Szenczi Molnár Albert 1574. augusztus 30-án látta meg a napvilágot Szencen, Kolozsvárott halt meg 1634. január 17-én. Szülővárosában méltón ápolják emlékét, köztéri szobránál minden évben koszorúznak, a magyar tanítási nyelvű oktatási intézmények az ő nevét viselik, a járás legnagyobb, az idei évben jubiláló kulturális rendezvénye pedig szintén neki állít emléket, s a magyar alapiskola előtti teret, ahol a hősök szobra is áll, szintén róla nevezték el.
Talán felmerül a kérdés, tényleg szükség van-e erre? A ma embere sok olyan személyiségnek is kultuszt teremt, aki azt nem érdemli meg. Szenczi Molnár Albert munkássága viszont a magyarság és a magyar nyelv szempontjából is nagyon fontos.
Éppen ezért Szencen igenis fontos az ilyen emlékállítás. Hiszen maga a tudós valószínűleg nem örülne a város mai nemzetiségi összetételének, de legalábbis megdöbbenne, mivé lett szülővárosa.
Saját erőből tanult
Valódi példakép – hangzik el szülővárosában gyakran a kijelentés a zsoltárfordító, nyelvész, tudós személyét emlegetve. Elszegényedett molnárcsalád sarja volt, ezért saját erőből tanult, Győrben, Göncön majd Debrecenben.
Göncön ismerkedett meg Károlyi Gáspárral, amikor kinyomtatták a magyarra fordított Bibliát. 1590-ban pénz nélkül indult Németországba tanulni.
Először Wittenbergbe ment, majd Heidelbergbe. Azután Strasbourgban folytatott nyelvi-filológiai tanulmányokat. 1596-ban bejárta Svájcot, végiglátogatta a kálvinista városokat, utána három hónapon át utazott Itáliában. Innen ismét Heidelbergbe ment, ahol pestis pusztított, ő mégis ott maradt, és szörnyű körülmények között tanult tovább.
1599-ben hazalátogatott, végigjárta az országot, hogy pártfogókat találjon munkásságához. Némi pénzt ugyan össze tudott gyűjteni, de terveihez többre lett volna szüksége, így ismét visszatért Németországba, heidelbergi és herborni kitérő után a Nürnberg melletti Altdorfban telepedett le. Fél év alatt elkészítette latin-magyar és magyar-latin szótárát, amelyet Rudolf császárnak ajánlott, Prágában mutatta be neki, s ekkor találkozott Keplerrel, a nagy csillagásszal is.
A zsoltárfordító, nyelvész domborműve az alapiskola aulájában (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
Zsoltárfordításaival 1606-ra készült el, ekkor már a tudományos élet elismert alakja volt, de még mindig szegénységben élt.
Barátainak köszönhetően Móric hesseni fejedelem támogatta őt és Marburgba költözött. Itt átdolgozta Károlyi Gáspár bibliafordítását és megjelentette nyelvtanát. Közben megnősült, ismét kiadta szótárát, Oppenheimbe költözött családjával, ahol tovább dolgozott a Biblia függelékekkel bővített kiadásán.
Munkásságáról Magyarországon is tudomást szereztek és megpróbálták őt rábeszélni, térjen haza. 1612-ben hazatért Batthyány Ferenc udvari prédikátoraként, de nem sokáig tartózkodott Magyarországon. Hazájában szegénység és Németföldhöz képest elmaradottság uralkodott, úgy érezte, hogy magyar kulturális-irodalmi misszióját csak Németországban tudja megvalósítani. Sajnos a harmincéves háború meghiúsította elképzeléseit, de Bethlen Gábor megbízásából még lefordította Kálvin Institútióját, majd 1624-ben végleg hazaköltözött. Kassán és Kolozsváron is élt. Kolozsváron halt meg pestisben, mindössze hatvanévesen. De még ma, évszázadokkal később is jelen van kulturális és nyelvészeti munkásságának köszönhetően.
Zsoltárait, bár kissé átköltött változatban, még ma is éneklik a reformátusok, nyelvtana és szótára pedig évszázadokig alapműnek számított.
Ez a hely kevés arra, hogy Szenczi Molnár Albertről mindent elmondjunk, hogy felsoroljuk az összes olyan művet, amit ő fordított magyarra. Egyben azonban biztosan lehetünk vele kapcsolatban, munkásságának jelentősége vitathatatlan, a maroknyi szenci és környékbeli magyarnak pedig mindenkor erőt ad.
Megéri a magyarságért küzdeni
A nehézségek ellenére nem adta fel, és célját, hogy a magyar nemzetet szolgálja, élete végéig szem előtt tartotta. A magyar nyelvészet és irodalom sokat köszönhet munkásságának. És talán nem hiába szervezik meg fél évszázada a Szenczi Molnár Albert Napokat szülővárosában, és nem hiába viseli nevét minden magyar tanítási intézmény. Belépve az alapiskolába őt látjuk, ha felsétálunk a középiskola lépcsőjén, szintén ő köszön vissza ránk, azt sugallva, hogy megéri tanulni, megéri a magyarságért dolgozni és küzdeni.
Szenczi Molnár Albert domborműve a szenci szakközépiskola folyosóján (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
Befejezésül pedig engedtessék meg e sorok írójának, hogy szóljon egy személyes emlékéről, ami élete végéig elkíséri. Talán furcsán hangzik, de mint volt szenci diák, én magam is sokat köszönhetek neki. Amikor a szenci magyar iskolákba jártam (alapiskolába és gimnáziumba) még nem viselte egyik intézmény sem a híres tudós nevét, és domborműve is csak később került az iskola falára, de szellemisége jelen volt a termekben. Pedagógusaink mindent megtettek annak érdekében, hogy tudjuk, ki volt ő. Igen, kultuszt teremtettek egy olyan embernek, aki szerénysége és hite miatt ezt bizonyosan nem szerette volna.
Talán csak így tudták példaként elénk állítani. Csak így tudtak arra motiválni, hogy minden nehézség ellenére is tanuljunk és minden nehézség ellenére is álljunk ki magyarságunk, nyelvünk és kultúránk mellett.
Végezetül, útravalóul a 90. zsoltárt ajánlom olvasóink figyelmébe Szenczi Molnár Albert tollából:
Uram, te vagy az mi folamatunknak
háza nemzetségről nemzetségre.
Minek előtte az hegyek születtetnek és az föld terömtetnék
és ez a világ, kezdettől fogva mind ez végezetig te vagy Isten.
Te téritöd meg az embert mind az romlásig,
és mondod: téijetek meg embereknek fiai.
Mert ezer esztendők ollanok az te szemeid előtt, mint az tegnapi
nap, mikor elmúlik, és mint az éjjeli vigyázás.
