit már csak szlovákul rögzítették. A Bori Helyi Nemzeti Bizottság (MNV) és Szlovákia Kommunista Pártja (KSS) helyi csoportjának közös összejövetelén Dalmady László alelnök előterjesztésére a HNB (Helyi Nemzeti Bizottság) elnökévé (predseda MNV) választották Pavol Puchovskýt. A jegyzőkönyvön ott a község állami címeres körbélyegzője, illetve a pártbizottság körpecsétje is. Az előbbin a „Miestny národný výbor Bory, okr. Levice”, az utóbbin pedig a „Komunistická strana. Miestna organizácia Bory” felirat olvasható. A pecsét közepén pedig az ötágú csillagba helyezett sarló és kalapács látható. A kisnemesi Borinak tehát szlovák vezetője lett, s lassan a „kommunizmus és a szocializmus útjára” léptették a falut.
Az 1952. november 1-jei gyűlés kapcsán feljegyezték, hogy „az MNV Radagyűlésen jelen voltak Puchovský Pál predseda, Fogada László tajomník, Dalmady László, Kovács Árpád, Szemerédy Sándor és Kovács Károly Rada-tagok”, akik a tejbeszolgáltatásról tárgyaltak. A falu ezt csak 66 százalékban teljesítette, s ezért egy „tejellenőrző bizottságot” alakítottak, „melynek feladata volt, hogy meggyőzzék az embereket a pontos beszolgáltatásról”. A bizottság tagja volt Kovács Árpád, Szudy Gábor és Zlatner József.
A következő ülések még inkább tükrözték a személyi kultusz szellemét; a formalitások s a bontakozó szocializmus elvárásainak jegyében zajlottak. Az 1953. december 19-ei ülés napirendi pontja volt például „a J. V. Sztalin elvtárs 73. születésnapjára tett kötelezettségvállalások kiértékelése”. Arról olvashatunk egyebek közt e kor falusi lecsapódásait dokumentáló jegyzőkönyvben, hogy az említett alkalomból tetemes mennyiségű gyümölcsfát ültettek ki, a népiskola tanulói hat mázsa vasat és egy mázsa papírt gyűjtöttek, a „JRD végrehajtotta a szőlőtalaj rigilirozását” stb. Mindezt így összegezte a jegyzőkönyvíró: „Ezen kötelezettségeket a Helyi Nemzeti Bizottság önként vállalta Sztalin elvtárs iránt érzett megbecsülésének kifejezéseként. Ezzel együttéreztek a község összes polgárai, és a kitűzött feladatokat lelkesen és időben teljesítették.”
A református egyháznak a fent említett időszakot tükröző jegyzőkönyvei sokkal reálisabbak, lényegre törőbbek s legtöbbször problémafeltáróbbak is. Az 1939-es visszacsatolás a bori református egyház számára furcsamód veszteséget is jelentett, hisz elveszítettek több olyan szórványban élő embert, akik az államhatár újabb módosulásával Szlovákiába kerültek, s így a Magyarországhoz csatolt Bori egyháza nem viselhette lelki gondozásukat. Ezt írják ezzel kapcsolatban dokumentumaikban: „A presbitérium megállapítja, hogy az elmúlt év folyamán a szórványokkal együtt egyházunk 73 lelket veszített. Egyházunk jelenlegi lélekszáma az anyaegyházban 146 adófizető és 57 nem adófizető, a szórványok lélekszáma 19.”
A háborús időből is találunk egy szomorú bejegyzést, miszerint „az orosz katonaság az egyház pénztárát ellopta, és a benne lévő pénzt elvitte, az egyházgondnoknál pedig a nyugtákat égették el”.
