Portálunknak nyilatkozott Ódor Lajos, aki a közvélemény előtt talán kevésbé ismert, de annál fontosabb jogkörrel bíró Költségvetési Felelősség Tanácsának az egyik tagja. Itt mindjárt hozzá is kell tennünk, hogy a Tanácsnak összesen három tagja van és a jóváhagyásuk nélkül az ország államadóssága nem emelkedhet egy előre meghatározott szint fölé. Munkatársunk amellett, hogy Szlovákia gazdasági fejlődéséről és annak kilátásairól kérdezte, olvasóinknak röviden be is mutatja a költségvetés egyik fő őrét.
Sokszor felteszik nekem a kérdést, hogy vannak-e példaképeink a Felvidéken. Ezért is jöttem Önhöz, mint az egyik lehetséges példaképhez.
Attól azért még messze vagyok…
De egy sikeres ember. Kezdjük azzal, hogy tanulmányait magyar iskolákban végezte.
Az érettségiig igen. Az alapiskolát Nagykeszin és Ekelen, utána jött a Selye Gimnázium Komáromban, amely nagyon jó alapot adott. A gimnázium országos viszonylatban is viszi a prímet.
A matematika volt a kedvence?
Igen, és a fizika, amivel sokat foglalkoztam. Azért szerettem, mert az ember a logikus gondolkozást bárhol fel tudja használni. Mindig azt mondom, hogy az iskolának egy svájci bicskát kell adnia a diáknak, és megtanítani arra, hogy azzal ezt is, azt is lehet csinálni. Így mindig ki lehet választani a megfelelő szerszámot, amivel az adott problémát megoldhatjuk.
És az érettségi után a bicskából a közgazdaságot „nyitotta meg”?
Majdnem. Akkor indult a matematika menedzsment szak. Ez tulajdonképpen átfedése volt az alaptantárgyaknak, amibe a közgazdaság mellett még sok egyéb is belefért. Így kezdtem egy kicsit másfelé nézni, mint a görög betűk és egyenletek.
A szakmai út?
Először a CSOB bankba kerültem, mint piaci-pénzügyi elemző, majd a Szlovák Hitelminősítő Intézetbe. Innen kértek fel, hogy próbáljam egy kicsit rendbe hozni a pénzügyminisztérium elemző osztályát. Próbálkoztunk vele, de közben volt egy adóreform, a második nyugdíj pillér.
Ez 2003…?
…és 2006 között volt. Aztán a Nemzeti Bank banktanácsába kerültem, és a kutatási részleg főigazgatója lettem. Ekkor főleg az euró bevezetésével foglalkoztunk szakmai szinten. Két évig voltam a miniszterelnök asszony és a pénzügyminiszter főtanácsadója. Most a költségvetési tanáccsal foglalkozom, amit Horváth Misi barátommal indítottunk 2009-ben. A kezdeményezésből 2011-ben alkotmánytörvény lett, és 2012 óta lényegében ez a fő munkám.
Ezt a törvényt és a bizottság megalakulását nem egy hirtelen beköszönő fiskális válság kényszerítette ki?
A háttere az, hogy Misi barátommal megpróbáltunk egy komplex fiskális keretrendszer tervezetet benyújtani. Ennek egyik része az adósságfék volt, a másik része a tanács. Fontos elmondani, hogy nem az EU kényszerítette ki ezeket a lépéseket. Megelőztük a kort, mert az EU csak két év múlva tette kötelezővé ezeket az intézményeket az euró övezetben.
Szlovákia ezek szerint önkéntesen hozta létre, de ez egy érdekes játék lehetett, hiszen a politikusok nem szívesen korlátozzák magukat.
Hát igen, könnyű egy tervezetet megírni, de annál nehezebb alkotmányos többséget biztosítani a javaslatnak. Nagyon segített, hogy a tervezet benyújtásakor a válság első jelei nyomást gyakoroltak a kormányra, és a kormány 2011 őszén lényegében megbukott. A piacokon az országok többségének finanszírozási gondjai keletkeztek. Szlovákia is hetekig alig tudott pénzhez jutni. Kormánya nem volt az országnak, a tervezet viszont elő volt készítve. Úgy gondoltuk, hogy ezzel a törvénnyel meg tudjuk győzni a piacokat arról, hogy Szlovákia egy felelős állam.
