Robert Fico a legtöbb energiát annak szentelte, hogy köztársasági elnök legyen. Ezért kapcsolt karbantartói üzemmódra, és adott szabad kezet pártja üzleti érdekeinek.
Robert Fico négyéves kormányzása tankönyvbe illő módon szemlélteti, hogy olyasfajta politikus, aki sokkal inkább követi saját álomkarrierjét, mint az ország előbbre jutásáról szőtt álmot.
A legnagyobb politikai esemény második kormányzása idején kétségkívül köztársasági elnöki jelöltsége volt. Ide kívánkozik, hogy Európában nincs még egy olyan politikus, aki ilyen politikailag fiatal korban, hatalma és népszerűsége teljében arra vágyott volna, hogy a végrehajtó hatalmat a nálunk többé-kevésbé csupán reprezentatív szerepet betöltő köztársasági elnöki hivatalra cserélje fel. Robert Fico azonban megálmodta, hogy még ötvenedik életkora betöltése előtt köztársasági elnök lesz.
Eme törekvése és annak következményei alapján az elmúlt négy évet két szakaszra oszthatjuk – a köztársasági elnöki jelöltség előtti időszakra és az azt követőre.
A hírek, hogy Robert Fico elindul a 2014-es államfőválasztáson, már néhány héttel a Smer 2012-es parlamenti választás során aratott mindent elsöprő sikere után terjedni kezdtek. Fico ugyanis ezt a tervét pártbéli bizalmasaival is közölte, akik azonban nem tartották meg a titkot (egyébként Fico valószínűleg nem is kívánta tőlük ezt), és a hír gyorsan elterjedt az újságírók között.
A kormányzás már láthatóan nem érdekelte Ficót, sokkal inkább fárasztotta, ebben teljesen eltér Mečiartól vagy akár Dzurintától, akik – ugyan mindkettőjük más-más okból – de a lehető legtovább szeretettek volna a miniszterelnöki székben maradni, olyannyira, hogy azt se vették észre, túlhaladtak már politikai karrierjük tetőpontján. A köztársasági elnöki hivatal tehát a legjobb menekülési stratégiának tűnt Ficónak, ez volt az, ami a leginkább megfelelt volna politikai természetének – ebben a szerepben is nem formális, de erős befolyása lehetett volna ugyanis a kormányzó pártra, no meg a társadalmi légkörre is, nem kényszerült volna azonban népszerűtlen intézkedések meghozatalára vagy felelős költségvetési politika folytatására.
Ellenkezőleg, „népi államfőként” továbbra is megtarthatta volna a politikájában csodaszernek tartott magas népszerűséget. Emellett a tisztség remek anyagi státust is biztosított volna, ami szintén fontos a számára. Ez volt tehát Fico leghőbb vágya, amikor négy évvel ezelőtt másodszor is kormányfő lett.
A Smer négyéves kormányzásának első két évét Fico tehát személyes ambíciójának – a köztársasági elnökké válásnak – rendelte alá. 2013 novemberében azonban nagy megrázkódtatás érte. Bár a Smer szerezte a legtöbb megyeelnököt és képviselőt a megyei választáson, az eredményekből nyilvánvaló volt, hogy kevesebb Smer-szavazó vett részt a választáson, mint azt várták. Fico pártjában tudatosították, hogy Kotleba győzelme Maňka felett Besztercebánya-megyében nem is annyira az extrémizmus fokozódását mutatja, hanem inkább a választópolgár tiltakozását, aki a tekintélyelvűség és a hatalom intézménye ellenében szavaz, s aki pár hónap múlva keresztezheti Fico köztársasági elnöki terveit.
Ficóhoz közeli körökből akkoriban megint csak kiszivárgott, hogy a kormányfő haboz rászánni magát erre a kockázatos lépésre. Végül aztán decemberben, három hónappal az államfőválasztás előtt mégiscsak bejelentette az indulását, a többit meg már tudjuk. Megszégyenítő előnnyel legyőzte őt egy politikai kívülálló, Andrej Kiska, aki begyűjtötte az ellenzék és a tiltakozást kifejezők szavazatait.
