A sokáig tabuként, majd elhanyagoltan, végül közömbösen kezelt magyar nemzetpolitika a jelenlegi (magyar) kormánynak köszönhetően mára kormányszintre emelkedett, és fél (sőt inkább szinte egy) évszázados károkat igyekszik orvosolni. Kevés szó esik viszont a szlovák válfajáról, a szlovák nemzetpolitikáról…
Ebből fakadóan pedig azt gondolhatnánk, hogy tekintettel a meglehetősen csekély létszámú határon túli szlovákságra, ilyen szakpolitikai irányzat valójában nem is létezik. Pedig nagyon is létező fogalomról van szó, csak éppen más témákkal foglalkozik, mint a magyar.
A szlovák nemzetpolitika súlypontja ugyanis nem a szlovák-szlovák kapcsolatokra helyeződik, hanem a mindenkori valamivel szembeni önmeghatározásra, ami végigkísérte e nemzetet története során. Ez a valami pedig a mindenkori magyarság, amely „elnyomta az ezeréves méhet”. Persze, 1918-20 után ez bosszúhadjáratba fordult át, mára pedig sokkal elegánsabb, alig látható formát aplikáltak neki. Ebből a szempontból már sokkal jobban értelmezhető a szlovák nemzetpolitika mibenléte, és így már érthetőbb a láthatatlansága is, hiszen egyetemes konszenzus uralkodik körülötte.
Sajnos, magyar berkekben ez elképzelhetetlen lenne, sőt kimondottan megosztó tényező, de a szlovákság tekintetében teljesen mindegy, hogy valaki jobb- vagy baloldali, nemzeti, keresztény vagy liberális, zöldpárti, populista, esetleg nyíltan fasiszta, ha nemzeti ügyről van szó, a sorok egy svájci óra precizitásával zárnak össze. Ezt bizonyítja a Beneš-dekrétumok sérthetetlenségének támogatása, ahogy az is, hogy szinte minden valamirevaló szlovák politikus pályafutása során már legalább egyszer kijátszotta az úgynevezett magyar kártyát (talán csak Richard Sulík képez ez alól kivételt), és ennek az eredménye éppen, hogy „lassú víz partot mos” alapon mindig csak egy apró intézkedéssel csorbítják a magyarság komfortérzetét szolgáló jogkörét. Mindig csak annyira, hogy ne váltson ki tömeges felháborodást, és amennyi még megmagyarázható, elbagatellizálható (lásd a nyelvrendőrök, állampolgárság, kisiskolák finanszírozása stb. példáját).
Talán ennek tudható be, hogy a parlamenten kívüli, elöregedő szavazótáború kereszténydemokraták korábban több pártszínben is pompázó elnöke, Alojz Hlina éppen azon kezdett el aggódni, hogy nehogy már magyar megyefőnöke lehessen bármelyik szlovákiai megyének, mert az már milyen dolog lenne – mondá keresztényi felebarátiságból. De itt álljunk meg egy pillanatra! Mert ugyebár arról a Hlináról van szó, akinek az ellenzék éppen segítő jobbot kíván nyújtani és egy platformra hozni az MKP-val is, hogy együtt harcoljanak a velejéig korrupt kormányzat ellen. De emlékezhetünk Hlinára úgy is, mint aki korábban még „oľanos”-ként, majd függetlenként fehér lovon vonult be Komáromba – értjük ugye a gesztust…?
Tehát a szlovák nemzetpolitikával kapcsolatban túlzott illúzióink azért ne legyenek, viszont a politikai labirintusban nem árt jól tájékozódni, persze nem úgy, hogy ama precíz képletbe beilleszkedve olyan igehirdetőkké váljunk, akik 30 ezüstért megalkudva tálcán kínálják fel a sajátjaikat. Mert sajnos, ilyenek is vannak közöttünk…