És ez segített is?
Igen-igen. Ez lényegében megnyugtatta a kedélyeket, prezentálni tudtunk egy kredibilis tervet, amire a piacok is jól reagáltak. Így Szlovákiának se kellett annyira magas kamatokat fizetnie. Az euró övezeten belül először megugrottak a kamatok. A válság előtt a németektől 10-20 bázisponttal fizettünk többet, ez a válság idején számunkra emelkedett, de most újra közelítünk a németek kamatszintjéhez.
Hogyan jellemezné a szlovák gazdaság jelenlegi állapotát?
Most elég jó periódusban van, az elmúlt két-három évben az előrejelzésekhez képest jobban teljesít. Ez abból ered, hogy csökkent a munkanélküliség és nőttek az átlagbérek is, ami növekvő belső kereslethez vezetett. Növekedtek a külföldi befektetések is, főleg az autóiparban, ami külföldről növelte nem csak a keresletet, hanem a kínálatot is. Így külső és belső hatások egyaránt tolják a gazdaság szekerét, erőteljesebben, mint amire számítani lehetett. Ez mindenképpen pozitív.
Amit a költségvetési tanácson belül nehezményezünk, hogy az adóbevétel több mint egymilliárd eurós többlete ellenére a hiány nem csökkent, sőt nagyobb volt a tervezettnél. Kifogásoljuk, hogy most amikor fut a szekér, nem tartalékolunk a rosszabb időkre.
„Nehezményezzük, hogy a plusz adóbevételek ellenére a hiány nem csökkent” (Fotó: Matus Tibor/Felvidék.ma)
A pénzügyminiszter ezekre a kritikai hangokra azzal válaszolt, hogy sosem tartották magukat a gazdaságba minimálisan beleszóló liberális kormánynak, és a kiadásokkal a növekedést kívánják fokozni.
Két probléma van ezzel: a fiskális politika egyáltalán nem konzervatív-liberális kérdés, mert itt van például a szocialista kormányú Svédország, ahol hasonló adósság mellett két százalékos többletet terveznek be. A másik oldalon, ha a többlet felét a hiány csökkentésére fordította volna a szlovák kormány, akkor most nem kéne adóemeléshez folyamodnia, ami politikailag számukra sem olyan egyszerű.
Térjünk vissza a növekedéshez. Szép, hogy növekedünk, de az átlagember keveset érez ebből, inkább a külföldi cégek növekedése dominál. Mintha minden arra koncentrálódna, hogy jó GDP-mutatókat érjünk el, mert akkor jól finanszírozható a költségvetés, de a másik oldalon fennáll a duális gazdaság kialakulásának a veszélye.
Szlovákiában is létezik bizonyos fokú dualitás a gazdaságban, bár nem olyan mértékű, mint Magyarországon. Most azért jobb a helyzet a pár évvel ezelőttihez viszonyítva, mint amikor valóban csak a külföldi befektetők jóvoltából bővült a gazdaság. Akkor a foglalkoztatás növeléséhez több mint 4%-os GDP-növekedést kellett elérni.
Jelenleg jóval kisebb növekedés mellett a foglalkoztatottság nő, sőt, bizonyos területeken már munkaerőhiány alakult ki. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden polgárnál növekszik a szubjektív jólét, de mégiscsak növekszik a foglalkoztatottság, ami az államnak is jó és biztonságot ad az embereknek is. Jelenleg az a kérdés, hogy a foglalkoztatottság a külső kereslet miatt növekszik-e, vagy átterjedt az egész gazdaságra. De ezt csak pár év múlva lehet eldönteni. Amit most ebből látunk az az, hogy a befizetett cégadó nem csak pár cégnél növekszik, hanem eléggé általánosnak tűnik.
