A II. Radványi Géza Emléknapok keretében, szeptember 24-én dr. Szekfű András tanszékvezető, több egyetem tanára azt a kérdést feszegette, vajon ismerjük-e vagy sem Radványi Gézát? Izgalmas előadást tartott. Majd a vele/róla készült dokumentumfilmet tekintettük meg.
Az előadó bevallotta, két nyomós oka van arra, hogy ezt a kérdést járja körül. Az első, hogy 1972. május 8-án fél napot töltött Radványi müncheni lakásán, ahol interjút készített vele. (Ennek néhány részlete megjelent, az interneten is olvasható.
https://filmarchiv.hu/hu/aktualis/hirek/nekem-kassa-utan-van-honvagyam
http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=13337). A másik, hogy kutatva az 1945-1949 közötti korszakot, néhány olyan dokumentumot ismerhetett meg, melyek az ő életéhez kapcsolódnak.
Mivel filmtörténésznek készült, életrajzi interjúkat készített a legnevesebb rendezőkkel. Ezeket akár több napon át forgatták. Ketten közülük külföldön éltek. Szőts István és Radványi. Az előbbivel sikerült Pesten interjút készíteni, amikor hazalátogatott. Akkoriban még elég nagy „koffert” kellett cipelni, de később már megjelentek a táskamagnók. Ilyennel utazott Nyugat-Németországba.
Mivel Düsseldorfban kiküldetésen vett részt a Magyar Filmnapok előadójaként, hazafelé jövet megszakította útját Münchenben. Erre a lehetőségre német barátja hívta föl a figyelmét, mert akkoriban szigorúan számon tartották, hogy az előre meghatározott utazási időpontokat betartják-e. Ellenkező esetben ez az útlevél bevonásával járt volna. Így reggel elutazott Münchenbe és valamikor délután 4-kor már repült is hazafelé.
Radványi egy végtelenül közvetlen ember volt. Mivel még nem reggelizett, így őt is vendégül látta és rögtön megkérdezte, van-e számlája a taxitól. Azt elkérte tőle azzal, hogy ezt majd az adójából levonja. Ez is olyan dolog volt, amiről Magyarországon akkor az embereknek fogalmuk sem volt. Rögtön fölajánlotta a tegeződést. Szekfű 29 éves, pályája elején álló fiatal volt akkor, Géza bácsi meg 64 éves, világhírű rendező. A magánéletben került minden formalitást, mégis különös ember volt. Márai Sándor inkább egy angol lordra hasonlított, testvére franciás könnyedségű közvetlenségével hatott. Otthona legénylakásra emlékeztetett. Feleségétől külön élt, de kapcsolatuk baráti maradt.
Rögtön az elején nekiszegezte a kérdést, miért nem jön haza, hiszen otthon szeretik és tisztelik. „Ha ez igaz, hogy szeretnek, akkor addig szeretnek, amíg jövök. Mert ha hazajöttem, akkor már nem szeretnek. Miért ne tartsuk meg ezt a szerelmet?” – kérdezett vissza. Majd kifejtette: „Nekem Pest után nincs honvágyam, nekem Kassa után van honvágyam. Én Pesten sosem voltam otthon… (…) Kassa a gyerekkorom volt, és van egy ilyen ködös emlék az egészről. És egyszer, ha megírom ezt, hogy Kassa, akkor lemegyek még pár napra. Ha megírom… a kassai sétát, akkor megyek, ha érettnek érzem magam ennek a pár napnak a leírására.” Majd a családról nyilatkozott: „A család is mulatságos volt, mert egy furcsa család volt. Egy bolondos városban egy bolondos család. (…) A város rengeteget adott nekem az egész életemben. Kassán kedves őrültek laknak. A lakosságnak a zöme kedves őrültekből áll. Olyan dolgok történtek Kassán, amelyek sehol máshol, más vidéki városban nem történtek. Egyszer valaki azt mondta, hogy a kassaiak akkor voltak boldogok, amikor [1938-ban] a csehek kimentek, és a magyarok még nem jöttek be. És akkor volt nyolc óra, amikor a kassaiak egymás között csak kassaiak lehettek.”
