Az elmúlt évszázad folyamán több Szlovákiát érintő lényeges esemény éppen a nyolcassal végződő években történt. A sorozatunk második részében az 1948-as és az 1968-as esztendő fejleményeivel foglalkozunk.
Az 1948-as februári változás következtében több évtizedre lehorgonyoztunk a szocialista táborban. Amikor 20 év múlva – 1968-ban – azon gondolkodtunk, hogyan keltsük életre azokat, a szovjet csapatok inváziója kíméletlenül a tudtunkra adta, az önálló döntéshozatalra nincs jogunk.
1948
Tíz évvel a Müncheni egyezmény után a világ alapjaiban megváltozott. Az elnök megint Edvard Beneš lett, az az ember, aki születésétől kezdve végigkísérte Csehszlovákia történelmét. Az országot hat éven keresztül a londoni száműzetéséből buzdította. A kint tartózkodását abból a harmincmilliós hitelből fedezték, amelyet az Egyesült Királyság kártalanításképpen nyújtott az országnak a szudéta területekről való lemondásért a Müncheni egyezmény után. Beneš a háború előtti köztársasággal való folytonosság szimbólumaként veszi át az országot, ám már megromlott egészséggel, s főleg az őt tíz évvel azelőtt elárult szövetségesekhez való nagyon óvatos viszonyulással.
Az igyekezet ellenére, hogy az első köztársaság nyomdokain haladjanak tovább, az ország „nem hajlandó kockáztatni a nemzetiségi alapon való összetűzéseket”. Hárommillió csehszlovákiai német már 1945 júniusában elveszíti a földjeit, augusztusban az állampolgárságát is. Majd jött a tömeges kitoloncolás, amit közel tíz százalékuk nem élt túl.
Szlovákia 120 ezer magyart telepített ki a területéről az ún. lakosságcsere-egyezmény keretében, ami szintén nem járt áldozatok nélkül. „Mindennek eredménye az ország nemzeti homogenitása lett, amit a háború előtti állapottal össze sem lehetett hasonlítani. Míg a háború előtt Csehszlovákia lakosságának majdnem az egynegyede német nemzetiségű volt, 1950-ben már csak a lakosság nem egészen két százalékát tették ki” – állapítja meg Tony Judt történész a Háború utáni Európa c. könyvében. Sztálin számára Csehszlovákia a területén kívül azért is fontos volt, mert abban az időben egyike volt azon kevés országoknak, amelyeknek kihasználatlan uránforrásai voltak, ami tudvalevőleg az atombomba szükséges része. A jáchymovi bányák kihasználásáról kötött titkos megegyezés rögtön a háború után megszületett.
Bár a győztes nagyhatalmak még a második világháború idején felosztották egymás közt a hatásköröket, a vasfüggöny csak lassan ereszkedett le. A szovjet csapatok ugyan Kelet-Európa nagy részét felszabadították, ám az általuk támogatott kommunisták az országok többségében megbuktak a választásokon. „Egy időre ezért átvették a szociáldemokraták békésebb retorikáját, és nem sürgették a szocialista forradalmat” – jelentette ki T. Judt.
Ugyanakkor elkezdtek társulni a hagyományosabb baloldali pártokkal. Hároméves várakozás után azonban elfogyott Sztálin türelme, és elkezdte szembetűnőbben átvenni a hatalmat. Csehszlovákiában ez egy látszólag jelentéktelen eseménnyel indult: a miniszterek tiltakozóakciójával a kommunisták beszivárgása ellen a rendőri erők közé. Az örökös diplomata Beneš hagyományos politikai megoldásra számított, így csak az 1948. februári lemondás elfogadása után áll fel az új kormány, nem kommunista pártok részvételével. Csakhogy a hagyományos politika már akkor véget ért, amikor a csehszlovák kommunisták elfogadták a moszkvai direktívát. Klement Gottwald kormányfő figyelmeztette is a köztársasági elnököt, hogy ha nem fogadja el az új kormány javaslatait, bejöhetnek az oroszok, hogy erővel csináljanak itt rendet.