Így kezdődött a Smer kormányzásának második szakasza az államfő-választási bukta után. Az első hónapokban a megalázott kormányfőnek nem volt semmilyen szemmel látható motivációja, a Smer válságba került, és úgy tűnt, beteljesülnek a vészjósló előrejelzések, melyek szerint a Smer a HZDS Mečiar 1998-as veresége utáni sorsára jut. Ám ekkor Fico rendkívüli önfegyelmet és életösztönt mutatott. Amikor 2014 végen kirobbant a pöstyéni kórház CT-botránya, lemondásra kényszerítette Pavol Paška akkori házelnököt, akit Robert Kaliňákkal egyetemben a párt legerősebb emberének tartottak. Ez tulajdonképpen Robert Fico politikai újraéledését jelentette – egyrészt mert Paška már nagyon erősen összeforrott a korrupcióval átitatott egészségüggyel, és a „hírneve” érezhetően a Smernek és magának Ficónak is ártott.
De Paška félreállításának más oka is volt. Fico köztársasági elnöki bukása után a párt belső berkeiben a volt házelnök ugyanis azt mondogatta, hogy ebből Fico már nem tud kimászni, ezért le kell őt a pártban váltani. Fico tehát ezzel a huszárvágással megoldotta személyes gondját is Paškával. Ekkor már 2015-öt írtunk, és elkezdődött a választási évre való fokozatos felkészülés is. Mígnem eljött a nyár és vele a menekültválság. Ekkor már érezni lehetett, hogy Fico újra élvezi a politikát és a választópolgáraival való kommunikációt, s arra vágyik, hogy pártját megint győzelemre vezesse.
De vajon milyen volt Robert Fico kormányzása az egyes területeken? Közelebbről az államháztartást és a Smer mögötti üzleti köröket vettük górcső alá, mivel itt nagy pénzek forognak, továbbá az egészségügyet, a külpolitikát, a romaügyet és az igazságszolgáltatást.
Beigazolódott az ősrégi közmondás
Amikor a kormányfő nemrégiben az állami költségvetést értékelte, olyan megjegyzést is fűzött az értékeléshez, már régen nem érvényes, hogy csak a jobboldal törődött az egészséges államháztartással. Ennek ellenére a költségvetési hiány az elmúlt évben még valamivel magasabb volt, mint 2013-ban, azaz Fico saját költségvetésének első évében, bár a kormány 2012-es tervei jelentős csökkenésről beszéltek. Ez azonban kevésbé fontos értékelési kritérium, és sok minden befolyásolja. Ennél fontosabb, hogy milyen rendkívüli intézkedéseket foganatosított a kormány az állandó költségvetési csapások csökkentésére.
A Költségvetési Felelősség Tanácsának számításai alapján Fico az elmúlt négy évben rosszabb eredményt ért el, mint a Radičová-kormány egyetlen éve alatt, amikor a költségvetésről dönthetett (2011). Abból a három évből, amikor a költségvetés kizárólag ettől a kormánytól függött (2013-2015), csak a 2013-as évben volt nagyobb pozitív beavatkozás az államháztartásba. A fennmaradó években csak romlott a helyzete. Ez a megállapítás annál is szomorúbb, mivel a gazdasági fejlődés mellette szólt volna, javult az adóbehajtás és korlátozódott az adócsalás is, elsősorban az áfára vonatkozóan.
A sokat ígérő intézkedések jó példája lehetett volna Kaliňák közigazgatási reformja (ESO), amely hatékonyabbá és karcsúbba kívánta tenni a közigazgatást. Ám ennek az ellenkezője következett be – a költségvetésből fizetett emberek száma növekedett.
