Miután 1849. szeptember 23-án az ostromlók és a komáromi védők közötti tárgyalások megszakadtak, újból fegyveres összecsapások kezdődtek, s az 1848/1849-es magyar függetlenségi háború utolsó összetűzései szeptember 25-27. között zajlottak le.
A kudarcba fulladt tárgyalásokat követően kiújultak az ellenségeskedések, s szeptember 25-én a hajnali órákban egy császári különítmény (a Vilmos főherceg nevét viselő 12. sorgyalogezred II. zászlóaljának egy osztálya a Civalart-dzsidások fedezete alatt) ütött rajta a komáromi 37. honvédzászlóalj három századán, ám Füsti Kálmán őrnagy honvédei derekasan helytálltak és egy háromfontos félüteg támogatása révén elkergették az ellenséget. Napközben a Bocskai-huszároknak adódott lehetőségük arra, hogy a hírnevükön esett foltot tisztára mossák: kozákokkal találkoztak a Vág partján, ám az összecsapás majdnem balul sült el.
A fenti harccselekményekről Szinnyei József, a komáromi 203. honvédzászlóalj főhadnagya így emlékezett vissza: „Szeptember 24-én éjjel 11 órakor az ellenség egy erős őrjáratot küldött, mely lovas végőreinkig nyomult; de kölcsönös lövöldözések után visszavonta magát. Szeptember 25-én hajnalban szintén egy erős, egy osztálynyi gyalogság, a szükséges lovas fedezettel, vizsgálódó őrjárat nyomult egészen előörseinkig, mely az előörsön lévő egy osztály és egy Füsti őrnagy vezérlete alatti 37-ik zászlóaljbeli fél osztály által a szőlőkön keresztül, háromszori roham után táborukig vissza veretett. Tőlünk egy ember könnyebb sebet kapott. Az ellenség sebesültjeit nem tudni; egy halottja a csatatéren maradt. Ez alatt a Vág mellett cirkáló Bocskay-huszárok, kik a multkori kivégzésnél megesküdtek, hogy vétkeiket helyrehozzák; most bátorságukat és harcikedvüket a szemben álló kozák előőrsökön, egy támadással akarták lehűteni, mely azonban majdnem rosszul ütött ki, mert körülkerítették őket és csak nagy bajjal tudták magukat keresztül vágni.”
„…az ország nem csendesülne le mindaddig, mig a háromszinü zászló leng Komárom sánczain”
Gelich Rikhárd Magyarország függetlenségi harcza 1848-49-ben című háromkötetes munkájában az alábbiakat írta a császári erők aktivizálódásáról: „26-án ujból megkezdődtek az ellenségeskedések; egyes csatározások fordultak lő, nevezetesen Ó-Szőnynél. Világos, hogy osztrák részről komolyan megfontolták Komárom ostromának nagy hátrányait, melyek főleg abban állottak, hogy az ostrom ősszel vette volna kezdetét, midőn az ostromló csapatok egészségi állapota sokat szenvedett volna az az időtájban a környéken uralkodni szokott láz által s hogy szét kellett volna rombolni ama védmüveket, melyeket az osztrák hadügyi kormányzat nagy pénzáldozatokkal éveken át emeltetett s végül, hogy az ország nem csendesülne le mindaddig, mig a háromszinü zászló leng Komárom sánczain.”
Szeremlei Samu a szeptemberi 26-i összecsapásról jegyezte fel ezen sorokat: „A Komáromi várat ostromló osztrákok Ó-Szőnyt, melyet a mieink megszállva tartottak, reggel megtámadják. Élénk puskatüz után, minthogy a nagy köd miatt ágyut használni nem lehetett, az ellenség visszavonul. A csatározás azonban, mely e nap más helyt is megujul, estig tart.” Ezen a napon Julius Jacob von Haynau táborszernagy átvette a komáromi ostromsereg feletti parancsnokságot, s Klapkát személyes találkozóra invitálta. A komáromi haditanács javaslatára Klapka tábornok nem ment el ezen megbeszélésre, hanem maga helyett egy tizenegy főből álló küldöttséget menesztett. A császáriak kudarcba fulladt támadási kísérletei arról győzték meg Haynaut, hogy a vár védőserege szilárdan kitart, s Komáromot csak hosszas anyagi-, idő- és emberveszteség árán foglalhatja el, ezért vette fel újból a tárgyalás fonalát.