Ezután a szakmájáról vallott: „Én voltaképpen azért lettem filmes vagy filmíró (…), mindenesetre desperado foglalkozás –, mert normális ember nem megy el filmesnek, egy író nem lesz filmíró. Nem tudom elképzelni, hogy igazán nagy író filmíró legyen. (…) És aki meg nem tud elég jól írni, abból lesz a filmíró. Például én. Vagy aki nem elég jó filmíró, abból lesz a filmdramaturg. Aki nem elég jó filmdramaturgnak, az lesz filmkritikus, aki pedig arra sem jó, az lesz a producer”. Három dolog adott neki nagyon sokat. „Rengeteg filmemnek az ötletét az adta, hogy van Kassa, volt ostrom, és van a gyerek. Nagyon sok filmben, majdnem a filmjeim zömében, ezt filmeztem meg, indirekt persze, áttételezve. (…) Szóval a kassai fiatalság…” „Kassán éltem 18 éves koromig. Én sose jártam iskolába. Zugiskolába jártam. Akkor volt ez a furcsa magyar beállítottság, hogy a gyerek ne járjon szlovák iskolába. A magyarok tartották a vonalat, öt diák voltunk, és tizenegy tanár. Premontrei papok tanítottak bennünket. (…) És mi titokban, a sekrestyén át jártunk be. (…) És aztán Magyarországra mentünk vizsgázni, vagy voltak ezek a kiszálló vizsgabizottságok, amelyek titokban jöttek, és vizsgáztattak bennünket Kassán”. Majd a magyarországi intézmények hivatalos bizonyítványait adták ki. Ez volt a kassai családok tiltakozása Trianon ellen.
Valójában nem ismerjük Radványi életét – hangsúlyozta az előadó -, mert ugyan három interjúsorozat is készült vele (beleértve az övét is), de ő nem tényeket közölt, hanem történeteket mesélt. Ezeket mindig csiszolgatta, így ütősebbek lettek. Az író sohasem hazudik, hanem konfabulál. Így azonban szinte lehetetlen rekonstruálni a valóságot. Nem tudhatjuk, így történtek-e meg. Egyik ilyen története a következő: Édesapja fölkeresi párizsi manzárdszobájában az ötödik emeleten. Megkérdezi fiától: Miből élsz? – Filmeket írok! Az édesapa elszomorodik. – Édes fiam én egy vidéki ügyvéd vagyok, de azt azért tudom, hogy a filmet nem írják, hanem fotografálják.
Ennek ellenére rengeteg fontos dolgot mondott ki.
Az ismertetőkben leírják, hogy Nyugatra távozása után Genfben a Népszövetség tudósítója lett az első világháború után. Több lapba is küldte tudósításait, többek között a kassaiakba is. De eddig senki sem nézett utána, hogy voltaképpen mit is írt! Fontos kérdés, hogy mit tanult ebből, amit hasznosítani tudott későbbi pályáján. Egy vidéki város polgárfiúja az akkori világ közepébe csöppen. Diplomatákkal, üzletemberekkel találkozik, akik emberismeretét gazdagítják. Másképp lehetetlen lett volna az ilyen karakterek hiteles ábrázolása filmjeiben. Ezek visszaköszönnek.
A közönség (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
„Amikor visszafele jöttem az oroszoktól, egyedül a fogságból [1945 után elhurcolták – l. alább], és mentem az országúton, akkor találkoztam először… ilyen lógós srácokkal. Roppant kedvesek voltak, három napig voltam velük, loptak nekem egy kabátot, adtak enni. Hosszú szakállam volt, és úgy néztem ki, mint egy rettenetes öregúr. (…) És amikor visszajöttem Pestre, akkor elhatároztam, hogy na, ha még egyszer csinálok filmet, akkor ezekről a srácokról. De nem tudtam, hogy mit.” Ez lett az élményanyaga a Valahol Európában-nak. A film alkotói között a Szovjetunióból visszatért Balázs Béla is szerepel. Odahaza ezt úgy magyarázták, hogy Radványi azért tüntette föl, mert jól jött egy kommunista az alkotók között. Ő viszont elmondta, Balázs pénzt kért tőle felesége gyógyíttatására. Ezért tette a nevét az alkotók közé, mert így egy nagyon jelentős összeget – 5000 forintot – ami akkoriban egy egyéves fizetésnek felelt meg, tudott kiutalni számára a film költségvetéséből. Amúgy meg szerette Balázs gyermeki nyitottságát. Emiatt gyermekének nevezte a tőle jóval idősebb, sokra tartott filmesztétát, akinek műveit nem olvasta, de a vele folytatott beszélgetések sokban gazdagították. Balázs egy javaslattal élt csupán, amit Radványi nem fogadhatott el. A filmben egy zongoraművész szelídíti meg a háború által elvadult gyerekeket az igazi művészet örök eszközeivel. Balázs a szovjet kommunizmus gyakorlatához igazodva, azt javasolta, hogy a Népjóléti Minisztérium államtitkára utazzon le a gyerekekhez, aki hozza majd a megoldást.
