A Felvidéken elsőként az ipolysági Simonyi Lajos Galériában mutatták be a Nemzetstratégiai Kutatóintézet Kárpát-haza Galéria Boldogasszony című kiállítás anyagát. Duray Miklós, a Szövetség a Közös Célokért elnöke köszöntötte a csodálatos tárlatot. Az alábbiakban teljes terjedelmében olvasható a köszöntő.
Mindannyian nőből eredünk, de férfi kellett hozzá, hogy emberré legyünk. Sajátos, hogy a világon szélesen elterjedt vallások szinte mindegyike az eredendőt férfinak vallja, még ha esetenként állat képében is, de egyik sem zárkózik el attól, hogy az eredő mégiscsak a nő. Az Ószövetség szerint is a világot férfi teremtette, vonja bárki kétségbe az Atya Isten férfi mivoltát, de az ember megteremtése utáni történelem mégsem Ádámmal, a férfival, hanem Évával, a nővel kezdődik. Természetelvűvé úgy tehetnénk ezt a helyzetet, hogy az Isten megvalósulását és a teremtés kezdetét az ősrobbanással egyidejűvé tennénk. Elfeledve azt a kérdést, hogy annak előtte mi volt az anyaggal és az Istennel, hiszen erről senki sem tud semmit, de az ősrobbanás pillanatától, azaz mintegy ötmilliárd éve Ő, az Isten ellenőrzi a folyamatokat – más kifejezéssel élve a rendszerelvűség uralkodik, nem zárva ki a véletlenszerűséget, az esetlegességet és az ellentmondásokat sem.
A teremtés filozófiája és a természet anyagi alakulása között nincs alapvető ellentmondás, a Biblia csupán elhanyagol néhány milliárd évet, azaz sűrítve mondja el a lényeget. Ezen a ponton a teológusok és a geológusok akár egyezségre is juthatnának, még ha közöttük az Ég és a Föld távolsága feszül is, de attól kezdve és ennek ellenére minden folyamat rendszerbe foglalható, még a legendák és az eredetmondák történetei is, és az általunk leginkább ismert Biblia Ószövetségi részének első nagy tétele, Mózes Első Könyve, a perzsa és a hun eredet mondákról, Emese álmáról nem is beszélve.
Az a legsajátosabb ebben a nagy, a világot átfogó kérdéskörben, hogy a hitvilágokban egymástól függetlenül kialakult egy hasonló vagy szinte azonos logikai rendszer, ami az élet eredőjének a nőt tekinti, és ez évezredeken át nem csupán a születést jelképezte, hanem az életben tartást és a közösség – a család, a nemzetség – összetartását is. A férfi cselekvő szerepe a törzs összetartozását jelentő feladatoknak a teljesítésében vált egyértelművé, ahol a nő gyengédsége, szeretete már kevés lett volna. A férfi a létfenntartást biztosította, amihez erő és szervezői készség kellett.
A Boldogasszony vándorkiállítás egyik alkotása a Simonyi Lajos Galériában (Fotó: Pásztor Péter/Felvidék.ma)
Kevés nyelv tud különbséget tenni az élet és a lét között pedig az előbbi a megvalósulást jelenti, az utóbbi a megmaradást. A honfoglalás előtti időben is a nő jelentette az életet és a közösséget, a férfi a lét feltételeit teremtette meg – mint ahogy később is, évszázadokon át. Ami nagyjából ma is így van, de ha ezt semmibe vesszük, az élet természetes rendjét borítjuk fel – aminek látható jelei vannak.
Nem véletlen, hogy a magyaroknak az úgynevezett pogány hitvilágból a kereszténységre való átváltással, áttéréssel, ez az ősi szemlélet, szinte jelképszerűen egy új nő megjelenésével teljesedett ki, akit Boldogasszonyként neveztek el, akinek személyisége közvetlenül az ősi magyar hitvilágból is táplálkozhatott, ugyanakkor nem elfeledve I. István 1038. augusztus 15-ének éjszakáján elszenvedett felajánlását. Eszerint Boldogasszony feltehetően az ősi, életet eredeztető asszonyistenség nevére és hagyományára utal, melyet Szent Gellért püspök tanácsára a keresztény térítők Szűz Máriára alkalmaztak. Szent Gellért legendája szerint idézve „És az ő tanácsának intéséből akkoron kele fel, hogy az szíz Máriát ez Magyarországban Bódog-Asszonnak, avagy ez világnak nagy asszonyának hívnák”.