A világháború után megpróbáltak nyomást gyakorolni a bori református egyházközségre is. Ez derül ki az esperesi hivatal 112/45 számú körleveléből is, melyben „felkérettek a gyülekezetek elöljárói, tegyék megfontolás tárgyává a ČSR-ben levő evangéliumi egyházak egységesítését”. Minderre az itteniek így reagáltak: „A bori református egyház presbitériuma az időt nem látja alkalmasnak egy ilyen egyesülés keresztülvitelére. A háború és a vele járó borzalmak, valamint a jelen bizonytalan állapota mélyebb szakadékokat ástak ember és ember között, felekezet és felekezet között. A gyűlöletnek és a rossz hangulatnak olyan nagy a hullámzása, mely a jelent alkalmatlanná teszi ilyen nagy fontosságú kérdés tárgyalására. A maga részéről a kérés letárgyalását a békésebb jövendőre halasztja.”
Nem sokkal ezt követően még nagyobb sebet ejtettek a bori reformátusokon azáltal, hogy nagy részüket Magyarországra telepítették. De erről külön fejezetben szólunk részletesebben. A jegyzőkönyvből az alábbi ide vonatkozó sorokat idézzük: „Lelkész elnök fájó szívvel jelenti, hogy a presbitérium tagjai közül id. Bory Ferenc, Kovács Zsigmond presbiterek, Szudy Lajos gondnok és ifj. Bory Ferenc presbiter a kitelepítés kapcsán Magyarországra távozni kénytelenek. Megemlékezik arról a hasznos szolgálatról, melyet nevezettek egyházunknak tettek. Illesse hála és köszönet nemes szolgálataikért. Egyben közli a presbitérium, hogy a gyülekezet 97 tagja rövidesen útra kél új otthonába. Fájó szívvel búcsúzunk a távozóktól, és imádság kísérje őket bizonytalan útjukon. Kéri a presbitériumot, hogy az eltávozó gondnok helyébe Szudy Ferenc presbitert bízza meg a további gondnoki teendők vitelével. Szudy Ferenc megbízatása arra az időre terjed ki, mint Szudy Lajosé. Távozó presbiterek helyét egyelőre nem kívánja betölteni. Presbitérium meghajol a történelmi tényszerűség előtt, és fájó szívvel látja, hogy a 400 éves egyház hogyan pusztul el. Nem áll módjában a helyzeten változtatni, de könnyes szemmel búcsúzik a távozóktól. Isten áldását kéri rájuk sorsuk bizonytalan útjain.” (A Szúdy név a jegyzőkönyvekben gyakran szerepel Szudy-ként, de előfordult Szudi, Szúdi változat is.)
Eme fogyatkozás után a csánki evangélikus egyház elöljárósága kérte a maradék bori reformátusokat, hogy a helybeli evangélikusok részére templomukban egy vasárnap délutáni szlovák nyelvű istentisztelet tartását
engedélyezze. Minderre így reagáltak a bori magyarok: „A bori ref. egyház presbitériuma szívesen tesz eleget a csánki ág. ev. egyház elöljárósága kérelmének, ha ezzel a helybeli ág. ev. vallású hívek lelki életét előmozdíthatja.”
Mindezt a nagylelkűséget úgy „köszönte” meg a csehszlovák állam, hogy megszüntette Boriban is a magyar oktatást, valamint a református iskolát. S az egyházra gyakorolt nyomások sorozata tovább folytatódott. Az új állami törvények megkövetelték, hogy egy lelkészre legalább 500 lélek essék, s csak abban az esetben lehet lelkészi állás. Bori ezt természetesen elveszítette, s a hontfüzesgyarmati lelkészséghez sorolták. A helybeliek sokat küzdöttek azért, hogy a lelkészi hivatal visszakerüljön ide. Mindezt a falu végvári jellegével meg azzal indokolták, hogy Bori missziós terület, s a nyelvhatáron fekszik. Továbbá hangsúlyozták, hogy „a gyülekezet áldozatkészsége az egyházmegyében első helyen áll”; a szomszéd gyülekezetek távol esnek, s egyikkel sem kapcsolható össze. A boriak kiállása eredménnyel járt: a falu nem maradt a mai napig sem lelkész nélkül.
Csáky Károly, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”53740,53735″}
