Ezúttal egy irodalmi vitát elevenítünk fel a harmincas évek Magyarországáról, aminek az egyik szereplője Móricz Zsigmond. A vitában a szlovenszkói magyarságra is hivatkoztak, mivel Móricz gyakran megfordult a két háború közti Csehszlovákiában, és két nagy sikerű előadást tartott Pozsonyban és Prágában.
Most azonban térjünk rá a vitára, amit Hegedűs Lóránt előadása váltott ki, pontosabban, annak egyik tézise „…a faji jelleg hajszolása nem érték az irodalom szempontjából”. Ez a félmondat bizony istenkáromlásszámba ment abban a korban, amikor a fajelmélet a fénykorát élte.
Nem is késett a válasz, mert Négyesy László irodalomtörténész a Budapesti Hírlapban címoldalas vezércikkben reagált, a fenti megállapítást felháborodottan visszautasítva a magyar faj nevében. Tiltakozott az ellen is, hogy Adyt rögtön Petőfi után említsék, és megfeledkezzenek az igazi költőkről.
Móriczot elsősorban Ady emlegetése érintette érzékenyen. A Nyugat 1931. március 1-jei számában közölte válaszát Az irodalom és a „faji jelleg” címen. És innen adjuk át a szót Móricz Zsigmondnak. Először azt idézzük, amit Trianonról írt:
„…Ez a Trianon semmit sem változtatott a tanár urak felfogásán, sőt jól jött nekik, mert felhasználhatják dorongnak a saját érdekükben. A megcsonkított Magyarország ténye csak arra való nekik, hogy még jobban megnyírják az önképzőkörök gondolatszabadságát; hogy a cserkészekkel hazafias műdalokat énekeltessenek; hogy egy vértelen irredentizmust teremtessenek; hogy a népkönyvtárak katalógusát cenzurázzák, hogy a naptárak és a hivatalos kiadványok szellemét kézben tartsák, és olyan Corviniákat termeljenek, amit a Hivatalos kíván.”
Ezután tér rá a szlovenszkói magyarok jellemzésére, nem is tagadva, hogy mennyire szereti azokat az „új arcú magyarokat”, akiket itt talált:
„Itt van egy aktuális tény. A magyar területet darabokra vágták s az elmult tíz év alatt a leszabott részek önálló és új életet kezdenek élni. Itt van Szlovenszkó magyarsága és itt van Románia magyarsága. Mindkettő olyan új vonásokat mutat, olyanannyira új arcu magyarokat produkál, hogy e pillanatban legalább három magyarság áll egymás mellett, sőt bizonyos szempontból egymással szemben.
Nem régen voltam Szlovenszkóban s még mindig tele vagyok azokkal a mélységes és megdöbbentő benyomásokkal, amiket ott kaptam. A szlovenszkói magyarságot két főtipusra lehet bontani. Az öregekre és a fiatalokra. Az öregek még a Négyesyék iskolájában nőttek, tele vannak szegények honfibúval és honfitűzzel. Az életet úgy látják, mert nem láthatják máskép, csak ifjúságukban magukba szedett világkép alapján, ahogy a hivatalos népnemzeti iskolák nevelték beléjük. A fiatalok másképen látnak. A fiatalok már idegen iskolákban nőttek fel, olyan nyelven tanulták a tudományokat, amelyen szüleik ma sem értenek, nekik tehát szükségszerűen egy új magyarságot kellett kitermelniök magukból. Egy szociálisabb és kultúráltabb magyarságot. Európaibb magyarságot. Ők már semmit sem tudnak az extra Hungariam jelszaváról. Ők már nem mondják, hogy Magyarországon kívül nincsen élet s ha van élet, az nem élet. Ők már úgy látják, hogy a magyar világon kívüli élet okosabb és emberségesebb élet. S ha a magyar meg akar állani ebben a rája kényszerített életben, okosabbnak és emberségesebbnek kell lennie, mint a régi volt.”
Móricz ezután Ady Endrét veszi védelmébe, akit Négyesy László a dolgozatában támadott:
„Mi baja van Négyesy Lászlónak Adyval? Ezek az ifjú magyarok ott a határokon túl Adyból indultak ki, az Ady kultúrmagyarságának a gondolatai gyujtották fel bennük a szent tüzet, hogy lehetnek magyarul is kultúremberek, méltók nemcsak a környező idegen nyelvű népelemekhez, hanem Európa kultúrájához. Ha Ady kultúrmagyarságának a gondolatai gyujtották fel bennük a szent tüzet, hogy lehetnek magyarul is kultúremberek, méltók nemcsak a környező idegen nyelvű népelemekhez, hanem Európa kultúrájához. Ha Ady el tudta érni abban a fojtott régi levegőben, ők még könnyebben s még muszályabbul kell hogy megszerezzék azt a modern világszemléletet, amely nélkül az egyszerű élet sem lehetséges számukra.”
Kemény szavak, és Móricz meg is kapta érte a magáét, amint arra a címben is utaltunk, de mi azért nézzük el neki ezt az indulatot, mert jószándékból fakadt!