Fico miniszterelnökként túlélte a pénzügyi válságot, megértette, hogy néhány szabályt követnie kell, és nem szabad ürügyet adni arra, hogy kilógjunk a pénzügyi piacokról. A cél tehát az alapvető szabályok betartása volt, ami a mai európai valóságban elegendő volt ahhoz, hogy az ország a kontinens egyéb gondjainak árnyékában ne keltse fel azok érdeklődését, aki a negyvenmilliárdos adósságunkat tartják.
A valamit is érő ötletek is inkább alulról jöttek, mint a kormányprogramból. Érdemes megjegyezni például az alacsonykeresetűek béradóterheinek enyhe csökkentését. Általánosságban azonban érvényes, hogy bár Szlovákiában átlagon felüli a munkanélküliség, átlagon felüliek az adóterhek és a járulékok is és nem megfelelő a munkatörvénykönyv – például azok vonatkozásában, akiknek rövidebb idejű foglalkoztatást kínálnak.
A Smer mint bizniszpárt
Mivel a kormányfő és a kormány részéről hiányzott az alapvető változások megvalósítására való törekvés, a párt mögött álló üzleti körök számára lehetővé vált, hogy a saját feladatukra összpontosítsanak. A Radičová-kormány kormányzása elején több értelmetlen nagy projekt megszüntetésével is foglalkozott, amit még az első Fico-kormány hagyott rá (például a PPP-projekteken keresztül történő autópálya-építés helyett a sokkal olcsóbb hitelekből való sztrádaépítést váalsztotta). A Smer újbóli kormányra kerülése után az európai uniós alapok merítésének koordinálásával Ľubomír Vážnyt bízta meg, aki az első Fico-kormány idején a legnagyobb és leginkább túlfizetett befektetési projektekért volt a felelős. Az uniós források nem hatékony kihasználására azokról a területekről is érkezett panasz, amelyek jelenleg a legégetőbbek a kormány számára – például az oktatásügyből, ahol az iskolákra vonatkozó folyó kiadásokon kívül 1,5 milliárd eurót kellett volna szétosztani. Mindezt azok az emberek felügyelték, akik azelőtt Vážnynak dolgoztak.
De sorolhatnánk egyik tárcát a másik után, a gazdaságin és a környezetvédelmin kívül talán a leginkább az egészségügy vagy a belügyminisztérium lógott ki a sorból. A Kaliňák vagy Počiatek miniszterekkel kapcsolatban nyilvánosságra került gyanú, hogy az első Fico-kormány idején a legprimitívebb hatalmi biznisszel – a hamis áfaelszámolásokkal voltak összefüggésbe hozhatók – megfelelő pontot tesz a kormányzásuk után.
Itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra. Ebben a választási időszakban éppen a Kaliňák köré csoportosuló pozsonyi vállalkozói csoport erősödött meg jelentősebben. E között a Kaliňák-féle vállalkozói csoport és a Pavol Paška vezette kassai csoport közt mindig feszültség és kölcsönös gyanakvás volt. És éppen Paška, aki először arról álmodozott, hogy egyszer a Smer köztársasági elnökjelöltje lesz, majd meg arról, hogy ha Fico köztársasági elnök lesz, ő veheti át a párt irányítását, bukott meg végül 2014-ben. Vele együtt már hosszabb ideje csökkent a szintén kassai származású Juraj Široký befolyása is, akinek érdekeltségei a Smerben Pavol Paškához kötődtek. A kassai csoport irányítását Paška távozása után Peter Žiga és Richard Raši vették át.