Beneš álma a Nyugat és Kelet közti híd szerepét betöltő Csehszlovákiáról szertefoszlott, a köztársasági elnök 1948 szeptemberében elhunyt. Halálával hosszú időre véget ér Csehszlovákia öntudatos játékosként folytatott története a nemzetközi porondon. Az új választás már az ún. Nemzeti Front egységes szavazólapjaival zajlott, amelyeken gyakorlatilag csak a kommunisták által jóváhagyott jelöltek voltak. Az új parlament de facto elfogadta a szovjet alkotmányt.
A tény, hogy az ország lényegesebben nem tiltakozott a kommunista államcsíny ellen, a nemzetiségi változásokon kívül a Müncheni egyezményben is gyökerezik. Csehszlovákia továbbra sem bízott a szövetségeseiben, amelyek tíz évvel ezelőtt odaajándékozták a területeit Németországnak. A szovjet propaganda pedig sikeresen dolgozott a fasizmus alóli felszabadítás elemével (amellyel egyébként 1941-ig problémamentesen együttműködött). Az olyan radikális lépések, mint az emberek elnemzetiesítése sem keltettek félelmet.
„Prágában már évekkel azelőtt kint lógtak Beneš és Sztálin plakátjai, minthogy a kommunisták átvették volna a hatalmat. A vállalatok mintegy 80 százaléka így is-úgy is állami kézben volt a háború után. És Jan Masaryk külügyminiszter, a híres apa fia is elutasította már 1947-ben moszkvai sugallatra a Marshall-tervet” – ecseteli a kommunista diktatúra könnyű elfogadását T. Judt.
S nem egészen két héttel azt követően, hogy a kommunisták átvették a hatalmat, J. Masaryk a „régi” Csehszlovák Köztársaság szimbóluma rejtélyes körülmények közt meghal. A sztálini Oroszország mintájára tisztogatások, ötéves tervek és kollektivizálás következik. No meg bebörtönzések, kivégzések, kényszermunkák. Csehszlovákia sorsa további 40 évre megpecsételődött.
1968
Csehszlovákia 1948-tól sok tekintetben a Szovjetunió példás diákja volt. Például amikor a kommunisták Sztálin véleménye szerint kevés árulót és kollaboránst találtak a soraik közt, meglelték azokat egyebek mellett a magas beosztású párttagok közt, főleg Rudolf Slánsky meg Vladimír Clementis személyében. A demokratikus ellenzékkel még a 40-es évek végén is nagyon gyorsan és kegyetlenül leszámoltak. Az irányítás és iparosítás szovjet stílusát Gottwald követői olyan példás módon átvették, hogy már 1953-ban csőd fenyegette az országot a túlságosan nagy beruházások és a túlságosan alacsony termelékenység miatt. A helyzetet a lakosság megtakarításainak elkobzásával oldották meg, így aztán 1953-ban, néhány hónappal Sztálin és Gottwald halála után elérték a szocialista célt: az országot, ahol mindenkinek egyformán (kevés) van. Mindezek ellenére a lakosság ellenállása csak szórványszerű volt, bár a monetáris reform aránylag elég erős nyugtalanságot váltott ki.
Nem jött azonban forradalom, mint Magyarországon 1956-ban, vagy a 80-as évek lengyel szolidaritásához hasonlítható tömeges ellenállási mozgalom. A szovjet befolyás, és az attól való félelem olyannyira erős volt, hogy még Hruscsov 1956-os Sztálin-kultuszt elítélő jelentését is tovább titkolták a csehszlovák kommunisták, mint maguk az oroszok. Amikor 1968 januárjában a kommunisták a reformszárnyból való Alexander Dubčeket választották a párt élére, úgy tűnt, valódi a változásra való igyekezet. A kommunista gerontokráciában egy fiatalemberről volt szó, Dubček 47 éves volt, 16 évvel fiatalabb, mint Antonín Novotný. Ráadásul nem hagyományos módon szlovák volt. A megválasztását követő egy héten belül a tömegek a tereken a cenzúra végét követelték, a sajtószabadságot és az ötvenes évek koncepciós pereinek kivizsgálását. A tiltakozó akciók aránylag ártatlanul kezdődtek a Sztrahovon 1967 végén, amikor diákok egy nagyobb csoportja a gyakori áramkiesések miatt tiltakozott – „Több fényt!” szlogennel.
