A szélesebb közvélekedés számára az utóbbi évtizedekben szinte ismeretlen a történelmi Magyarország országgyűlésében éppen 150 éve elfogadott törvény (1868 : 44 sz.), amely a kiegyezés (1867) utáni, függetlenségét nagyrészt éppen visszanyert ország területén élő, nem magyar anyanyelvű nemzetiségek életét kívánta rendezni.
Az érintett nemzetek történetírásában ugyan folyamatosan jelen van a törvény értékelése, de a történetírók szűk szakmai köréből már nem tudott a szélesebb nyilvánosság felé kitörni. Éppen ezért dicséretes, hogy a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó bécsi munkaközösség intézete (pontos német elnevezése: „Wiener Arbeitsgemeinschaft für Volksgruppenfragen ‒ Volksgruppeninstitut” ‒ rövidítése: ARGE), Deák Ernő történész kezdeményezése alapján vállalkozott az említett törvényről szóló, tudományos igénnyel megrendezendő előadássorozat lebonyolítására. Ide tartozik még, hogy a munkacsoport tevékenységében az Ausztriában élő hat elismert nemzetiség tagjai (horvátok, szlovének, csehek, szlovákok, magyarok és romák) vesznek részt.
Az előadássorozatnak június 14-én nem véletlenül a bécsi magyar nagykövetség adott otthont patinás történelmi épületében. A megjelent előadókat és az érdeklődőket első megszólalóként, Perényi János nagykövet távollétében, Bóta Zsolt követ üdvözölte. A szimpózium témájáról szólva elmondta, hogy az 1868-as nemzetiségi törvény szándékát tekintve őszintén törekedett a nem magyar ajkú nemzetiségiek nyelvi és kulturális sajátosságainak elismerésére. A későbbi évek politikai viszonyai között a törvény céljai azonban nem valósultak meg teljes mértékben. Éppen ezért kerül sor erre a szimpóziumra, ‒ mondta, hogy szakavatott történészek és jogászok, több nemzet szemszögét figyelembe véve, és kihasználva a történelmi időtávlat előnyeit, elemezzék az adott törvény hatását.
Dr. Deák Ernő (Fotó: Kántás János/Felvidék.ma)
A bevezető előadást dr. Deák Ernő tartotta, aki József Attila Dunánál című versének utolsó strófáját idézve (német fordításban, mert a szimpózium nyelve a német volt) adta meg a hangulatát mondanivalójának, a „rendezni végre közös dolgainkat” gondolat szellemében. Majd egy Széchenyi-idézettel utalt a reformkori magyar függetlenségi törekvésekre. Ezután röviden összefoglalta a törvény előkészítése idején meglévő politikai és nemzetiségi ellentéteket, illetve a nemzetiségek szószólóinak javaslatait. Említést tett a szlovákok nemzetiségi programjáról, amelyet 1861-ben a szlovákok nemzeti nagygyűlésén fogadtak el Túrócszentmártonban.
A nemzetiségi törvény végleges szövege kompromisszumok árán született meg, amelyet az is mutat, hogy az elfogadásáról történő szavazáskor a képviselőházi ellenzék 26 magyar tagja, tiltakozásul a törvény ellen, kivonult az ülésteremből, mert azt a nemzetiségekkel szemben elfogadhatatlanul engedékenynek tartották.
A kiegyezés utáni politikai vitákban kristályosodott ki a magyar nemzetpolitika iránya, amely az „egységes és oszthatatlan politikai magyar nemzet” elvén alapult. Ez került bele a nemzetiségi törvény preambulumába is. A törvény ugyanakkor kimondja valamennyi polgár egyenjogúságát „bármely nemzethez tartozzék is”. Tehát az egyéni és nem a kollektív jogokat deklarálja.
A nyelvkérdés tekintetében a magyar nyelvet „az állam hivatalos nyelveként”, „államnyelvként” nyilvánítja ki. Ugyanakkor rendkívül részletesen és alaposan meghatározza az anyanyelv, tehát valamennyi nemzetiség nyelvének használati lehetőségeit a közigazgatás, bíráskodás, az egyházi szervezeti élet, a kulturális és egyesületi élet, valamint az iskoláztatás területén. Ezen tudósítás terjedelmi lehetőségeire való tekintettel nem részletezzük a törvény további paragrafusainak intézkedéseit. Általános vélemény, hogy a nemzetiségek anyanyelvének e törvény által lehetővé tett széleskörű használata, Közép-Kelet-Európában egyedülálló volt, és Nyugat-Európában is ritkaságszámba ment abban a korban. Másrészt igaz, hogy a törvényt kezdetektől fogva bírálták a nemzetiségek képviseletei, mivel a területi önigazgatási követeléseiknek eleve gátat szabott. A későbbi években pedig az állam inkább a nemzetiségek integrálását tette gyakorlattá. Deák Ernő előadásának végén, visszatekintve a 150 éve elfogadott törvényre, tanulságként megállapította, hogy az egy politikai nemzetre építő nemzetállami szabályozás, nem alkalmas a nemzetiségi ellentétek megoldására. A közös jövő kialakítását az egyes nemzetiségek együttműködésében kell keresni, utalt vissza ezzel a bevezetőben elhangzott versre.
