Kolár Pétert, aki négy esztendővel volt fiatalabb nálam, először a rimaszécsi vasútállomáson láttam. Ő a közeli Csízből járt egy időben a rimaszécsi alapiskolába, illetve onnan vonatozott Rimaszombatba, a zeneiskolába. Hegedűje és iskolástáskája mintha testének része lett volna már, olyan természetességgel cipelte mindkettőt hol ide, hol oda. Kisfiús alkatát figyelembe véve szememben ez már akkoriban elismerésre méltó teljesítmény volt.
A kis hegedűs arckifejezése élete folyamán szinte nem változott: figyelmesen meghallgatott mindenkit, soha nem hangoskodott, de látszott rajta, hogy közben nem szakad el a saját gondolatvilágától sem. Édesanyja a csízi magyar alapiskola alsó tagozatosait tanította és nevelte szenvedélyesen, édesapja egy időben igazgatónk volt a tornaljai gimnáziumban. Szülei Csízen a Csemadok színjátszó csoportját vezették, édesapjának később felmondtak a tornaljai gimnáziumban, mert engedélyezte, hogy tanulói megtanulják és elénekeljék a magyar himnuszt.
A Kolár-család később Kassán telepedett meg, s engem ebbe a városba vezetett a sorsom. Mindketten az ipariban érettségiztünk, mindketten látogattuk a kassai Csemadok ifjúsági klubját. Ott figyeltem fel Péter remek fotóira, és kértem meg őt, hogy fényképezzen a riportjaimhoz. Mindig időre, kitűnő minőségben adta át riportképeit, s azok rendre megjelentek az Új Ifjúság c. hetilapban.
Együtt gyakran meglátogattuk Stószon Fábry Zoltánt az író utolsó éveiben. Péter egy sor pompás képet készített Zoli bácsiról, sőt: forgatott róla egy pár perces kisfilmet is. És – tekintve, hogy „munkatársam” minden új ötletet nagy egyetértéssel fogadott, Magnószínházat alapítottunk a Csemadokban, ami azt jelentette, hogy az én Budapesten készített, magnetofonos interjúim egy részét – pl. a Törőcsik Marival folytatott beszélgetést – lejátszottuk a klubtagoknak. A szereplőt ugyan nem lehetett látni, de a sötétben mintha ott ült volna közöttünk. Az 1968-as események utáni felszabadultabb légkörben aztán meghívtuk Kassára a Vidám Színpad művészeit, Kabos Lászlóval az élen. A kassai sportcsarnokban négyezer ember tapsolta végig nagyszerű műsorukat… Az előadás utáni vacsorán Kabos László olyan jól érezte magát, hogy bemutatott egy „magánszámot” is…
…Ki tudja, mikor születik közénk még egy ilyen alázatos, művelt, a kultúra szinte minden műfajában otthonosan mozgó, s alkotni képes egyéniség, aki a hazai magyar nemzeti közösség szolgálatában, a közművelődési tisztségek minden lépcsőfokát végigjárva, ilyen kimagaslóan teljesít? Aki akár tanár, tervezőmérnök vagy zenekari prímás, akár színházigazgató, vagy országos Csemadok-elnök, ugyanazzal a felelősségtudattal dolgozik majd mindnyájunkért élete utolsó pillanatáig?
Nyugodj békében, Kolár Péter! Köszönöm, hogy ezekben a nehéz időkben alázattal viselted a legsúlyosabb terheket is; nem panaszkodtál, nem keseregtél, „csak tetted, amit kell.”
Isten áldjon!