A már említett Jozef Brhel és Kaliňák köré tömörülő pozsonyi csoport ellenkezőleg megerősödött. Csupán az első három év alatt Brhel cégei 186 millió értékű állami megrendeléshez jutottak, ám ennél is fontosabb az energetikai iparra gyakorolt befolyásuk. A Smer mögött álló üzleti körök további kulcsfigurája a kormányfő közeli barátja, a fegyverkereskedő Miroslav Výboh, akinek legfőbb minősítését a cseh oknyomozó riporter Janek Kroupa fejtette ki a Denník N napilapban készült beszélgetésben, mégpedig a Pandur páncélozott harcjárműkkel kapcsolatos cseh korrupciós megabotrány példáján. „Ha pénzt szeretnénk szerezni egy fegyverkezési megrendelésből, szükségünk lesz egy olyan emberre, aki ezt technikailag kivitelezni tudja. Ez lett volna Výboh úr szerepe.”
De ha már a bizniszről esik szó, említést érdemel egy új befektetői csoport masszív bevonulása a piacunkra, a cseh EPH-é, amely mögött egyrészt a J&T-vel kapcsolatba hozható emberek állnak, ám legfőképpen a cseh milliárdos Křetínský. Az Eustream megszerzése után (és a Szlovák Gázművekével is, amit a kormánnyal elcserélt) vagy a közép-szlovákiai energetika irányításának az átvételével gyakorlatilag megszerezte az ellenőrzést az Eneltől a Szlovák Villamos Művek felett. A szóban forgó műveletek az akadálymentes lefolyása azt bizonyítja, hogy a Smer és a kormányfő egyetértettek az eljárással.
Ne beszéljünk az egészségügyről és az oktatásügyről
Valószínűleg Fico is érzi, hogy kormányainak legveszélyesebb területe az egészségügy. Nem mintha a többit jobban irányítanák, csupán választói szempontból az egészségügy a legérzékenyebb terület. Fico ráérzett erre, amikor a viszonylag banális CT-ügy miatt Pavol Paškának le kellett mondania, mivel már túl sok minden felhalmozódott körülötte, és Paška az emberi szenvedésen való élősködés szimbólumává vált, sőt ebben a műfajban még a mélypontot, azaz a Pentáról kialakult nyilvános képet is túlszárnyalta. A Smernek azonban semmilyen terve sem volt az egészségüggyel, ezért az élére Zuzana Zvolenskát ültette azzal a lényegében sehova sem vezető utasítással: A fő, hogy csönd legyen. Fico egy trükköt is kifundált, hogyan lehet egy időre az egészségügyről folytatandó észszerű vitát jégre tenni. Két évig úgy tett, mintha meg szeretné szünteti a magán egészségügyi biztosítókat, és a dolog el is volt intézve. Kormányzási időszakának első része ezen a téren megoldódott.
Ő is érzi azonban, hogy az egészségüggyel kapcsolatos érzékenység növekszik, létezik egy erőteljes vonal, amely a hatékonytalanságról beszél, mi több a különböző intézményeknek köszönhetően (például az OECD-nek) egyre jobban összehasonlítható egészségügyünk helyzete a más országokéival, és a hatékonytalansága sokkal kiabálóbb. A kormányfő tudja, hogy ez mind nagyobb gondokat okoz majd neki. S úgy tűnik, egyre nagyobb a nyomás az oktatásügy terén is. Az azonban mindig a rövidebbet húzza. Amíg az egészségügy gondjaitól fél a kormányfő, az oktatásügy gondjait megveti.
Külpolitika: Köd és valóság
Fico külpolitikáját három dolog jellemzi. Először is, a kétértelműség. Ennek példája a külpolitikai valóság hazai retorikával álcázva. Amikor Ukrajna Brüsszel és Berlin külpolitikájának prioritása lett, Szlovákia nem tett ellenébe, és biztosította a reverz gázszállítást Ukrajnába. Magyarország ezt megtagadta.
Fico kormányfő, akit korábban az ukrán oligarchák és politikusok kijevi látogatása során megaláztak, azt tette, amire Ukrajnának szüksége volt, és amit a nyugati nagyhatalmat elvártak. Itthon azonban „ukrán politikáját” Ukrajna bírálatával és puha oroszpárti állásfoglalásával álcázta (például az embargó kapcsán stb.) Az állam tett valamit (segített Ukrajnának), a kormányfő retorikájának azonban más kicsengése volt.
