Egyszer csak elment, és nem volt ott,
és még csak el se búcsúzott,
föl se ocsúdtál, és faképnél hagyott. /Eszmélés – Százdi Sztakó Zsolt /
Életünkben számtalanszor búcsúzunk, s mire feleszmélünk, az, kitől búcsút vettünk már ott is hagyott. A ballagó, búcsúzó diákok esetében ez fordítva van, ők hagyják ott az iskolát, ahová kilenc évig jártak és elindulnak a nagy betűs Életbe. A tovatűnt évek után mindig nagyon jó érzés újból találkozni, akár spontán a szomszéd faluban, akár egy idegen városban, vagy alaposan megszervezve egy közös helyen és felidézni az elszállt iskolai évek megannyi szép emlékét. Ezért az öreg diákok ilyenkor nyáron számtalan osztálytalálkozót szerveznek országszerte és a találkozás pillanatában alaposan megnézik egymást, aztán felkiáltanak: Jaj de sokat változtál! Te is!- vágja rá a másik.
Ötven évvel ezelőtt 1965. június utolsó napján a mi osztályunk is búcsúzott az ipolybalogi Kilencéves Alapiskolától, a visszamaradó kisebb diákoktól, a tanítói kartól, a bejáró diákok pedig a helytől is, magától a falutól Ipolybalogtól. Némelyikünk sírt, mert átéreztük, hogy ez a búcsúzás egyszeri és megismételhetetlen, hiszen az ember gyereke csak egyszer búcsúzik az alma matertől. A későbbi búcsúzások a középiskolán, főiskolán teljesen más, mert akkor már fölnőttek vagyunk, míg itt csak a gyerekkor és a felnőttkor határán toporgunk.
Sokan voltunk az osztályban, 37 felvidéki magyar diák, akiknek a kis hímzett tarisznyában csak pár fillér és „hamuban sült pogácsa” lapult, de láthatatlanul meg volt az pakolva reménnyel, vággyal, tanulni akarással. Tudást, szakmát szerezni mindenképp, többségükben ez volt a cél, tanulni anyanyelven, amely oly édes, mint a méz és oly illatos, mint a bazsalikom, szegfűszeg és zsálya.
A rohanó életnek ezt az elillanó és soha meg nem ismételhető csodáját próbálta felidézni a még élő hűséges diáktársak egy csoportja, 21 véndiák, július 18.-án Ipolybalogon. Mindenképp visszaidézni a múltat, az elmúlt iskolai éveket, egy napra legalább újra beülni a padba, diáknak érezni magunkat. Beszámolni az elszállt 50 év nevezetesebb eredményeiről volt osztálytársainknak.
Első feladatként összeírtuk a neveket, felkutattuk a címeket és akkor szembesültünk azzal a szomorú ténnyel, hogy bizony tízen már itt hagytak minket és a temetőkertben alusszák örök álmukat. Annus Margit, Annus Tibor, Balázs József, Csíri Magdolna, Gabul Valéria, Kassai Katalin, Márton Magdolna, Rados László, Nászali Vince és Skerlec László. Ezért az első találkozás a temetőben volt, ahová a kegyelet virágait egyik osztálytársnőnk, Kajtorné Balla Ági már kora reggel elhelyezte a sírokra. Tanítóink közül is többen eltávoztak az élők sorából, Zsigmond József, ő tragikus halállal halt a menyegzője előtti napon. Osztályfőnökünk Sebény Ferenc az ipolynyéki temetőben alussza örök álmát és valahonnan egy más dimenzióból őrködik felettünk, hogy megmaradjunk magyarnak a Felvidéken. További elhunyt tanítóink, Patócs Zsuzsanna, Pölhös Imre, Illés József, Rég Sándor és Török Mária.
