Március másodikán töltené be hetvenedik esztendejét Szikora György, minden idők egyik legnagyobb tehetségű (cseh)szlovákiai) labdarúgója, a későbbi kiváló edző.
A Fehér Pelé – a brazil sajtó ajándékozta meg ezzel a találó, mindent kifejező becenévvel – mindössze 58 évet élt, s ha figyelembe vesszük, hogy kiváló hazai magyar kortársainak, így az Európa-bajnok Gőgh Kálmánnak, az ötvenötszörös csehszlovák válogatottnak csupán 47 év adatott; Józsa Lászlónak, a legendás gólkirálynak ötvenegy, Móder Lászlónak, a Slovan Bratislava csatárának, a Kupagyőztesek Kupája elnyerőjének is csak hatvanegy esztendőre futotta e földi létben, akkor megdermedünk: újabb adalékkal gyarapíthatjuk nemzeti kisebbségünk megpróbáltatásokkal teli történetét.
Minthogy e négy kiválóságot a barátnak kijáró bizalom és őszinteség tisztaságában szemlélhettem, leírhatom, hogy bizonyos: más körülmények között hosszabban élhettek volna, tehetségük kápráztatóbban bontakozhatott volna ki. (Gőgh Kálmán ráadásul Gútáról Csehországba deportált család tagja volt, ezért született Kladnón.)
Ott voltam a társaságukban meccsek előtt és után, megfigyelhettem a gyűlölködő szurkolók viselkedését velük szemben – tisztelet a mindenkori kivételeknek, mert olyanok is akadtak, szép számban, – ám az olykor még az edzőik részéről is megnyilvánuló megalázások nyomot hagytak bennük. A legkirívóbb és legigazságtalanabb eset Szikora Gyurival esett meg, amikor Jozef Marko indoklás nélkül kihagyta a mexikói világbajnokságra utazó keretből, holott a Fehér Pelét a Stadion című prágai szaklap abban az évben a legjobb csehszlovákiai labdarúgónak nyilvánította!
Szikora élete tele volt ilyen lélekromboló válságokkal – még a dunaszerdahelyiek edzőjeként is gyalázták, ha civilben azokban a városokban járt szakmai megfigyelőként, melyeknek csapata a DAC következő ellenfele volt…
Persze, ne keseregjünk, „ez volt az ő sorsuk”, mondhatjuk, de akárhogyan is próbáljuk elemezni a történteket, a rajtunk (is) ejtett sebek még mindig sajognak és fájnak.
Szikora Gyurka és a többiek gyakran mezbe bújtak a (cseh)szlovákiai magyar újságírók focicsapatának tagjaként is, így mi közelről figyelhettük rendkívüli képességeiket, s megtapasztalhattuk, milyen szeretettel fogadják őket a magyarok lakta településeinken a szurkolók.
Vajon a mai nemzedékek közül ki ismeri történetüket? Pályafutásukat? Sorsukat? Melyik fiatal érti ma már, mit jelent a magyar sors nyilvános vállalása a határon túli nemzeti közösségekben? Mit jelentett, amikor elsősorban sportolóink országra-világra szóló teljesítményei erősíthették nemzettudatunkat?
Évtizedek óta szorgalmazom a hazai magyar sportmúzeum létrehozását. Úgy tetszik, az idén Komáromban megvalósulhat ez az álom. Reméljük, lesznek, akik támogatják az Aranyemberek Sportmúzeuma megteremtését.
