A nyári uborkaszezon kellős közepén a külföldi sajtó is átvette a hírt, miszerint Szlovákiában, pontosabban Galgóc térségében krokodilt láttak a Vágban, és erről annak rendje és módja szerint a rendőrséget is értesítették. Az eset vaklármának bizonyult, mert a meglehetősen nagy távolságból és feltehetően mobiltelefonnal készült gyenge minőségű felvétel nem perdöntő, azon a szakemberek egybehangzó véleménye szerint egy, a folyóban úszó nutria látható.
Akár mosolyoghatnánk is az eseten, ha számtalan valós példa nem bizonyítaná az emberek felelőtlenségét, amikor otthonukban tartott kedvenceiktől oly módon igyekeztek megszabadulni, hogy egyszerűen beleengedték egy tóba vagy folyóba. Így kerültek a vizeinkbe többek között például a nálunk nem honos ékszerteknőcök, amelyek kiszorítják életterükből az egyre fogyó és tájainkon őshonos mocsári teknőcöket, de fogtak már a horgászok piranhát, és – hogy rövidre fogjuk a felsorolást – az idegenből behozott törpeharcsák is mértéktelenül elszaporodtak, amelyek felfalják a halak ikráját.
A szárazföldön ugyan esetlenül mozog, de kiváló úszó (Németh István felvétele)
S hogy mégis a témánál maradjunk, a szóban forgó legnagyobb rágcsálóink egyike, a nutria (más néven hódpatkány vagy mocsári hód) is az ember által behozott állatfaj, amelynek az őshazája tulajdonképpen Dél-Amerika. Egykor a prémjéért tenyésztették és amikor megszűnt iránta a kereslet, szabadon eresztették. Azóta köszönik, jól vannak, folyóinkban, tavainkban és a kanálisokban jócskán elszaporodtak. Egyébként a húsuk ehető, íze a nyúlhúsra emlékeztet. A farkukkal együtt olykor az egyméteres hosszúságot is elérő nutriák (milyen érdekes, spanyolul ez a szó tulajdonképpen vidrát jelent) rokonaikhoz képest még csak hódvárakat sem építenek, a fákat azonban – hasonlóképpen, mint a valódi hód és a pézsmapocok – megrágják.
A nutriák, ha észreveszik, messze elkerülik az embert. A velük való találkozás meglehetősen esetleges, szerencsés esetben akár hosszabb ideig is megfigyelhetjük életmódjukat, szokásaikat. Nem különösebben értelmes állatok, s noha kiváló úszók, nem mondható, hogy az alábukásnak a mesterei lennének. Hosszabb, rövidebb ideig a vízpart oldalába vájt üregeikben megszakításokkal téli álmot alszanak. Valószínűleg az enyhe teleknek tudható be, hogy a Vág-Duna mentén télen is találtam a hóban nutrianyomokat. Az idén például már január végén rábukkantam egy mintegy húsz egyedet számláló kolóniára, éppen a Vág-Duna egyik holtágában napfürdőztek, majd rövid táplálkozás után vígan úszkáltak. Érdekes módon ez alkalommal rám sem hederítettek, holott fényképeztem és így bizonyára tudomásuk volt ottlétemről. Talán a téli álmukból felébredve még nem voltak kellőképpen óvatosak.
A területét védő hattyú igyekszik elüldözni a nutriát (Németh István felvétele)
Veszély esetén füttyszerű hanggal értesítik egymást, máskor pedig dörmögő, morgó hangot hallatnak. Egy alkalommal a tanúja voltam annak, hogy a hattyúk, amelyek közismerten erősen területvédő, s olykor agresszív madarak, hosszas kergetőzéssel igyekeztek elűzni a partszakaszról a hódokat. A „viaskodás” után végül a hattyúk akarata érvényesült, a nutriák egy idő után jobb belátásra tértek és többé nem mutatkoztak. A nutriák ugyan vegetariánusok, de azért nem vetik meg a húst sem, így – ha sikerül – halat is fognak.
A nutriák kedvtelésből való tartása 2010 óta tilos, mivel nem őshonosak és a maguk módján veszélyeztetik a hazai állat- és növényvilágot.
