Idén 11 elsőst írattak be a Nyitrai járás magyar iskoláiba. Tavaly 18-at, 2013/14-ben 14-et, 2012/13-ban 23-at.
Hajtogatjuk a magas színvonalat iskoláinkban. Persze, jó volna, ha intézményeink vonzóbbá válnának. Ez azonban félrevezet, illetve önmagában a színvonal – vagy annak hangoztatása – kevés. Több gyereket a valóban színvonalas oktatással sem sikerült ugyanis iskoláinkba bevonzani. (A színvonalat alátámasztó érvekkel szemben egyébként nem kevés ellenpéldát is fel lehet hozni.) A valóság jelenleg az állandósult létszámcsökkenés, demográfiai és sok más, ismert okból.
Évek óta közmegegyezés van régiónkban azzal kapcsolatban, hogy az alacsony és csökkenő beiratkozási adatok miatt ún. központi vagy regionális iskolára van szükség. Ha úgy tetszik, „nyugati” (finn) példára. Három teljes szervezettségű (1-9. évf.) iskola (Gímes, Pográny, Nagycétény községekben) a nyitrai járás fogyó magyar diákszámra nézve sok. Nem nekünk, vagy szerintünk sok, hanem az iskolafenntartó szerint az: aki fenntartja az iskolát, annak az iskola pénzbe kerül. És ha nem minket támogató (értsd magyar vagy többségében magyar) egy önkormányzat vagy annak vezetője, akkor nem fog mindenáron igyekezni finanszírozni egy számára túl drága iskolát. Illetve bármilyen összetételű is legyen az önkormányzat, erején túl csak ideig-óráig teljesíthet, vagyis támogathatja az intézményt.
Tehát: bízhatunk a csodában – ami lehet, hogy eljön, és akkor nagyon fogunk örülni a növekvő magyar tanulószámnak –, vagy ha mégsem a csodát várjuk (ami ugye ésszerűbb), akkor felvesszük a kesztyűt, és próbálunk tenni az ügy érdekében.
Megoldást keresünk. Jelen helyzetben ez, sokunk véleménye szerint az, úgymond, kontrollált visszavonulás előkészítése a kontrollálatlan összeomlás megvárása helyett. Ezt az ellenőrzött, a realitásokból kiinduló tudatos és szomorú visszavonulást, a kisebbik rosszat jelentené a központi iskola megszervezése. Benne és általa pedig a színvonalon túl a biztonságra helyezve a hangsúlyt: azaz hol van nagyobb esélye a magyar iskolának a túlélésre, és ennek mik a feltételei.
Nyilván sok szempont, érdek és elképzelés van a téma kapcsán. Ez rendjén való és érthető. Máshogyan tekint a világra – és a problémára – a nyugdíj előtt álló igazgató, az iskolától húsz méterre lakó szülő, a polgármester vagy az éppen családot tervező fiatal. Igaza van persze mindnek.
A korábbi parttalan és meddő viták után végre optimálisnak látszó konkrét megoldási javaslat született (legalább született ilyen, még ha tapasztalat híján a kivitelezés és érvényesítés során tévedhettünk, hibázhattunk stb.), amit a Nyitra és Vidéke Célalap vezetősége dolgozott ki azt követően, hogy írásban, felmérés formájában kérte ki valamennyi érintett iskola véleményét. A javaslatot a szervezet tagjainak többsége támogatta, ugyanakkor a kisebbség (akiket hátrányosan érintett volna) ellenállása miatt végül mégsem került sor döntésre és a megvalósítására.
A párbeszéden már túl vagyunk.
Pillanatnyilag a megegyezés reményén is, hiszen az érintett döntéshozók a helyi érdekek sérülésének gyanújáig voltak partnerek a kérdés kapcsán tárgyalni. Mert ha dűlőre kell vinni a dolgot, mindenkinek a saját községe a legjobb és a saját iskolája a jó (a legjobb).
Első körben a legigazságosabbnak tűnő elképzelés, a nyitrai elhelyezésű új, központi iskola terve bukott meg a jelenleg legnagyobb létszámú (szintén csökkenő és bőven száz alatti létszámmal működő) intézmény ellenállása miatt. Az ez után felvetett javaslat sem valósult meg. Utóbbi szerint a régió egyik szegletében működő magyar iskola megtartása mellett a régió másik, központibb elhelyezkedésű településén, az önkormányzattól függetlenített (bérelt vagy megvásárolt), önálló épületben és saját (magyar nyelvű) vezetőség alatt működő, mindezért biztonságot nyújtó új (alapítványi) iskola megalapítására került volna sor. A tantestület pályáztatás útján lett volna betöltve. Alkalom és hely (a jelenlegi pogrányi magyar iskola épülete) kínálkozott. Fontos ismételni és hangsúlyozni: egyenlő esélyek megteremtése mentén új intézmény jött volna létre újonnan összeállított tantestülettel és új vezetőséggel. A jövőben nem tudjuk, lesz-e még rá vagy hasonlóra mód.