„Mily kétségbe esve rohant ki Komáromból az egész vezérkar…”
Szeptember 27-én a hajnali órákban a császáriak még egy utolsó rajtaütést hajtottak végre az ószőnyi szőlőknél, ám ezen támadásuk sem járt sikerrel. A harcot azonban nem a császáriak, hanem a honvédek kezdeményezték. Erről a 37. honvédzászlóalj egyik hadnagya, udvardi Cserna István a következőket őrizte meg emlékezetében: „Ezredesünk, Kosztolányi szeptember 26-án (…) forposztot [előőrsöt] visitált. Kiséretében volt szép, olasz nemzetiségű felesége is. Ennek a szép fekete szemű asszonykának felségesen illett a magyar beszéd. Én, ki akkor adjutáns voltam, szintén a kisérethez csatlakoztam. És volt annyi izlésem, hogy a szép olasz menyecske oldala mellett lovagoltam. Ott nyargaltunk az ó-szőnyi szőllők alatt. – »Istenem! Mondja Kosztolányiné azs mégizs sörnyűzség; én azs idén nem csak nem ettem sőllőt, de nem izs láttam«. – No, fogadkozám én: holnap megtraktálom nagyságodat szőllővel. – Másnap hajnalban jó 25 legényt, két káplárral, kirukkoltattam. És vezettem őket az ó-szőnyi szőllőkbe. Az árkon belül állt a németek forposztja. Mikor mi a szőllő gyepűjén által másztunk, az egész csatárlánc megrémülve retirált. Ha azok a nekiiramodott vitézek fel nem verik a csatárláncok mögött nyugodtan alvó tisztjeiket, én is hamar elkotródtam volna, mint a ki éreztem hogy ez a magam szakállára merészelt csetepaté miatt, még botba is ütközhetem. De meg, hamar átláttam, hogy az azon évben még nem mívelt szőllő között, nem hogy érett fürtöt találni: de az őserdővé sűrűsödött bozótban, lépésről lépésre előhaladni alig lehetett – De a sógorok golyót küldtek utánunk. – »Ne hadd magad magyar!« kiáltám harsányan és szuronyszegezve neki mentünk a sűrű bozótnak. Egy jó negyedóra multán, a szőllők Grebics felé eső oldalán, kívül a kerítésen, kezdte a német megfutamodott seregét felállítani. Velök volt két ágyú is: azok is hamar bele kotnyeleskedtek a hecbe s mi jó gyors lábbal ott hagytuk a szőllős kerteket. – De a német nem hagyta annyiban. Utánunk jött. A reggel szürkületéhez hozzá járult a köd. És a ködben, csak úgy találomra egyre célzott reánk. Ennek hallatára mi volt természetesebb, mint hogy a mi tüzéreink is, kik a szőnyi temető alatt bivouakiroztak, felmozdonyoztak és hamar visszafelelgetek a német ágyúknak. Ti erre, kik benn Ó-Szőnyben aludtátok az igazak álmát, a huszárokkal egyben, hamar kirukkoltatok, és olyan jóra való nótát kezdtünk, hogy a föld is rengett az ágyú zenére. (…) Mily kétségbe esve rohant ki Komáromból az egész vezérkar, nem tudván megmagyarázni a harc okát, meg lévén már a kapitulatió állapítva. – Hogy senki el nem esett, oka volt a harapni való sűrű köd. A csata színhelyén ott termettek közt volt a szép olasz menyecske is férjével Kosztolányi ezredessel. Én kerestem egy alkalmas pillanatot. Oda lovagoltam melléje. – Nagysád! Mondám, én voltam a szőnyi szőllőben, de ott az idén senki sem kapált, ennélfogva, fájdalom, szőllőt nem hozhattam. (…) Ez volt szabadságharcunk utolsó csatája, itt lőtték el az utolsó töltést, itt villant meg az utolsó szurony, az utolsó kard, és ezt a csatát egy szép menyecske tüzes pillantása idézte elő.”
„…csak a vár szürkült falai emelkedtek büszkén sötéten”
Ezt követően került sor a herkálypusztai találkozóra, ahol a tárgyalások során mindkét fél engedményekre kényszerült, s a felek aláírták a vár átadásának előfeltételét jelentő megegyezést. Gelich fentebb idézett munkájában az alábbiakat jegyezte fel a tárgyalásról: „27-én egy huszár század kiséretében P.-Herkályra ért a komáromi bizottság s nemsokára Haynau is, adjutánsának, Susan tábornoknak és egy lovas századnak kiséretében. Rövid kölcsönös általános fejtegetések után pontonkint tárgyalni kezdték a feladási feltételeket. Különösen kifogást emelt Haynau az egykori osztrák sorkatonaság szabadon bocsátása s a komáromi jegyek beváltása ellen. Néhány óra múlva azzal értek véget a tárgyalások, hogy jelentéktelen módositásokkal mindkét részről elfogadtattak a feltételek. A kapituláczió meg volt kötve s midőn a küldöttség visszatért Komáromba, a haditanács is elfogadta, Klapka pedig megerősítette azt.”
„Miután a táborkövet fehér zászlója véget vetett a [37. honvédzászlóalj által kezdeményzett ószőnyi] csatának és Klapka aláírta a capitulatiót, egész éjjel komor levertség uralkodott a kedélyeken Komáromban; csillag nem ragyogott az égen, a halvány hold fátyolozá arcát, csak a vár szürkült falai emelkedtek büszkén sötéten, mint annak előtte a légben és kisérteties körvonalaik visszatükröződtek a Duna hullámaiban; részvétlenül, hidegen folytak alá, hogy megvigyék testvéreinknek a hírt: »Komárom capitulált!«” – írta munkájában Szinnyei József főhadnagy.