Túlságosan gyakran ismétlődik az is, hogy egyfajta világlátást képvisel a történésekre a külügyminisztérium és egy másfajtát, gyakran ellenkezőt a Kormányhivatal. Azt mutatja ez, mire szolgál Robert Fico gondolkodásában a külpolitika – nem az ország érdekei, sokkal inkább saját pártjának érdekeit szolgálja.
Fico külpolitikájának egy másik jellemvonása a nagyhatalmaknak tett engedmények. Jó példája ennek az Amerikai Egyesült Államokhoz fűződő viszonya, például az iraki háború témájában. Fico külpolitikája természetesen az iraki háború következetes bírálatán alapul, de az amerikaiaknak tett gesztusokban messzebb megy még Mikuláš Dzurindánál is. A guantanámói fegyencekről van szó. Nagy-Britanniában 14 volt guantanámói fegyencet, Franciaországban kilencet Szlovákiában nyolcat helyeztek el. Többet, mint más országokban – Oroszországban például hetet, az USA-ban csupán kettőt. Robert Fico tehát hajlandó engedményeket tenni olyan kérdésekben, amiért egy jobboldali kormányfőről a bőrt is lehúzná.
Robert Fico külpolitikájának harmadik jellemzője a valóságösztöne, ami alapjában véve a német vonalat másolja. Fico Irak ellen volt, nem hagyta belehúzni magát Líbia bombázásába vagy Asad bírálatába se, de megvannak a maga közép-európai jellemzői.
Tekintet nélkül arra, hogy Prágában éppen szocialista vagy jobboldali-e a kormányfő, Fico jól megérti magát vele. Főleg, amikor a menekültkvóta lett a téma. Robert Fico nem habozott, bel- és külpolitikai okokból közvetlen összetűzésbe került Berlinnel és Brüsszellel. S mivel panaszt nyújtott be az Unióra, messzebbre ment Prágánál és Budapestnél is, s amikor a kölni támadások után megpróbálta összehívni az Európai Tanácsot, csendes összetűzésbe került Angela Merkellel, aki ezt saját megalázásának tartja.
Szlovákia pár hónap múlva a soros uniós elnökséget tölti be, s ha a parlamenti választás után újra Robert Fico lesz a kormányfő, semmilyen nagyobb Németországgal való összetűzéstől azonban nem kell tartanunk. Fico ugyanis nagyon flexibilis a nagyhatalmaknak való engedmények terén, amit a hazai nyilvánosság előtt képes ügyesen álcázni.
A legnagyobb gondokat másokra hárította
A roma kérdés megoldását illetően a Fico-kormány folytatta az előző kormánykabinetek hagyományait, és nem volt képes stratégiai jellegű kérdésként hozzáállni. Bár az elején volt némi remény arra, hogy ez esetleg másként lesz. A terület ugyanis a politikailag gyakran gyenge miniszterelnök-helyettesek jogköréből a belügy alá került, amit a párt második legerősebb embere, Robert Kaliňák irányított. Az új roma kormánybiztos pedig nem egy hivatalnok lett, hanem politikus, az OĽaNO parlamenti képviselője, Peter Pollák, aki nagystílűen bejelentette tízpontos programját, amelyet romareformnak nevezett. Ez az anyag azonban sohasem vált hivatalos kormányanyaggá, Kaliňák miniszter pedig a rövid ideig tartó roma ügyek iránti tüntetőleges érdeklődése után gyorsan elvette a kezét a témától. Semmi olyasmi, amire illene a reform kifejezés, nem valósult meg e téren.
