A néptáncról közölt sorozatunk következő részében Takács András 1995. április 26-án Szilicén felvett beszélgetését közöljük id. Mezei Sándorral (sz. 1910), a „kincsőrzővel”.
Szilice Rozsnyótól 16 km-re délre, a Szilicei-fennsík közepén, a magyar határ mellett fekszik. Első írásos említése 1376-ban „Szedlych” alakban történt. Első ismert tulajdonosa 1399-ben Szalonnai István volt. A 18. század végén Vályi András így ír róla: „SZILICZE. Magyar falu Torna Várm. lakosai leginkább reformátusok, fekszik Rozsnyóhoz 1 mértföldnyire; határja hegyes, jégbarlangja nevezetes, vagyonnyai középszerűek.”
1995-ben felkerült az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt barlangjainak részeként az UNESCO Világörökségi Listájára. Református temploma 1526-ban épült késő gótikus-reneszánsz stílusban, erődfalai 16. századiak. Temetőjében népművészeti fakeresztek találhatók. A 18. században barokk, majd a 19. században klasszicista stílusban építették át. Berendezése 18. századi. „Gyökérréti tó” elnevezés alatt a fennsíkon nagy terjedelmű tó van, melyet tengerszemnek tartanak. A Szállás-dűlőben cseppkőbarlangja van, az Ardóhegy-dűlőben „Horpata” elnevezéssel feneketlennek látszó, óriási szakadék van. Az Ardócska-dűlőben „Lófej” nevű időszakos forrás található, amely minden 24 órában felbuggyan és végre a Mélyvölgy, melynek egyik oldala valóságos kőtenger, a másik része pedig a legszebb erdőség. A község 1813-ban, 1833-ban és 1871-ben majdnem teljesen leégett. Ide tartoznak Kisfala, Ardócska és Korotnok puszták, melyek közül a két utóbbi hajdan szintén külön község volt, hasonlóképpen, mint Sásbikk puszta is. 1910-ben 993-an, túlnyomórészt magyarok lakták. 2001-ben 599 lakosából 533 magyar, 33 szlovák és 29 cigány. 2011-ben 562 lakosából 438 magyar és 67 szlovák. / A Wikipéda nyomán./
T.A. – Sándor bátyám, Szilicén mindig jelentős szerepet játszottál a hagyománykultúra újraélesztésében, továbbvitelében. Segítetted azokat a néprajzosokat, akik a helyi kultúra kutatásának szándékával megálltak nálad. Akik kutatást végeztek, azoknál beálltál adatközlőnek, valamint a feleségeddel egyetemben segítetted a falu hagyományőrző csoportjának megalakítását és a működtetésénél aktív szerepet vállaltál. Mikor kezdtél el ismerkedni a faluban a szokásokkal, táncokkal, dalokkal és kik voltak a tanítóid?
M.S. – Hát, hogy a legmesszebbről szóljak, – nyugodjon szegény nagyapám, Mezei Miklós, ő ennek volt, – hogy mondjam, nem mondom, – a bolondja. Ő, víg kedélyű volt, mindig olyan természetű volt, de mindenütt: munkában, úton, útfélen, ő mindig víg ember volt. Miklós nagyapámtól vettem, szereztem meg, – úgy szokták mondani, hogy… „a kiscsikó az anyja után megyen”, vagy „nem messze esik az alma a fájától”. Vidám természetű volt a nagynéném is, szegény apám is. Még cseléd, szolgagyerek is voltam. Életiskolát jártam, a mai napig azt járom. Ez a vígság, a zene az vigasztalt mindig engem, az ragadt rám.
Mikor kezdtél foglalkozni úgy a hagyománykultúrával, hogy a falu elismert téged a lakodalmi tréfás verbunk vezető káplárjának?
Én evvel, ha jól mondom, ezerkilencszáznegyvenkilencben, – akkor alakítottuk itt a Csemadokot. Ebben segített Hajdú Andor is, de tekintettel arra, hogy ő aztán szlovákosította magát, mert az anyja szlovák volt, elmaradt. Hát, magamra maradtam, de én nem ijedtem meg a mai napig sem attól. Úgy, hogy sokat, sokat kellett harcolni érte. A nők is segítettek Farkas Pistáné, meg a feleségem. Őt is be kellett vonnom, a fiamat, a menyemet, nincs mese, sorba állnyi, mint a katonaságnál, aztán csinálni. Nem is szóltak semmit, a verbunkban is ők ott voltak, a fiam, a menyem, meg mind ezek a fiatal emberek, asszonyok. Kalocsán is, Lőcsén is, aztán le erre a Sajó völgyén is, felfele Kassa felé is, – mindenütt, ahol szerepeltünk vele.