Folytatva a programot hálaadó szentmise következett, amely az elhunyt diáktársakért és tanítókért lett felajánlva. Milyen kifürkészhetetlenek Isten útjai, mi halandó emberek nem látjuk a végcélt, azt csak a Mindenható Isten látja. Sajnos éppen ezen a napon, július 18.-án utazott el Ipolybalog lelkipásztora György Ferenc Lengyelországba és nem volt, aki a szentmisét celebrálja. De megvolt a megoldás. Az egyik osztálytársnőnk, Gyurászné Kakas Terézia fiát, Gyurász Pált kértük meg erre a feladatra, akit két éve szenteltek pappá Besztercebányán és éppen ezen a nyáron helyezték vissza palóc országba, Ipolyságra káplánnak. Kérésünkre elvállalta a szentmisét. Vidáman, derűsen, mosolyogva nézett ránk, mintha azt akarta volna mondani: Látjátok, két évig szlovák környezetben voltam, de nem tudták megtörni bennem a magyarságtudatot. Isten a rosszból is tud jót kihozni, mert a két év alatt tökéletesedett a szlovák nyelvtudásom és megmaradtam palóc magyarnak! A szentbeszédében mit is mondhatott nekünk, nagyapa és nagymama korba lévő vén diákoknak, akik mögött már lepergett 50 év, csak ennyit: Bizony az 50 év nagy idő, egy fél évszázad, amit Isten kegyelméből ajándékba kaptatok az ajándékot pedig illik megköszönni az ajándékozónak! Az istentisztelet végén hálatelt szívvel szállt az ének: „Téged Isten dicsérünk, téged Úrnak ismérünk! „
Kilépve a templom kapuján a volt iskolánk felé indultunk, amely időközben felvette az Ipolyi Arnold Alapiskola nevet. Fönt az emeleten volt nyolcadikban az osztályunk, de mivel kilencedikben kezelhetetlen kamaszok lettünk letettek a földszintre, a tantestületi mellé. Az emeleti osztályban ki volt téve a tablónk, amelyet falunk szülötte, Varga Lajos képzőművész tanár készített annak idején. Mindenki a tabló körül tolongott és meghatódva néztük önmagunkat, 50 évvel ezelőtti fiatalságunkat. Megkerestük a helyünket és leültünk a padokba. E sorok írója köszöntötte a megjelent diáktársakat és volt tanítónkat, Molnár Barnabást. Aztán elkezdődött a feleltetés. Á B C sorrendben kérdezte a jelen lévő osztálytársakat, akik alaposan fel voltak készülve a feleltetésre. Andréka Mária, Balla Ágnes, Balla Éva, Benkó Irén, Celleng József, Gyurász Erzsébet, Kakas Teréz, Kopcsányi Ilona, Molnár József, Molnár László, Negyela Mária, Oláh Ilona, Páldy Klára, Páldy Erzsébet, Pusztai Mária, Rados Irén, Vanda Margit, Vanda Tamás, Zolczer Valéria, Zolczer Sarolta Aranka és Zsilka Teréz felelte, hogy jelen. Igazoltan hiányzott, Csíri László, Gaál László, Kőszegi Mária, Majer Valéria, Mézes Ilona,Tandel Margit és Viczián Ilona.
Elkezdődött a feleltetés, amely során mindenki elmondta, milyen iskolát sikerült elvégeznie, mit ért el az életben az ötven év alatt. Ketten az osztálytársak közül felsőfokú végzettséget szereztek, diplomás tanítók lettek. Többségük középiskolai végzettséget szerzett, különböző szakiskolákban, mint bérelszámolók, egészségügyi nővér, óvónő, ipari technikusok, szakmunkások és egy töredéke az osztálytársaknak nem tanult tovább, betanított munkásként dolgoztak becsülettel az évek folyamán. Mindenki emlékezett valamilyen diákcsínyre, leginkább arra, hogy az osztály felének sehogy sem ment a matematika. A kitűnő matematikusoktól lestük le a házi feladatot, amit a tanító azonnal észrevett, ugyanis ha kihívott a táblához felelni nem tudtuk a példát levezetni. A sok brigádóra, kapálás, virágültetés is számtalan emléket őrizgetett. Hogyan kell a kapát beállítani földbe, hogy az a szünetben ne a földön feküdjön. Leginkább a tánciskolára emlékeztünk. A nagyfolyosón volt megrendezve a tánciskola. Itt tanulták meg a fiúk, hogy kell felkérni a lányokat, hogy kell a tánc parkettra vezetni a partnert, hogyan vannak a tánclépések a tangónál, a keringőnél és hogy a csa- csa- csánál. Jó volt emlékezni, visszaidézni a múltat és csodálatosképpen minden rossz emlék megszépült. Mindenkinek eszébe jutott valami érdekes iskolai történet, jó is, rossz is, amelyek az idő távlatában megszépültek, olyannyira, hogy mosolyt csaltak mindenki arcára. A mosolyból nevetés, végül kacagás lett, zengett az osztály a hahotától. Végezetül mindenki bemutathatta a családját és vajon kivel is dicsekedhet a nagyapa- nagymamakorban lévő vén diák, senki mással, mint az unokáival. E sorok írója volt az utolsó, aki engedélyt kért, hogy az osztálytalálkozó emlékére írt versét felolvashassa.