Ez utóbbi mondatrész arra utal, hogy a Boldogasszony és a Magyarok Nagyasszonya egy és ugyanazt jelenti, csupán más a gyökere és más az evilági vetülete a hivatkozott szellemi személynek. Ez az apró, de nem elhanyagolható különbség a későbbi ábrázolásokban nyilvánvalóvá válik, hiszen a Magyarok Nagyasszonya az ölében vagy a fején viseli a magyar Szent Koronát, tehát az Országot jeleníti meg, ami egy későbbi következményre utal, míg Boldogasszony magára öleli a népet, tehát egy ősibb hagyományt jelképez. Az egyik Asszony jóságosan szigorú, mint a jó uralkodó, a másik egy magára ölelő Anya.
Ez azonban nem ellentmondás, mert együtt jelentett elkötelezettséget és hivatást, kötelességet és hitvallást évszázadokon át, aminek sokszor nem tettünk eleget, mert nem értettük az üzenetet. Pedig oly egyszerű lett volna fölfedezni a gyökerek azonosságát, hiszen Emese az ősi, a kereszténység előtti magyar hitvilágban ugyanúgy az eredőt jelentette, mint Mária a Fiúisten szülőanyja. Az a különbségtétel, hogy míg a római katolikusok Szűz Máriának, a protestánsok többsége Máriának, Jézus anyjának tartja, semmit sem változtat a lényegen, hiszen mindkét szemlélet szerint az ősi gyökerekből eredő Asszonyról van szó, aki Boldogasszonyból I. István Királyunk kétségbeesett fohászkodása révén lett a Magyarok Nagyasszonya, az Ország védelmezője.
Ne feledjük: két különböző, de egymást kiegészítő feladatról van szó. Ezen a ponton azonban szinte lényegtelen, pontosabban teológiai kérdés, hogy ezen a Fiúistennek, azaz Jézusnak a szülőanyját értjük-e, vagy egy ősiségben gyökerező folyamatosságot, amelyben az eredendő, a fakasztó, az férfi, de az eredő, a forrás, az nő.
Ötvenöt alkotás tekinthető meg a tárlaton (Fotó: Pásztor Péter/Felvidék.ma)
Ez a rövid eszmefuttatás csupán szellemtornai gyakorlatnak minősíthető annak a képzőművészeti kiállításnak kapcsán, amit 2015 óta vándorkiállításként szervez Boldogasszony címen a Nemzetstratégiai Kutatóintézet. Nem a műtárgyak alkotóiról szól a kiállítás, noha ez sem lenne kicsiség, hanem az emlékezetről, az emlékezet újraélesztéséről, amihez adták alkotásaikat a művészek.
A vándorkiállítás szervezője és eszmei tulajdonosa a Nemzetstratégiai Kutatóintézet. Tudom, nem mindenkinek jut az eszébe ugyanaz, amikor stratégiáról és taktikáról beszélünk, főleg a nemzettel összefüggésben. A stratégia magyarul műveletet jelent, azaz hosszúlejáratú tevékenységet, ami hadászati szempontból több hónapot vagy éveket is igénybe vehet, de egy nemzet léte szempontjából akár évtizedekre vagy évszázadokra vonatkozó gondolkodást, cselekvést. A taktika a máról holnapra való ötletgyártást jelenti, rövid időre szabott elgondolást, ami nélkül ugyan nem lehet megvalósítani műveleti tevékenységet, de a művelet mindig fölötte áll a pillanatnyi cselekvésnek.
A Boldogasszony vándorkiállítás a szakadozó gondolkodásunk összevarrásának kísérletét jelenti, azaz a stratégián belüli taktikai vállalkozást. Annak segítését, hogy helyreállhasson az a mintegy 1500 évnyi gondolkodási folyamat, amiben egyszerre van helye a nemzetségi értéknek, Nagy Lajos királyunk zsenialitásának, a protestantizmus által felébresztett nemzeti gondolatnak, a reformkorban megfogalmazódott megújulásnak, a huszadik század tragédiáiból való kitörési kísérleteknek és napjaink modernitásának, beleértve az informatikában éppen születő új elképzeléseket.
Történelmi Országunk népe és nemzetünk sokszor találtatott az újrakezdés korszakában, ami nem csupán a huszadik évszázadra vonatkozik. A legszörnyűbb időszakot éppen a 17. és a 18. században kellett átvészelnie elődeinknek, részben az Oszmán-török hódoltság és következményei, valamint a Habsburgok önkényuralma miatt. Talán ezért is született meg éppen ebben az időben első nemzeti himnuszunk, amit a „Te benned bíztunk eleitől fogva” kezdetű 90. zsoltárral szinte felcserélve felekezeti különbség nélkül énekeltünk mindannyian
Boldogasszony, Anyánk,
Régi nagy Patrónánk,
Nagy ínségben lévén
Így szólít meg hazánk:
Magyarországról, (Édes) romlott hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!
