Egy szellemes mondás szerint a bölcs ember addig hátrál, amíg maga is elhülyül. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az Európai Unió is (és nem csupán az) valahogy hasonlóan viselkedik. Nem kell ahhoz lángész, hogy észrevegyük: az Európában megfogalmazódott demokratikus fölfogással, mértékkel, eszközökkel aligha lehet az iszlamista terrort leküzdeni, lévén, hogy két teljesen eltérő értékrendről, életfölfogásról van szó, arról nem is beszélve, hogy ez már nem egyszerűen terror, hanem rejtett, idáig nem alkalmazott, más eszközökkel vezetett háború.
Az egyszerű ember pedig csak kapkodja a fejét és teljesen jogosan fölháborodik amiatt, ami körülötte történik, mert ésszel fölfogni képtelen azt a sok, futószalagon elkövetett vandál és cinikus gyilkosságot, amely jelenünk mindennapi velejárója. Tulajdonképpen már megszokhattuk volna, ha meg lehetne szokni e barbár, teljesen értelmetlen öldöklést, még akkor is, ha minket közvetlenül egyelőre még nem érint. Szinte nincs nap, hogy valami borzalmas ne történne, a média pedig kapva kap rajta, számukra ez a hír, „a” szenzáció, és ezzel etetnek, mintha más már nem is létezne, mintha csak azt akarnák, szokjuk meg mielőbb e megszokhatatlant.
A nemrég lezajlott foci Európa-bajnokságon is akadt oda nem illő bonyodalom, egy magamutogató bolond, aki berohant a pályára, ám a kamera akkor tisztelettudóan s bölcsen elhajolt: az ilyen nem érdemel publicitást. Holott sokkal inkább szórakoztató közjáték volt ez, az elkövetőt egyből elkapták, s folytatódhatott tovább a játék.
Ugyanakkor a terroristákról miért kell annyit beszélni? Azokat miért kell annyit mutogatni? Mért kell olyan nagy publicitást adni nekik? Netán propagálni kell? Ők megérdemlik az ilyen figyelmet?
Sokan megérteni szeretnék a „rugókat”, miért robbantgatnak, gyilkolnak, és belemagyaráznak a borzalmas tettekbe mindenféle lélektani tényezőt, szinte sajnálni kezdjük az elkövetőket, s nem vesszük észre, hogy immár nem is magyarázatról van szó, hanem kifogásról, s örülünk, hogy megtaláltuk a mentséget: frusztrált a szegény ilyen-olyan oknál fogva, pszichiáterhez is járt, vagyis beteg az istenadta, végső soron talán nem is tehet arról, hogy gyilkolt, ugye.
Pedig akár elmebajos, akár nem: aki gyilkol, azt ki kell iktatni, elkülöníteni, mert veszélyes, ártalmas. Mi pedig ahelyett, hogy határozottan föllépnénk az olyanok ellen, akik gyanútlan és ártatlan embereket ölnek meg, csak kifogásokat fogalmazunk meg, mintha a védőügyvédjük volnánk: hátrálunk.
Nem olyan elszigetelt viselkedés ez: elég, ha Szlovákiában (de nem csak ott) fölemlítjük a nemzeti kisebbség autonómia-igényét. Ugye tudjuk, mi van ekkor: vörös posztó! És nehogy abból baj legyen, nehogy már megsértődjenek valakik, inkább sűrűn magyarázkodunk, átnevezzük az egészet, végül pedig lemondunk még az említéséről is. Kihátrálunk meaculpázva.
Vajon miért olyan nagy baj nevén nevezni a gyereket? Micsoda álvilágba helyezkedünk önmagunknak hazudozva, önmagunkat áltatva? Mi az, hogy minden állítólagos háborús menekültet be kell fogadni és nyugati standardok szerint ellátni? Miért egyszerűbb és elfogadhatóbb az, mint a kisebbségek önrendelkezése? Itt Európában is volt háború – mi akkor hova menekültünk? Elárasztottuk-e a jómódú békés világot, hogy learassuk, amit ők vetettek? Arra pedig ki emlékszik, hogy Amerika hány zsidót küldött vissza a II. világháború idején a náciknak? Vagy arra, hogy Dél-Tirolban hány bomba robbant, s végül milyen autonómiát kaptak ott az olaszoktól? Mi pedig Esterházy Jánost is csak suttogva emlegetjük, mert hiszen magánterületen fölállított mellszobrát is megbecstelenítik – és még nekünk van rossz lelkiismeretünk.
Bizonyos népmozgás a háborúkat követően mindig volt, ám ha szem elől tévesztjük a minőségi különbségeket, garantáltan a populizmus csábító talajára tévedünk. Mert vannak eltérések, amelyek áthidalhatók, tolerálhatók, amelyek végül akár összesimulnak, de vannak antagonisztikus ellentétek is, amelyek kibékíthetetlenek. Egymás mellett, amíg egymást nem bántják, sokan képesek békében meglenni, ám ha egy fedél alá zárják őket, kizárt a béke, mert más értékrend alapján élnek.
Miért gondoljuk, hogy a problémákat szőnyeg alá söpréssel meg tudjuk oldani? Brüsszeli hímezéssel-hámozással, félrebeszéléssel, viszonylagos jólétünkkel visszaélni akaró migráns pszeudomenekültek kötelező fölkarolásával, és ennek következtében a rejtőzködő terroristák befogadásával?
Ha Európának olyan rossz a lelkiismerete, jobban tenné, ha olyan föltételeket teremtene, amelyek nem teszik lehetővé, hogy a sorosgyörgyök zsírosra keressék magukat, olyan föltételeket, amelyek lehetetlenné tennék fegyvert eladni azoknak, akik azt álnokul ellenünk fordítják, mert csak az erőszakban hisznek, nem pedig Istenben, de még Allahban sem; olyan föltételeket, hogy mások másutt is (otthon!) méltó életet élhessenek, nem pedig azon csodálkozni, hogy erősödik a szélső jobb.
Európai értékeket, főleg demokráciafölfogásunkat nem lehet exportálni, sem bármi eszközzel bevezetni olyan közegben, amely számára az teljességgel idegen. Ez lehetetlen. Pozitív együttműködésre van szükség – ami most van, nem az: ám a békés egymás mellett élés megvalósítható, ha azt mindkét fél akarja és kölcsönösen respektálja egymást. A kérdés csupán az, képesek vagyunk-e erre.
De amíg csak esztelenül fogunk ítélkezni, amíg megoldás helyett csak kihátrálunk a problémákból, esztelen marad ez a világ, és irreális marad minden jobbítási szándék.
