Ivan Reitman nevét említve első hallásra talán keveseknek jut eszébe, hogy kiről is van szó, azonban ha a manapság is a képernyőkön szereplő Beethoven, Ovizsaru, Állj, mert lő a mamám!, Szellemirtók, Zűr az űrben, Hat nap és hét éjszaka, Dilibogyók – Táborparádé, vagy a Csak szexre kellesz című filmeket említem, azok rendezőjeként talán felvillan emlékezetükben a neve. Arról azonban csak a filmtörténetben jártasabbak tudnak, hogy éppenséggel egy tengerentúlra szakadt komáromi honfitársunkról van szó.
A második világháborút követően csak kevés holokauszt-túlélő tért vissza Komáromba a haláltáborokból. A Reitman házaspár, Klára, aki Auschwitzból szabadult és a férje, László, aki előtte Szlovákiából menekült át a Duna túlsó partjára, Dél-Komáromból átköltözött az északi partra. Itt született 1946. október 27-én fiuk, Iván, a későbbi film- és színházi rendező és producer.
A család azonban nem sok időt töltött Komáromban, ahonnan 1950-ben emigrált, s így az akkor mindössze négyéves Ivan Reitmannak nem sok emléke maradt szülővárosából. Egy interjúban többek között a következőket idézte fel erről az időszakról:
„Valóban nem sok emlékem maradt. Apám testvérét börtönbe zárták a kommunisták, s ő attól tartott, hogy előbb vagy utóbb szintén erre a sorsra jut. Emlékszem a házunkhoz közeli parkra és a Duna közelségére, a hullámain ringó hajókra.
Egy napon a kertben játszottam pajtásaimmal, amikor elérkezett a vacsoraidő. Azzal köszöntem el, hogy vacsora után még találkozunk. Belépve, nagy meglepetésemre a szüleimet csomagolás közben találtam. Miután csak egyetlen árva bőröndöt lehetett megtölteni a legszükségesebbekkel, nagy bánatomra kimaradt belőle kedvenc diavetítőgépem. Az volt a Komáromban töltött utolsó napom”.
Reitmanék a szabadulásnak ugyanazt az útját választották, mint oly sok komáromi zsidó család. Az éjszaka leple alatt – előzetes megbeszélés után – egy csónak a Dunán horgonyzó egyik uszályra szállította őket. Bécsből azután Franciaországba kerültek, majd áthajóztak Kanadába, ahol Reitmanné rokona élt. Viszontagságos utazásuk hat hónapig tartott.
Egykori kertszomszédom, néhai dr. Raab Ferenc, aki levelezésben állt Kanadában élő rokonaival, olykor elmesélt egy-egy rövidke történetet a Reitman fiú pályafutásának alakulásáról.
Az Ontario-tó partján elterülő Toronto a maga öt és félmilliós lakosságával, négy világrész több mint száz nációjának különös konglomerátuma, lüktető világváros. A hetvenes évek elején vagyunk, amikor az 552 méteres magasságba törő CN Tower építésébe kezdtek. A felhőkarcolók rengetegében, a reklám- és fényözönben alig észrevehetően kigyulladt egy új, hatalmas felirat: CITY TV, jelezvén, hogy a sok tévétársaság egy újabbal gyarapodott.
Az üvegpalota szerkesztőségeiben, stúdióiban már a kora délutáni órákban beindult az élet. Odabent csupa fiatal, reményteli tehetség, jobbnál jobb, bátrabbnál bátrabb tervekkel, ötletekkel, s olykor túlfűtött ambíciókkal. A sok közül az egyik Ivan Reitman. Alighogy 1969-ben elvégezte az Ontario tartománybeli Hamiltonban a McMaster Egyetemet, úgyszólván még meg sem száradt a tinta friss diplomáján, amikor barátja és későbbi munkatársa, Dan Aykroyd beajánlotta rendezőnek az akkor induló tévétársasághoz, s így ő is a CITY TV fiatal gárdájának a tagja lett.
Már a hatos stúdióban is javában folyt a munka az egyik műsor előkészületein, amikor az ajtó mellett pirosan világító lámpa tiltása ellenére halkan kinyílt a párnázott ajtó és a tulajdonos-igazgató egyik titkárnője dugta be a fejét: – Bocsánat, Mr. Reitman, a főnök hívatja! – mondta, nem palástolva pillanatnyi zavarát. – Azonnal beszélni szeretne magával, s kéri, fáradjon fel az irodájába.
A megszólított fiatalember tenyerét összecsapva azonnal szünetet rendelt el. – Pihenő, fiúk! – mondta, s miután kialudtak a jupiterlámpák, hunyorogva megpaskolta a kameraman vállát: – Remélem, nem tart sokáig, mindjárt visszajövök.
A lift alig érezhető döccenéssel megállt a huszadik emeleten. A hosszú, világos folyosón a süppedő szőnyegek elnyelték a léptek zaját. Nem sokszor járt itt, ahonnan az igazgatói iroda párnázott ajtaja nyílt. Belépve a titkárságra az íróasztalok mögött serénykedő titkárnők résztvevő pillantásából nem sok jót olvasott ki. Különös, rossz érzés lett rajta úrrá. Vajon milyen hibát követhetett el? Aztán hirtelen támadt kétségeit elhessegetve, belépett a kitárt ajtón. Az ébenfa burkolatú tágas irodában a tulajdonos-igazgató nagy halom iratkötegbe temetkezve ült hatalmas íróasztala mögött. Mozes Znaimer biccentett a fejével, majd a szemben lévő bőrfotelek egyikére mutatott: – Foglaljon helyet, Mr. Reitman. Hosszasan lapozgatott az egyik dossziéban, majd néhány percnyi szünet után folytatta:
–Nem szeretném rabolni az idejét, fiatal barátom, így mindjárt a lényegre térek. Sajnos, közölnöm kell önnel, hogy közvetlen főnökei elégedetlenek a munkájával, így nem marad más hátra, mint felbontani önnel az év elején megkötött munkaszerződést – hangzott a kíméletlen közlés, akár egy ökölcsapás.
Ivan Reitman szó nélkül tudomásul vette az elhangzottakat, felállt, majd kifelé vette az útját, amikor az igazgató utánaszólt: – Ha megenged egy jó tanácsot, az ön helyében elgondolkoznék azon, valóban rendező szeretnék-e lenni. Az utóbbi mondat azonban már visszhangtalanul elszállt a semmibe. Mozes Znaimer, a tévétársaság tulajdonosa akkor még nem sejthette, hogy az a leszegett fejű fiatalember, akinek kiadta az útját, s akinek atyai jóindulattal más pályát ajánlott, hamarosan a világ egyik legismertebb filmrendezőjévé és producerévé válik, és neve ott szerepel majd – amíg világ a világ – a hírességek hollywoodi sétányán is…
Az édesapja nyomdokaiban halad fia, a 41 éves Jason Reitman is, akit már négy alkalommal jelöltek Oscar-díjra, s mint hírlik, hamarosan megkezdi az apja által forgatott Szellemirtók folytatásának előkészületeit.
