Az elmúlt évek során annyi mindent próbáltam már elmondani a húsvétról: megközelítve eme szép és magasztos ünnepkört a néprajzi vonatkozások és a szakralitások oldaláról.
Amikor ismét felkért honlapunk munkatársa, hogy írjak valamit a húsvéti ünnepekkel kapcsolatban, akkor az is eszembe jutott, hogy saját kis történetemet is elmondhatnám bizonyos dolgok ismételgetése helyett. Íme, megteszem hát. No, nem mint tanúságtételt adom azt elő, hanem mint egy apró történést, amely akár része lehet a feltámadásba vetett hitemnek is. Hiszen a húsvét elsősorban a halál feletti győzelemről, az élet örökkévalóságáról szól; a Krisztusba vetett hitünkről, az el nem vesztett reményről. Arról, hogy ha Megváltónkat, Isten egyszülött fiát elfogadjuk, vele azonosulunk, tudnunk kell, hogy halálunkkal csak e földi lét fejeződik be, s kezdetét veszi az örök élet.
Egy éve annak, hogy a nagyböjt vége felé műtőasztalra kerültem magam is. Amikor reggel kiborotválva, lefertőtlenítve, anyaszült meztelen feküdtem takaróm alatt, s ágyammal a nővérek indultak volna a műtő felé, mosolyogva ennyit kérdeztek: felkészült, indulhatunk? Mondtam: igen, Istenem segíts, mehetünk. Nem tudom, hogy van ez, de én akkor teljes nyugodtságot éreztem. Igaz, volt időm az operációig sok mindenen elgondolkodnom, mert a műtétet megelőzően előkezeléseket kaptam, pontosan huszonötször feküdtem fel a sugárterápiás terem asztalára.
Erre a lehetőségre is pozitívan néztem, s örültem annak, hogy a terápiák testileg nem okoztak fájdalmat, lelkileg pedig megedzettek s újabb élménnyel gazdagítottak. A kúrákra naponta beutaztam, megtéve a közel száz kilométer távolságot oda s ugyanannyit vissza. Ezt is úgy fogtam fel, mintha a kórház alkalmazottja lennék, avagy afféle honismereti túrákra járnék. Persze köszönetet kell mondanom azoknak is, akik jótevőimmé váltak: naponta vittek és hoztak az autóval, vagy éppen imádkoztak értem. Arról a sok-sok beszélgetésről, amire a várakozások alkalmával került sor, külön érdemes lenne szólni valamikor.
Különös kegyelem volt számomra az, hogy pozitív élményként, reménnyel telve élhettem meg az öthetes procedúrát; az engemet körülvevő emberek legtöbbje jókedvű és optimista volt, sokan közülük pedig mélyen hívő emberek. Az is jó érzés volt számomra, hogy rövid idő elteltével már magam is gyakoroltam a vigasztalást: jó kedvvel és jó szóval tudtam bátorítani a még félénkebb, szomorkásabb, a kezelések elején álló betegtársaimat.
A Feltámadt Krisztus-szobor Leléden (Fotó: Csáky Károly/Felvidék.ma)
A műtét lefolyásáról én szinte semmit sem tudtam. Mikor a néhány órás mélyaltatás után magamhoz tértem, azt kérdezték: tudom-e hol vagyok, s mért kerültem ide. Elmondtam hát, s afelől érdeklődtem, mikor lesz az operáció. Erre azt a választ kaptam, hogy már túl vagyok rajta, s minden sikerült. Erre csak annyit mondtam: köszönöm, hála Istennek. Néhány nap múlva, nagyhét keddjén már elmehettem a kórház kápolnájába. A szentmisén megáldoztam, s próbáltam a szenvedő és feltámadt Jézus történéseit, példáját megidézni.
Bizony, sok mindent nem tud e halandó ember felfogni és megérteni. De nem is baj ez, hisz mindannyian gyarló teremtményei vagyunk az Úrnak, kicsi szolgák csak a földi halandóságban. Ám a hitünk sok mindentől erősödhet. Például attól is, ha elviseljük a sok-sok szenvedést és megaláztatást; a balsorsot és a szerencsétlenségek sorát. Egyet megtanultam ismét magam is a kórházi ágyon. Egyre gyorsabban nő halottaink száma, a mi földi életünké pedig egyre kevesebb. De a kétségbeesésnek nincs helye; a kis örömök is naggyá tehetnek minket. Sőt, a bajok, a szenvedések is hasznunkra válhatnak. Húsvét egyszerre elénk hozza a megalázott és keresztre feszített Jézust, az életet és a halált, meg a reményt, a vigaszt és a feltámadást.
Ezért kell gyakrabban feltekintenünk a keresztre, no meg a feltámadt Krisztus képére is. E kettő jobban megvilágítja itteni létünk értelmét s az örök élet kapuját. Mert ez a lényege, ez az értelme a kereszténység legnagyobb ünnepének. S ha ez naptárilag elmúlik: képletesen, átvitt értelemben, de a maga valóságában is, akkor is húsvét marad a hívő ember számára mindörökre. Ahogy az eucharistiában minden alkalommal megéljük az Utolsó vacsorát és húsvét örömét, úgy a mindennapokban is erre kell törekednünk. Meg arra, hogy még jobban megértsük: Isten egyszülött fiát adta értünk, hogy megmentsen minket az örök élet számára. Miért féljünk hát?!
