Az árucserének egykor jól ismert formája volt a házaló kereskedés. Az ilyen kereskedő „gyalog vagy szekéren faluról falura járó ember” volt, aki különféle mezőgazdasági vagy ipari termékeket árusított. Ilyenek voltak a felvidéki szlovák vándorárusok is, akik szinte az egész Monarchiát bejárták, mintegy kapcsolatokat is teremtve a különböző vidékek, néprajzi tájak között.
A vándorkereskedelem tehát „az országhatárokon belül is fellelhető árucsereforma volt évszázadokon át”, s főleg a XVIII-XIX. században virágzott, mígnem a szervezett kereskedelem ki nem szorította. A vándorkereskedőnek szigorúan be kellett tartania az akkori törvényeket, s hivatalosan kiállított házalókönyvvel kellett rendelkeznie.
Hausirbuch – Házalókönyv
Gyűjteményemben két digitalizált házalókönyv is van. Ezek eredetije Kiss Gyula palásti amatőr kutató tulajdonában találhatók meg. A dokumentumok az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből valók, nyomtatott szövegeik német és magyar nyelvűek, az egyéb bejegyzések pedig az adott régió, országrész nyelvén történtek. Az egyiket Nyitra vármegye alispáni hivatala állította ki 1883. augusztus 5-én. A házaló Babinecz Pál bukóci lakos, 32 éves, nős, evangélikus. Azt is megtudjuk az adataiból, hogy középtermetű, hosszúkás arcú, szőke szemű, barna hajú emberről volt szó, aki rendes orral, szájjal rendelkezett. Kiállított igazolványa az egész Magyarország területére érvényes volt; téli papuccsal és pokróccal kereskedhetett.
Praczlik Katalin könyvecskéje
A másik házaló a vagyóci Praczlik Katalin evangélikus vallású özvegy. Házalókönyve 1899. január 13-i keltezésű. Asszonyunk a bejegyzések alapján középtermetű, tojásdad arcú, barna szemű, fekete hajú. Ö szövött, fonott gyapjúkelmével, fa- és vasáruval kereskedhetett.
A Házalókönyvet minden helységben fel kellett mutatnia a kereskedőnek. Abba az arra jogosult hivatal belenyomta saját pecsétjét, s bejegyezte, mikortól meddig űzheti az ipart a házaló az adott helyen. A megannyi pecsét alapján arra következtethetünk, hogy házalóink az ország messzi vidékeit is bejárták.
Érdemes itt két dologra is felfigyelnünk. Az egyik, hogy a házalás módja már századokkal ezelőtt is rendezve volt. Tehát pontosan tudták, ki mikor járta a településeket házról házra. A könyvet mindenütt be kellett mutatniuk, tehát nem történhetett meg, mint manapság, hogy szélhámos és rossz szándékú személyek lépnek be a portákra, csapnak be, fosztanak ki szerencsétlen embereket. A másik tanulság:
minden település bélyegzőjén az ott használt nyelven volt olvasható a szöveg, ahogyan az egyéb beírások is az illető lakók nyelvén történtek.
A házalókönyv Kivonatok című részében az 1852. szeptember 4-én elfogadott, ide vonatkozó legfelsőbb törvényből olvashatunk egyet s mást. Például azt, hogy a házaló „minden helységben, melybe ő belép, ha ott politikai hatóság létezik, házalási okmányát ezen hatóság által láttamoztassa”. Az árunak pedig, mellyel a kereskedő foglalkozott, a birodalomból származottnak és a bélyeggel, továbbá a kitől vételi kimutatásokkal ellátva kellett lennie.
Bélyegző a Házalókönyvben
Nem kereskedhettek a házalók itallal, cukorral, kenőccsel, méreggel, higannyal, drágakövekkel, arannyal és ezüsttel, egyházi ékszerekkel, katonai ruhadarabokkal, fegyverekkel. A házalási okmányt a kereskedőnek mindig magával kellett hordania, s másokra nem ruházhatta át. A kihágásokért járó büntetés ugyanis elriasztotta őket, hisz azért 25-100 forintnyi pénzbírság járt, a házalástól pedig örökre eltiltották őket.