A szlogenjük azonban nagyon gyorsan új értelmezést kapott. A tiltakozók által támogatott A. Dubček Novotný leváltását követelte. „Ez a népi apparatcsik”, ahogy Novotnýt Karel Kaplan történész nevezi, már több mint egy évtizede kemény szovjet irányban vezette az országot.
Novotný márciusban valóban távozik az ország éléről, s helyére a fasizmus elleni küzdelem szimbóluma, Ludvík Svoboda kerül. A kormány elfogadja a Szlovákia egyenjogúsítására vonatkozó akciótervet, sőt, még tovább megy: tíz éven belül szabad választásokat tűz ki az országban. Nyárig aztán formálisan valóban meg is szűnik a cenzúra, feláll Oldřich Černík reformkormánya, és megalakul az egyenjogú Csehország és Szlovákia szövetsége.
„A csehek és szlovákok abban az illúzióban éltek, hogy a szabad társadalom összekapcsolható a kollektív tulajdonnal“ – értékeli a gyors reformokat Tony Judt történész a Háború utáni Európa c. könyvben.
Ludvík Vaculík író a Kétezer szó c. esszéjében egy teljesen logikus kérdést tesz fel: minek várni a pluralizmusra tíz évig, ha már most is elérhetjük? A. Dubček éppen Vaculík ama nézetét utasította el, hogy a kommunista pártnak fel kellene adnia a kiváltságos helyzetét.
A Szovjetunióban azonban teljesen más volt a vélemény az „emberarcú szocializmusra”. Leonyid Brezsnyev 1968-ban több mint hatvanéves volt, katonai karrierrel a háta mögött Sztálin és Hruscsov idejéből. Az ilyen változások alapvető ellentétben álltak a szovjet szatellitekről alkotott véleményével, amelyeknek, amint azt T. Judt állítja „kis Szovjetunióknak” kellett lenniük azonos alkotmánnyal, szabályokkal és a mindenütt jelenlévő titkosszolgálattal. Ha Csehszlovákiában lazítanának a dolgokon, félő, hogy további országok követnék a példájukat.
1968 augusztusa röviden szükségszerű volt. Az oroszok hivatalos behívólevelét a kemény kommunista mag írta, élén Alois Indrával és Vasil Biľakkal. Magára a levélre nem is lett volna szükség. A KGB akkori főnöke és az ország leendő feje, Jurij Andropov már tavasszal kidolgozta a „Duna-hadműveletet”, arra az esetre, ha Csehszlovákiában katonai eszközökkel kellene a kommunista hatalmat biztosítani. Nem segített Moszkva, sem a testvéri nemzetek győzködése az ellenforradalom veszélyéről – augusztus 21-én bejöttek a „testvéri nemzetek”, hogy megmentsék az országot a demokráciától. Dubčekot és a munkatársait bezárták, majd Moszkvába vitték, ahol formálisan beleegyezett a megszállásba és a reformprogram egy részének visszavonásába. A hatalmat fokozatosan a kemény mag vette át, élén Gustáv Husákkal. A „normalizálás”, ahogy az ország szovjet direktívához való visszatérését nevezték, egészen 1989-ig standard állapottá vált. A reformistákat kizárták a pártból, és bármilyen fontosabb tisztség elnyerésének hagyományosan részét képezte a megszállással való egyetértés.
A sorozatot folytatjuk.
(etrend.sk/Felvidék.ma)
