Jászi Oszkár lement Aradra s olyan különállást ajánlott föl a románoknak, ami már a teljes állami függetlenség határát súrolta. A románok megköszönték a nagylelkű ajánlatot és Gyulafehérvárott kimondták a teljes elszakadást Magyarországtól.
„Jászi Oszkár néptörvényt csinált a magyarországi ruthének autonómiájáról, de Massaryk azt mondja, hogy ez a magyar-ruthén egyezség nem gilt, mert a ruthének Cseh-Szlovákországhoz akarnak csatlakozni. És minthogy az entente fegyveres hatalma Massaryk oldalán áll, el lehetünk rá készülve, hogy a csehek egy szép napon Ruszna-Krajnába is bevonulnak. Most pedig az történt, hogy mialatt Jászi Oszkár a magyarországi németek autonómiájáról folytat tárgyalásokat, azalatt az erdélyi szászok kimondják, hogy ők is csatlakoznak a gyulafehérvári határozathoz s elismerik a nagyszebeni román kormányt.”
Így értékelte a hajdan még Kossuth által útjára indított Pesti Hírlap a Károlyi-kormány teljesítményét száz évvel ezelőtt. Mit mondjunk? Sok elismerést nem kaptak. Ha igazságosak akarunk lenni, akkor elfogadhatjuk, hogy nem a vesztesek osztják a háború végén a lapokat.
De Károlyi, Jászi úgy kapkodott a veszett fejsze nyele után, hogy közben megpróbálta elhitetni az emberekkel, hogy képesek megvédeni az ország területi épségét.
A helyzetet azonban a végnapjaihoz közelgő Bolond Istók a kormánynál talán jobban látta. A nyitóképben látható – viccnek aligha nevezhető – rajz ugyanis egy máig ható, tragikus tévedést mutat be a maga túlzó, harsány módján. Ennek lényege, hogy
az utódállamok sem akkor, a szerzés időszakában, sem azóta, nem úgy gondoltak a megnyert területek lakóira, mint saját és államuknak is hasznos polgárokra, hanem mint megtörendő ellenfélre.
Százéves adósság, hogy az együttélés szabályairól érdemi tárgyalás az érintettek között nem volt.
Más kérdés, hogy ott, ahol az elszakított magyarság nem egységes, nehezen képzelhető el érdemi és eredményes párbeszéd.
