Olyan vagy, mint a farsangi dőre. A Csallóközben járja ez a mondás, ezzel illetik azt, aki igencsak tréfálkozó kedvében van. A farsang hosszú évszázadok óta az öröm és vidámság időszaka. Nagy Iván etnológus, a Csallóközi Múzeum kurátora szerint még a kereszténység előtti időszakban a hosszú téli estéken a ráérő emberek – mivel a földeken nem lehetett dolgozni – közösségben és vidáman szerették volna eltölteni az időt.
„Ilyenkor alakoskodó felvonulásokat szerveztek. A sötét, hideg téli estéken ennek valamiféle félelmetes jellege is volt. A tél elűzése, a tavasz előcsalogatása és a változás előidézése volt a cél. Pogány eredetű szokásról beszélhetünk. A mediterrán országokban idővel – például Velencében – városi jelleget öltöttek ezek a felvonulások, gondoljunk csak az ottani karneválra. Jóval később divatba jött a bálozás, főleg az álarcosbálok, ám ezek már szervezett formában működtek, nem úgy, mint a mágikus jellegű spontán népi bolondozások” – mondja a farsangi szokások keletkezéséről a néprajzkutató.
Három éjjel, három nap…
Tájainkon az évnek ebben a szakaszában tartották a dudabálokat. Ez főleg arra volt jó, hogy az eladósorba került lányok megtalálják a jövendőbelijüket. A leányvásárok szokása szintén így alakult ki. Nem véletlen, hogy a legtöbb lakodalmat is éppen farsangkor ülték.
„A dudás is mágikus személynek számított régen. Sok misztikum fűződik hozzá, például az, hogy akkor is szól a dudája, ha felakasztja vagy bedobja az ágy alá. A régi népi hiedelem szerint a dudásnak hatalma van az állatok és az emberek fölött, gyógyítani tud, ősi tudás birtokában van. Ezért aztán egykor nagy becsben voltak tartva a dudások, akik farsang idején felszalagozott és újra bőrözött hangszereikkel vonultak végig az utcákon, majd volt, hogy kibéreltek egy házat, ahol aztán sokszor három napig tartott a dáridó. A Három éjjel, három nap, nem elég a lábamnak kezdetű nóta is valószínűleg innen eredeztethető. A dudabálok történetét és a farsangi felvonulások hangulatát a nyolcvanas-kilencvenes években még fel tudták idézni az idősebbek – Jókán, Nagymagyaron és Illésházán. Házról házra vonultak és megtáncoltatták a háziakat, jókívánságokkal halmozták el őket” – meséli Iván, aki amúgy maga is remekül játszik ezen az ősi hangszeren.
„Gyászszertartás”, ahol mindenki a hasát fogja a nevetéstől
A dudáról mindjárt eszünkbe juthat egy másik, farsangkor főszerepet kapott hangszer, a nagybőgő. Egyre több csallóközi településen, például Bősön, élesztik fel ugyanis az utóbbi időben a bőgőtemetés népszokását, méghozzá farsang végén, vagy ahogy mondani szokás, farsang farkán. Nagy Iván ennek is ismeri a történetét.
„Ez jóval „fiatalabb” hagyomány, mint a tájainkra inkább jellemző dőrejárás. Annál is inkább, mert a bőgő a viszonylag új hangszerek közé tartozik. A bőgő a telet jelképezi, és úgy temetik el, mint a halottat. Tulajdonképpen parodizálják a temetést, úgy búcsúznak a bőgőtől, mintha siratnák, miközben mindenféle tréfás dolgokat beszélnek. A férfiak nőknek öltöznek, és a búcsúztatók éneklése közben mindenkit jól kigúnyolnak. Az egész gyászmenet a hasát fogja a nevetésről. Arra is jó volt régen és ma is, hogy a tehetséges emberek megmutassák például a színészi, vagy táncos képességeiket.”
Indul a „nászmenet”
A Csallóköz egyik legősibb, archaikus szokása a dőrejárás, mely volt, hogy egy időre elhalt, aztán újraéledt. Napjainkban Felbáron, Egyházgellén, Nagyszarván és Tejfalun van igazán nagy hagyománya, ahol évről évre megszervezik. Szintén alakoskodó felvonulás, de mára egyre inkább kezd belőle kiveszni a mágikus jelleg, itt is már inkább a szórakozás és szórakoztatás, egymás ugratása kerül előtérbe. Ez is, akárcsak a bőgőtemetés, közösségépítő jellegű, hiszen azokhoz a házakhoz mennek be a felvonulók, ahol szeretettel fogadják őket.
„A legrégebbi alakok a felvonulásban mindenképpen az állat alakoskodók, például a medve, de a menettel vonul a pásztor, aki afféle tudós ember is és a túlvilági lényekkel ugyancsak tartja a kapcsolatot. Iparosok, borbélyok, orvos, esetleg tűzoltó is van a menetben. A menyasszony és a vőlegény vonulnak a menet élén. A menyasszonyt férfiak alakítják, sokszor gyerekkel (játékbabával) a karjukban. A házak lakóinak sok jót kívánnak, de egy kicsit rosszalkodnak, csintalankodnak is. Ha módjukban áll, szétfújják a lisztet vagy a tollat” – mondja a néprajzkutató, aki nem felejti el hozzátenni, hogy a hasonlóságon és az érintésen alapuló mágiát is alkalmazzák, bár napjainkban jóval kevésbé, mint valaha. Ha valaki a tánc közben jó magasra ugrik fel, akkor annak, a népi hiedelem szerint, magasra nő a gabonája, s jó lesz a termése.
A sok jóért cserébe a dőrék persze adományokat is vártak és várnak, amelyeket este egy közös mulatságban fogyasztanak el. A „Fújjad, fújjad, kis dudáskám, neked adom a tojáskám” rigmus szintén a dőrejárás adománygyűjtő voltára utal.
Nagy Iván szerint tájainkon a népszokások, hol elhalnak, hol – kissé modernebb változatban – újraélednek. Ez legtöbbször csakis azon múlik, hogy akad-e az adott közösségben egy-két olyan ember, aki szervezőkészséggel van megáldva. Közösségépítő szerepük azonban vitathatatlan. Hozzátartoznak nemzeti kultúránkhoz, akárcsak a finoman illatozó farsangi fánk, amit a Csallóközben csak siskának nevezünk.