Maradt minden a régiben. Sikerült konzerválni a jelent.
Bizonyára ez jó mindazoknak, akik a mában élnek, dolgoznak, gyerekeket iskoláztatnak. Jó szándékkal ártó nekemisták. A napi rutin nem sérül. Előrelátás, összefogás és innováció nélkül 11 elsősnél továbbra is ennyi az eredmény.
És vajon később, évek múltán mi lesz? A többiekkel: velük mi lesz? A most családot tervezőkkel? Az ő esélyeikkel gyermekeik magyar nyelvű taníttatására?
A téma két megközelítését ragadnám ki: nézhetünk rá egy-egy település határáig ellátó szemüvegen keresztül, de közelíthetünk a probléma felé valamennyi magyarlakta itteni falu, tehát az egész közösség érdekeit szem előtt tartva. Most, úgy tűnik, belátás hiányában az előző látásmód kerekedett felül. Ami örökségül várhatóan ránk marad, azok a szerencsétlen földrajzi paraméterekkel rendelkező intézmények a régióban: a Nyitrai járás két szélső pontjában egy magyar iskola és egy vegyes szlovák-magyar vezetőségű iskola a szlováknál jóval kisebb, elvileg önálló magyar tagozattal. Ha az egyik – ne adj’ Isten – ezek közül majd megszűnik, csak igen körülményesen lesz elérhető a másik. Felmerül a kérdés: hány további mérlegelő szülőt tántorít el a magyar iskolától az így kialakult helyzet? Nos, jó lett volna ezt is elkerülni.
Kérdés továbbá, hogy a működő vegyes iskolában a létszámában csökkenő magyar rész meddig képes védeni magát a szlovák többségű iskolai vezetőség és a várhatóan tovább szlovákosodó helyi önkormányzat észérveivel szemben („magyar iskolában kevés gyerek” – „zárjuk be a drága intézményt”)?
Jelenleg az valószínű, hogy a harmadik, létszámában a legkisebb intézmény lesz a hunyó, amelyik rövid időn belül a sorból kibukik. Mert a leggyengébbé sorvadt a többi sorvadó között.
Ennek a folyamatnak a lassításához más szervezetekhez hasonlóan mi is igyekszünk hozzátenni. A Nyitra és Vidéke Célalap nyári diáktáborokat, színielődásokat és családos akciókat szervez: tesszük ezt a szabadidőnkben, hogy iskoláinkat mindezzel kívülről támogassuk. A Rákóczi Szövetséggel közösen bonyolítjuk le minden évben a beiratkozási programokat (karácsonyi ajándékcsomagok, ösztöndíj a beiratkozóknak). Szembenézünk a helyi magyar iskolai hálózat létét fenyegető nehézséggel. Azaz foglalkozunk a kérdéssel és megoldásokat keresünk/javaslunk. Vannak terveink.
Apropó, javaslat.
Azt gondolom, közösség építése nélkül nincs magyar jövő Zoboralján (sem). Röviden, és nagyvonalakban csupán: nyilván sok jó és hasznos elképzelés van és működik régiónkban (hagyományőrző csoportok, énekkarok stb.). Ezek mind az érdeklődők behatárolt körét mozgatják. Ezeket a köröket volna jó bővíteni. Egyrészt a fiatal, magyarul (is) beszélő kisgyermekes családok helyi pap köré szerveződő közösséggé formálása pótlásra szoruló „hiánycikk”. Másrészt milyen jó volna, ha szórványiskoláink nem engednék el végzőseik kezét. Megvalósulhatna-e, hogy az egykori osztályfőnöknek és az iskolának együttesen juttatott motiváló „ösztöndíj” ellenében rendszeresen, mondjuk felnőttkorig, évente egy alkalommal össze lenne hívva (fagyizásra, túrázásra stb.) az egykori társaság, az osztály… (Egy végzett osztály, évente egy alkalom. Öt végzett osztály, öt alkalom stb.) Vajon lenne-e rá (anyaországi?) pályázati keret, és volna-e fogadókészség a munkaidőn kívüli iskolai munkára a pedagógusok körében?
Végezetül (ön)kritikusak is lehetünk a fenti eredmények láttán. „Tetszettek volna…” – kezdte egykor azóta elhíresült mondatát Antall József. Kölcsönvéve tőle szánom magunknak, illetve a zsörtölődőknek, a notórius csalódóknak és a sértődékenyeknek: tetszettek volna mind korábban és jobban iparkodni!