De az adóemelést a hazaiak fogják fizetni, nem a külföldi cégek.
Hát igen, ez általában így van, de egy külföldi beruházásnak máshol van hozadéka. És ugye például egy LandRover befektetésnél senki sem fogja azt mondani, hogy ne gyertek ide.
Mondhattuk volna, hogy mehetnétek 150 km-mel arrébb, mert megvannak a süvítő centrumok és az éhségzónák.
Lehetne mondani, de a befektető is válogat az infrastruktúrában, a munkaerő fejlettségében, nézik a régió oktatását, ezért a nyugati régió versenyelőnyben van. Úgy néz ki, hogy lassan azért a befektetések is terjednek kelet felé. A Vág mente után már bekapcsolódott Nyitra és Léva vidéke, és Közép-Szlovákia egyes térségei. Reméljük, hogy egyszer össze lehet kötni az egész országot. Mondjuk délkelet még nagyon rosszul áll a befektetések tekintetében, de Komárom helyzete sem rózsás.
Térjünk vissza a kormány szerepéhez. Érdekes az önök által felvázolt Érték a Pénzért program. Hogy látja, sikeres lesz?
Lényegében ez a program most három vágányon halad, az egészségügy, az informatika és a közlekedés területén. Talán a legelőrehaladottabb az egészségügy területén, a legrosszabb pedig a közlekedésügyi. Ez utóbbi tárcánál azt mondták, hogy lehet elemezni a múltat és a jövőt, de ne elemezzük a jelenleg futó projekteket. Ez egy kicsit furcsa hozzáállás. Kíváncsian várom az új miniszter hozzáállását, mert olyan hangokat hallani, hogy mégiscsak megvizsgálják például az eperjesi körgyűrű mutatóit.
Ez is egy olyan program, amely megköti a miniszterek kezét.
Bizonyos mértékben igen, a másik oldalon viszont érveket ad a miniszter kezébe a költségvetési keretek kiharcolásánál.
Akkor hosszú még az út a program teljes elfogadása előtt?
Igen, mi azt mondjuk, hogy ez egy maratoni futás. Azt szeretnénk, hogy ne csak egyéves beszédtéma legyen, hanem inkább az elemzőháttér intézményes megerősítését eredményezze.
Milyen események veszélyeztethetik ezt a jelenleg jól működő Szlovákiát? Adósság, következő válság?
Az autóipar a válságos időszakot nagyon megérzi, mert ilyenkor nem szoktunk autót venni. A kérdés az, hogy a válság mekkora hatással van egy olyan gazdaságra, ahol a GDP-nek nagy százaléka jön az autóiparból. Érdekes módon az előző mélypontokon ez a hátrány nem nyilvánult meg annyira, mint számítottuk. Az itteni gyártás olcsóbb volt, mint az anyaországokban, így az esetleges ottani leállítással többet lehetett megtakarítani.
De ez nem lesz mindig így, és könnyen meg tudunk egy ilyen válságot sínyleni. Könnyen jöhet az ún. japán betegség, amikor 10 évig csak stagnálunk. Nehéz ezt megbecsülni, az előző válságban ugyanis az egyéves mélyrepülés után jött a fejlődés.
Várható a munkabérek növekedése. A nagy kérdés, hogy Szlovákia az alacsony munkabérektől vezérelt fejlődésből át tud-e térni a beruházás-, illetve innováció-vezérelt szakaszba?
Hosszú távon nem építhetünk az alacsony munkabérekre. A felzárkózás eddigi modelljével fel lehet zárkózni az EU-s átlag 80%-ra. Ha többet akarunk elérni, akkor lényegesen többet kellene fektetni az oktatásba és a kutatásba. Nem rózsás a jelenlegi helyzet, nagyon a sor végén kullogunk ezeken a területeken. Közel vagyunk az eddigi fejlődési típus határához, és félő, hogy így nem fogunk tudni továbblendülni.
Néhányan egy következő válság veszélyét láttatják. Különböző momentumokat emlegetnek, például egyes nyugati bankok bedőlését.