A tréfás lakodalmi (vasvári) verbunk néprajzi gyűjtése Szilicén. A belső oldalon az ősz hajú volt káplár id. Mezei Sándor. Szilice, 1981. Fotó: Takács András
Azt mondod, hogy amint 1949-ben megalakult Pozsonyban a Csehszlovákiai Magyarok Kulturális Egyesülete, a Csemadok, ti itt Szilicén még abban az évben megalakítottátok a Csemadok helyi szervezetét. A Csemadok mikor kezdte összegyűjteni a szilicei szokásokat, hagyományokat, színpadra állítani és volt-e külső segítségetek?
Azt nem tudom pontosan megmondani, hogy mikor jöttetek ezt a nótát szedni, táncot szedni. Az asszonyom is benne volt, sokat dalolt. Ezt a táncot, a verbunkot az apósom nagybátyjától, Vince Kovács Jánostól tanultam. Ő leírta a verbunk verseinek egy részét. Hát, ezeket a verseket tőle tanultam. Meg is van még nála, de már sokan átírták, itt nálunk a tanítók is, meg ott Kalocsán úgy rimánkodtak, hogy mondjam el. Nem mondom, mert itt van leírva nálam. Aztán odaadtam nekik. Jaj, fizettek volna azok százegyig, ott, azok a tanítók. Ez, így ment.
Emlékszel még arra, amikor néprajzgyűjtő úton itt voltam nálatok és szorgalmaztam a tréfás lakodalmi verbunk verseit?
Meg is van még, leírva is.
Az első találkozásunk alkalmával az volt a válaszod, hogy „én bizony már nem emlékszem rá, de ha emlékeznék rá, akkor sem tudnám”. Valami sértődés volt benned. (Nevet egy nagyot). A következő alkalommal, amikor jöttem, meg már ömlött belőled a szó. Hogy is volt ez, közben meglátogattad az előbb említett rokonodat és tőle megtanultad?
A látogatásod után, mivel „behúztál a csőbe”, én leírtam a strófákat, utána még másoknál is érdeklődtem, azt is beleírtam, s ahogyan próbálgattuk a színpadi összeállítást – itt is, meg Borzován is – megtanultam, a próbák alatt meg összeszokott a társaság.
Hogy van az a strófa, amelyet te szerepléseitek közben mindig kacérkodva, derűt előcsalva, rá-rá mutatva a közönség között ülő egy-egy szép fiatal nőszemélyre mondtál el? …” Hallod e te kislány, de elpirultál,… „
(folytatja a verset) …”Talán azt szégyelled, hogy már egyszer adtál./Ne félj, nem mondom meg, csak még egyszer adjál,/Nekem is jó lesz, meg neked sem fáj….” (Nevet a végén).
Ezt illusztrációként azért mondattam el, mert a lakodalmas tréfás verbunk a gazdag táncmotívumok mellett ilyen tréfákból, ilyen tréfás szövegű versekből áll. Te igyekeztél mindig úgy megfogalmazni a szöveget, az adott verset, hogy akit éppen besorozni akarsz a verbunkos katonáid közé, az magára értse?
Úgy van, az illetőre pontosan rá kellett „hogyhívjákolni”, rá kellett passzintani. Olyan huszárlábú legény is volt a sorozandók között, ránéztem, mondom:
Jaj, mióta kereslek, egész Gömört bejártam,
De ilyen lőcslábúra még nem találtam,
Jaj, annak a libának, ha elédbe akad,
Mert a szárnyából, egy szál tollú sem marad…”
Sok verset tudok. Tudom a Lakodalmi tréfás verbunk verseit is. Elmondom a beköszöntő verset:
„Bölcs Jupiter, ki a földeket igazgatod,
Az ég abroncsait föl és alá forgatod,
Mi az akaratom, előre tudhatod,
Miben igyekezem, azt is sajdíthatod.
Szép ifjak, egy újságot mondok, jó meghallgassátok,
Új királyotok támadt, amint tudhatjátok,
De nincs katonája, amint láthatjátok,
Ennek keze alá magatokat adjátok.
Ez volt a káplári bevezető, az általános megszólítás. Aztán következtek a sorozó versek, azokból volt sok:
Csapj fel hát, te pajtás, add ide a kezed,
Jó katona leszel, látom személyedet,
Ne gondolkozz soká, ne törd a fejedet,
Megrakom lénunggal mindjárt a zsebedet.
(Folytatjuk)
A szerző az MMA köztestületi tagja