Másodikként dr. Heinz Tichy alkotmányjogász ‒ harminc éven át az ARGE elnöke ‒ tartott előadást, aki az osztrák birodalomrész törvényeinek nemzetiségekre vonatkozó intézkedéseit elemezte. Elsősorban az 1867-es osztrák decemberi alkotmány 19. cikkelyével foglalkozott, amely a nemzetiségekről szólt. A törvény szövege a „néptörzs” fogalmával jelöli a nemzeteket. Ezt érdemes szó szerint idéznünk. „Az állam valamennyi néptörzse (Volksstämme) egyenlő jogokkal bír, és minden néptörzsnek elidegeníthetetlen joga van saját nemzetiségének és nyelvének megtartására és ápolására. ‒ Az állam elismeri az ország valamennyi létező nyelvének egyenlőségét az oktatásban, a hivatalokban és a közéletben. ‒ Azokban a tartományokban, amelyekben több néptörzs él, a közoktatási intézmények úgy legyenek kialakítva, hogy kényszer alkalmazása nélkül valamennyi néptörzsnek rendelkezésre álljanak a szükséges eszközök egy második tartományi nyelv elsajátítására, valamint a saját nyelvén történő oktatásra.” Az előadó azonban mindjárt megjegyezte, hogy ez az egyszerű és messzemenően példamutató szabályozás a Monarchia idején sajnos nem valósult meg kellő mértékben. A magyar törvényről szólva megjegyzi, annak ellenére, hogy egy kiemelt nyelvet (államnyelv) helyezett előnybe, voltak pozitív, részletesen kimunkált részei, amelyek a nemzetiségek nyelvhasználatát tették lehetővé.
Harmadik előadóként a Zágrábi Egyetem professzora, dr. Željko Holjevac tartott beszámolót. Első mondatával mindjárt kijelentette, hogy az 1868/44 sz. magyar nemzetiségi törvény Horvátországra nem vonatkozott. Tudvalevő, hogy Horvátország a Monarchián belül különleges státuszt élvezett, bizonyos önkormányzatisági jogokkal. Az előadó tehát nem foglalkozott a nemzetiségi törvénnyel. Ezzel szemben áttekintést adott Horvátország nemzetiségi viszonyairól a 18. századtól egészen napjainkig.
Prof. Roman Holec (Fotó: Kántás János /Felvidék.ma)
A következő előadó dr. Roman Holec professzor volt a pozsonyi Comenius Egyetemről. Előadásában a szlovák történetírásból már jól ismert éles kritikával illette az 1868-as nyelvtörvényt. Első helyen foglalkozott az „egységes és oszthatatlan politikai magyar nemzet” fogalmával, amely a kisebbségek részére nem tette lehetővé, hogy politikai nemzetként ismerjék el őket. Kifogásolta azt is, hogy a törvény nem foglalkozik a „hungarus” és a „magyar” fogalmak közötti különbséggel. A kisebbségekre sérelmesnek találta a magyar nyelvnek államnyelvként való deklarálását, amely a kisebbségi nyelveket a gyakorlatban hátrányosan érintette. Negatívumként említette meg, hogy a törvény az indokolt helyeken nem tette kötelezővé a kisebbségi nyelvhasználatot, azzal csak mint lehetőséggel számolt. Ebből eredően a törvény végrehajtásának, vagy elszabotálásának nem is születtek meg a szankciói. Az előadó szerint a dualizmus későbbi évtizedeiben a nemzetiségi törvény nem tudta megakadályozni a kisebbségekkel szembeni kormányzati asszimilációs nyomást. Előadásának második részében a szlovák politizáló értelmiség körében jelentkező eltérő szemléleti különbségeket elemezve felvázolta, hogy az ún. Új Iskola követői mérsékeltebb hozzáállást követve próbáltak egyezkedni a kormányzattal valamiféle kompromisszumos megoldásban a nemzetiségi törvény kérdésében. Nem sok sikerrel.
Negyedikként dr. Andrej Hozjan, a Maribori Egyetem (Szlovénia) docense tartott előadást. Elsőként földrajzilag pontosan körülírta azt a régiót, amely a mai Szlovénia területén terül el, és a Muravidék és a Rábavidék részét képezi és az egykori Vas és Zala megyékhez tartozott. Ennek a területnek a lakossága az 1910-es népszámlálás szerint 98 ezer főt tett ki. Ezen régió nemzetiségi viszonyait ismertette az előadó, de a nemzetiségi törvénnyel nem foglalkozott. Ellenben példákkal illusztrálta a kormányzat asszimilációs politikáját. Foglalkozott viszont az 1868/68 sz. Eötvös József-féle népiskolai törvénnyel, amelynek végrehajtásaként lényegesen csökkent a régióban az addig igen magas írástudatlanság. Elismerően értékelte az ottani két nagybirtokos, gróf Szapáry Géza és gróf Széchenyi Tivadar tevékenységét, akiknek a nevéhez számos épület felépítése, illetve más fejlesztési tevékenységek kapcsolódnak, amelyek jelentősen gyarapították a régió gazdasági életét.
A szimpóziumot Bóta Zsolt követ zárta, aki megköszönte valamennyi közreműködőnek a részvételt.