Ötven éve már, hogy ballagott az osztály, fiúk, lányok harmincheten.
Akkor is nyár volt, forró, napsugaras nyár
és kék volt a tó és zöld a rét.
Lelkünkben már zsongott az ifjúság varázsa,
álmokkal, vágyakkal teli szerelmes álomkép.
1965. június utolsó napját mutatta a naptár,
mikor bezárult mögöttünk az alma mater,
Gondtalan gyermekkorunk elszállt a nyárral,
ifjú szívünkben erős akarással
léptünk, a titokzatos élet elé.
Nem tudtuk még akkor mi vár reánk,
jó, vagy rossz, bánat, vagy öröm,
De mentünk bátran nagy élni akarással
37 felvidéki magyar gyerek.
Mentek az évek, sorra szálltak az évszakok,
Közben osztálytársaink közül egy pár itt hagyott.
Szemükre örök álom szállt s lelkük szárnyra kapott.
Mi még maradtunk itt a földön,
Mert feladatot kaptunk: Tedd a jót!
S most egybegyűlve mi vén diákok
Az 50 évért hálát adhatunk.
Csend lett egy pillanatra, átérezve a találkozás ünnepi hangulatát. Utolsó szóra ekkor régi tanítónk, Molnár Barnabás jelentkezett. Annak idején a matematikát és a fizikát tanította. Boldogan mutatta be a megújult és a modern oktatásnak mindenképp megfelelő ipolybalogi magyar tannyelvű Ipolyi Arnold Alapiskolát, ahonnan számtalan sok diák ment felsőfokú végzettséget szerezni az ország főiskoláira, akár szlovák, akár magyar nyelven.
Befejezésként nem kis büszkeséggel mondta, hogy az Ipolyi Arnold Alapiskola mostani igazgatója nem más, mint a fia, ifj. Molnár Barnabás, akinek fiai, vagyis az ő unokái a határ túloldalán, Vácott szereztek diplomát magas fokon, számítástechnikából. Elperegtek a percek, de tovább kellett menni, mert még egy feladat várt reánk, leülni az ünnepi asztalhoz és elfogyasztani a szeretetlakomát. Vendégként megtisztelt Cseri Antal volt tanítónk, aki nyolcadikban volt osztályfőnökünk. Dacára betegségének nem vesztette el sajátos humorát. Krasznica Ferenc és Mézes László tanítóink kimentették magukat betegségük miatt, de nagyon örültek annak, hogy nem feledkeztünk meg róluk és mindkettőjüket meghívtuk magunk közé ünnepelni.
Az egy éve megnyílt Dobos csárdában szépen feldíszített asztaloknál fogyasztottuk el az ünnepi ebédet és a nagy tortát, amelyet ez alkalomra süttettünk egy helyi fiatal cukrásznővel. A zenéről egy frissen alakult cigányzenekar gondoskodott, az ipolybalogi Csáky fiúk zenekara. Édesbús magyar nótákat pengettek, szólt a harmonika, mi pedig vén diákok újból bankettet tartottunk, nosztalgiázva vonatoztunk, táncoltunk, de leginkább beszélgettünk, egy napra újból fiatalok, diákok lettünk.
Amikor már a többség úgy érezte, hogy elég volt a jóból, lassan búcsúzni kell, mindenki azt mondta: Találkozás újabb 50 év múlva! Mindenki jót derült ezen az óhajon, de ki tudja, talán mégis fogunk találkozni 50 év múlva, csak nem itt a földön, hanem valahol más helyen, egy más dimenzióban. Ekkor az egyik osztálytársnőm, Daruné Negyela Mária ezeket a papírra vetett sorokat adta át nekem:
Ír köszöntő, jó kívánság
Lehet egy út, melyen haladva találkozol velem, lehet szél, mely a hátad mögül fúj, lehet napfény, mely felmelegíti arcod, lehet eső, mely lágyan áztatja földjeidet. És amíg találkozunk ismét, hordozzon tenyerén az Isten! Jusson el hozzád barátaid és családod szeretete- bárhol is vagy!
Lőrincz Sarolta Aranka, Felvidék.ma