Elfogadásra került a rászorulókról szóló törvény, amely bevezetett néhány ösztönző elemet a szociális segélyre szorulók számára, és eltörölte a kihágási immunitásukat, ami a számosabb roma lakosú településeknek okozott gondot. Beindult néhány hasznos projekt is az oktatásügy és az egészségügy terén. A Smer politikusainak azonban nem volt bátorsága egyetlen lényegesebb dolog megvalósításához sem, és alapjában véve – csupán jobb marketinggel – a régi ismert taktikát ismételték meg: egy jelentéktelen, jogkörök és politikai támogatás nélküli személy kezébe adták ezt a területet, aki szükség esetén könnyen feláldozható.
Nem állt ki Harabin mellett
Borec igazságügyi miniszter egy piros pontot kaphat, amiért sikerült a parlamenti végső jóváhagyásig vinni a polgári jogi kódexeket (a polgári perrendtartás, a peren kívüli rendtartás és a bírósági közigazgatási rendtartás), amelyek a múlt század 60-as éveitől érvényes polgári perrendtartást váltották fel. Ezek a pozitív változások felgyorsíthatják a bírósági eljárások lefolytatását.
A kódexek előkészítése már az előző kormányok idején elkezdődött, de csak Borecnek sikerült azokat a törvényhozáson keresztülvinnie. Borec minisztériumának javára írható bizonyos értelemben Štefan Harabin félreállítása is a Legfelső Bíróság éléről. Elsősorban a miniszter szűk körébe tartozó emberek álltak elő azzal a taktikával, amelynek köszönhetően Harabin elveszítette többségét a Bírói Tanácsban, és elveszítette így ezért a kulcsfontossági bírósági tisztségért folytatott küzdelmet.
A kormányfő nem állt ki mellette, bár Harabin nagyon igyekezett megszerezni a kegyét. Ám ebben az esetben sem illeti Fico kormányfőt túlzott dicséret – végül is az ő első kormányzása idején lett Harabin (a HZDS jelöltjeként) először igazságügyi miniszter, majd a Legfelső Bíróság elnöke, aki azután erkölcsi pangásba juttatta az igazságszolgáltatást. Fico ugyanis csak részben helyrehozta a hibákat, amelyeket korábban maga tett lehetővé az igazságszolgáltatásban.
Becsvágyak nélküli ambíciók
Az első Fico-kormányzástól eltérően a második Fico-kormányzás valamivel kevésbé zajos volt. Nyilván azért is, mert nem kellett állandóan Slota nemzeti pártjának és Mečiar HZDS-ének gondjait oldani, minden a saját pártkonyhában főtt. Amíg első kormányzásának végét a pénzügyi válság kirobbanása jellemezte, most a külső környezet, elsősorban a német gazdasági helyzet kedvezett neki. Ennek köszönhetően is nőtt nálunk a gazdaság és csökkent a munkanélküliség.
A Fico-kormány csak arra törekedett, hogy ezt a fejlődést ne akadályozza. A Smer olyan párt, amely gondosan ügyel arra, hogy elkerülje az ideológiai kilengéseket. Ezzel egyidejűleg azonban nem elég bátor ahhoz, hogy a saját vízióit keresztülvigye. S bár baloldali párt, a közszférával, az oktatásüggyel és az egészségüggyel mostohaként bánik.
A Smer az elmúlt négy év alatt az állam működésének fenntartására és a mögötte álló üzleti körök érdekeinek koordinálására fektette a hangsúlyt. Ha pozitívan szeretnénk magunkat kifejezni, azt mondanánk: a stabilitás évei voltak ezek. Ha negatívan: a fokozatos hanyatlás négy éve volt ez. De ez nem is történhetett másként, mivel egy olyan kormányfő volt itt hatalmon, aki rendkívül erős személyes ambíciókkal rendelkezett, de az ország előbbre juttatására irányuló ambíció nagyon gyengék voltak.
Postoj.sk nyomán dé, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”59385,59340,59191″}