Válság biztos, hogy jön, mert ez benne van a kapitalizmus természetében, de nem muszáj, hogy a következő időszakban bekövetkezzen. Hogy honnan fog jönni, az egy érdekes kérdés, mert több kockázati faktor lóg a levegőben. Egyik nagy veszély, hogy mi lesz az Egyesült Államokban, ami elsősorban politikai kérdés, de lehet gazdasági következménye is. Másik a kínai gazdaság idei bedőlésének veszélye volt, ami, úgy néz ki, megoldódott.
Európai veszély a dezintegráció. A britek kiválása után kérdéses, hogy ez a trend nem folytatódik-e mások kiválásával. Ezzel a kérdéssel függ össze az euró jövője is. Sikerül-e egy nagyobb stabilitással bíró pénznemet kialakítani, esetleg visszajön a görög, vagy olasz probléma. Sokan mondják, hogy vagy egy erős integráció lesz, vagy széthullás, hogy melyik, azt nehéz megmondani.
A másik kockázat a pénzügyi szektoron belül van. Amerikában megtisztították a bankokat, és ezzel szerezték vissza az emberek bizalmát. Az EU-ban vannak kérdőjelek, az olasz bankrendszerről, vagy az egyik nagy német bankról is érkeztek rossz hírek. A jó hír az, hogy most már vannak olyan mechanizmusok, melyek meggátolják, hogy a pénzügyi válságot egy az egyben az adófizetők viseljék. A pénzügyi rendszer mindenkori problémái viszont hatással vannak a reálgazdaságra.
Sokan úgy prezentálják, hogy Amerika dominanciájának megtartásáért harcot folytat Európával.
Azt érzem, hogy gazdasági szempontból az USA-nak nem érdeke, hogy az EU-nak rosszul menjen. Politikai szempontból viszont érthető, hogy a dominanciájának megőrzésére törekszik. Egy ilyen fékező magatartást én inkább az ázsiai országokkal és Oroszországgal szemben látom erőteljesebbnek. Természetesen kérdés, hogy az elnökválasztás után mi következik…
Befejezésül próbáljuk megvizsgálni a gazdaság fejlődésének kérdését környezetvédelmi megközelítésből. Már létezik a nem-növekedés közgazdaságtana, sokan felhívják a figyelmet a fejlődés környezetvédelmi és energetikai fenntarthatatlanságára. Meddig növekedhetünk?
A kérdés már évtizedek óta foglalkoztatja az embereket. Keynesnek volt egy esszéje a 30-as évek válsága idején: ha ez így megy tovább, az emberek bére 4-6-szorosára növekszik, de mit fognak ezek után csinálni? Hiszen már mindenük meglesz, és csak 3 órát fognak dolgozni. Azóta tényleg 6-szorosára növekedett a gazdaság, viszont az emberek talán még többet dolgoznak, és mégsem elégedettebbek. Az emberek ugyanis relatíve a másikhoz hasonlítják magukat. A szomszéd fűje pedig mindig zöldebb.
A szubjektív jólét a fejlett gazdaságokban ugyan nem emelkedett, de ez az állandó elégedetlenség vitte előre a fejlődést, és kétmilliárd embert kihozott a szegénységből. A kérdés, hogy hol van ennek a határa. Egyelőre minden ilyen irányú prognózis kudarcba fulladt. Belátható időn belül én sem látom ennek a végét.
Fontosnak tartom viszont, hogy a gazdaságpolitikában a GDP növekedése nem lehet az egyetlen prioritás. Figyelembe kell vennünk azokat a negatív hatásokat, amik a környezetre, vagy a globális felmelegedésre hatnak. Fontos, hogy az egyén a saját jólétének nem rendelheti alá a másoknak okozott károkat. Úgy látszik, hogy a jólét érzésére legnegatívabban a munkanélküliség hat, és ezt nem csak pénzben lehet kifejezni, ezért tehát a munkapiacra nagyon oda kell figyelnünk.