Az igazgatói állásokat halmozó élvonalbeli kommunista Hont Ferenc sem járt nála sikerrel, amikor le akarta beszélni róla, hogy a gyerekek ne a Marseillaise-t fütyörésszék, mert az rossz, az ugyanis a szociáldemokraták himnusza. „…én egyszer hallottam, amikor a Marseillaise t énekelték, több százezer ember a Place de la République-en Párizsban, évekkel azelőtt. Rettenetesen megkapott az a kép és az a hang, és elhatároztam, hogy ha csinálok egy filmet, abban benne lesz a Marseillaise.” Párizsi évei alatt ábrándult ki teljes mértékben a kommunizmusból. Pedig egy rövid ideig volt egy vadkommunista korszaka.
A filmben van egy erős jelenet, amikor a gyerekek fel akarják akasztani a romvárban talált művészt (Somlai Artúr). A forgatókönyv szerint, annak kutyája mentette volna meg őt a rettenetes végzettől. Végül a filmben más megoldás születik. Hosszú (Gábor Miklós) az, aki meggátolja ezt az embertelenséget és ezáltal a figura felnőtté érik. Tehát egy emberileg mélyebb megoldás, üzenet születik.
A világháború végén pincékben bujkált, majd két hétre befalazták. Végre szabadult, de az oroszok elvitték „krumplit pucolni”. Két hónap múlva keveredett haza. Először a román határ felé hajtották őket, majd valamilyen oknál fogva visszafelé. Neki sikerült Cegléd környékén lelépnie.
Két érdekes dokumentum is kapcsolódik élettörténetéhez. Miután személyesen Rajk László belügyminiszter visszaadja útlevelét, külföldre távozik. Losonczy Géza (1956 vértanúja) államtitkár, a Filmbizottság elnöke levelet intéz hozzá, melyben hazatérésre szólítja föl. A levélben közli, szükség van a munkájára, így hazája nem könnyen mondana le róla. Sérelmeit orvosolják és annak sincs semmi akadálya, hogy külföldi munkáit megvalósítsa. Még ekkor nyilván hiszi is, amit ír. Egy nappal később, 1949. február 18-án a Filmbizottság jegyzőkönyvében a már említett Hont Ferenc méltatja. Többekről ír véleményt. A világ legnagyobb rendezőjének nevezi. Egy meghökkentő dolgot is közöl.
Radványi a kommunista párt titkos tagja. (Akkoriban sokakat vettek föl a pártba, főleg olyan személyiségeket, akik kritikusan szemlélték a társadalmi fejleményeket, de tömegesen is vettek föl csoportokat, hogy dicsekedhessenek vele. Ezeket azután 1950 után ki is dobták. Tehát hihető, amit állít.) Habár egy kicsit elmarasztalja polgári ingadozásai miatt. Hont tud látásproblémáiról is.
1946 táján feleségével együtt valamilyen fertőzést kapott, élet-halál között hánykolódtak. Erre vonatkozólag semmilyen hiteles adat nem áll rendelkezésre. Tasnády Fekete Mária arcának egy rész merevvé válik, ami filmkarrierjének véget vet.
Kevesen tudják – mondta az előadó -, hogy első felesége Eva Maria Daghofer, a híres osztrák színész, Fritz Daghofer leánya volt. Édesanyja filmsztár volt. De róla Radványi neki csak szűkszavúan nyilatkozott.
1948 utáni filmjeit Magyarországon gyakorlatilag nem lehetett látni, kivéve a Tamás bátyja kunyhóját (1965). Most legújabban odahaza egyszer levetítették a Lányok egyenruhában (1958) c. munkáját.
Szekfű előadása végén reményét fejezte ki, hogy végre akad egy fiatal hős filmtörténész, aki életének néhány évét rászánja arra, hogy a Radványi Gézára vonatkozó dokumentumokat felkutassa és feldolgozza – úgy, mint Ötvös Anna tette Lolával, Márai Sándor feleségével -, akkor majd többet tudunk meg az életéről.
