A balogfalai Dósa Gizellát 1947 hideg telén telepítették ki családjával együtt Csehországba, ahová fiával, Tiborral 2012 szeptemberében ismét ellátogatott, hogy visszaemlékezzék az akkori borzalmakra. Hazatérésük után ültek le, s idézték vissza az akkori eseményeket. Gizi néni 88 éves korában, tavaly ősszel távozott az élők sorából.
A beszélgetés 1. része ITT olvasható.
Mikor indult el a vonat magukkal?
Február másodikán. Este indultunk el Feledről. Már sötét volt, amikor Balogfalán megállt az állomáson a vonat. Zólyomi Zoli bácsi odajött, és kukucskált be a vagonba. Elhúzták egy kicsit a vagonajtót, és azt mondta apukának, mert Pirosnak hívta ő apukát, nem Veresnek: Piros – azt mondta neki –, a teheneidet már elvezették!
És többen kijöttek a faluból elbúcsúzni?
Voltak sokan. Lehet, hogy azért is állították meg a vonatot. Bár szerintem ez a szlovák állomásfőnök biztosan nem állította volna meg csak a búcsúzkodás kedvéért! Valami más miatt kellett megállítani a vonatot. Biztosan Ajnácskő felől jöhetett szembe valamilyen vonat.
Aztán melyik útvonalon mentek? Csak balogfalaiak voltak a szerelvényen, vagy máshonnan is voltak?
Voltak várgedeiek is, simonyiak is, és még hozták a kerekgedeieket is. Őket is bevagonírozták. Majd jött nekik valamilyen parancs, hogy megkapták a fehér levelet és mennek „Magyar”-ba. Úgyhogy őket Feledről, – azért is halasztódott el a korábbi indulásunk –, őket kirakták a vagonokból és hazaszállították őket vissza Kerekgedébe, majd onnan vitték őket „Magyar”-ba. Hogy pontosan mikor is, nem tudom.
Akkor ők mentek le Pécs mellé, a Mecsek alatti faluba?
Igen.
Akkor elindult a vonat, egész éjszakát végigutazták, merre mentek?
Diószeg az eszemben van, mert oda reggelre értünk. Megállt a vonat, aztán adtak forró fekete kávét, kondérban főzték, meg lencselevest. Akkor ettem legelőször lencselevest is. Vagyis meleg ételt adtak Diószegen. Még akkor úgy volt kiírva, hogy Diószeg.
Dósa Gizella barátnőjével (Fotó: Juhász Dósa János, családi archívum)
Ott sokáig állt a vonat?
Ott kapcsoltak rá két kocsit a szerelvényhez, s a gyerekek, öregek, betegek abba mentünk át. Ugyanis mindenki csak mondta reggel, hogy „zima van, zima van” („hideg van, hideg van” – a szerk. megjegyzése), emlékszek rá, akik tudtak egy keveset szlovákul, mondták, hogy hideg van a vagonban. Meg hát hiába fűtöttek két kályhában, akkor is. Az ágyban voltunk ugyan bebújva, de úgy is majd az Isten hidege rázott ki bennünket. Akkor a két kocsit odacsatolták, még be is melegítette már a mozdony nekünk, aztán elindultunk Pozsonynak, majd Kúty, akkor Břeclav, Mikulov következett, Znojmóba is reggel értünk be.
Vagyis akkor majdnem két egész napot utaztak?
Bizony, vagy még úgy lehet, hogy többet is. Elég abból annyi, hogy reggel mi gyerekek már mentünk a váróterembe. Leszálltunk. A vonat mintha az utolsó vágányra lett volna beállítva, rengeteg vágány volt, mi meg gyerekek szaladgáltunk a vágányok között. Aztán jöttek, hogy nem szabad kiszállni és szaladgálni. Megmutatták, hogy merre lehet átmenni a síneken, az átjárón, mert ha jön a vonat, akkor elvághat bennünket. Később ott szaladoztunk már lányok a melegben, a váróteremben.
Ott volt még az állomás mögött az a sok tank, amik a háborúból ott maradtak. Szétnéztünk az állomáson, majd egyszer jött egy nagyon szép fiatal ember, hófehér bunda volt rajta, olyan, mint az irhabunda, csak nem festett volt, hanem hófehér. Kérte a papírt tőlünk, hogy mutassuk a „výmer”-t. Szaladtunk a vagonhoz. Már megörültünk, hogy egy ilyen szép fiatalúrhoz lesz majd szerencsénk. Vittem én is, melyre fryšavai cím volt írva. Azt mondta, csehül, hogy az innen messze van még. Mindenki papírját megnézte, míg végül megtalálta Dósa András Mariékat. Nekik volt ő a gazdájuk. Ők így közel kerültek, mindjárt Znojmo mellé. Hát csak vártunk, de bizony hát csak nem jöttek értünk.
Akkor őket mindjárt el is vitte a hófehér bundás gazda?
Az már ment oda a vagonhoz, és összeszedte azokat, akiknek a papírja hozzá szólt. Autóval jött, beszálltak és már vitte is őket. Értünk még mindig nem jött senki, csak dél felé kezdtek hullongani a többi gazdák is. Olyanok voltunk, mint mikor a vásárban a marhakupecok járkáltak és válogattak, hogy melyik marhát is veszi meg. De ott már az el volt döntve, mert a papíron rajta volt, hogy Ladislav Ležák, Fryšava, Nový Dvůr. Láttam, hogy az állomáson, – mert ott szaladoztunk –, egy öreg ember járkál utánam. De rá nem figyeltünk úgy, mint a fiatal hófehér bundás úriemberre. Ahogy estefelé már mentünk a vagonhoz, ő jött, jött, jött csak utánunk. Amikor utolért bennünket, kérdezte, hogy van-e itt valaki, aki tud csehül? Hát Lukács Vilmos, Bera Magdának az apja tudott. Ő mindjárt jött. Az öregúr azt mondta, hogy ő Znojmóban a főszolgabíró. Hogy neki megvan engedve, hogy három transzportból választhat magának pesztonkát, szolgálót a két kisgyerekéhez. Én meg örültem, mert már nagyon fáradtak voltunk, és teljesen közömbössé váltunk. Kérte, hogy anyuka is jöjjön el vele, hogy meglássa, hogy hová is visz engem.
Azt tudom, hogy az állomásról az úton mentünk felfelé a városon keresztül, aztán már az eszembe is jutott, amikor ott laktam, hogy merre is jöttem én oda. Oda elvitt. Dubaj Józsi bácsi mondta, hogy jaj, de jó jártál már te. Csak már Ancsu is ilyen jó helyre kerüljön. Mégis városban laksz, míg minket meg ki tudja majd, hogy hova visznek. Őket is Fryšavára kellett volna vinni, de még nem jött onnan senki. Ha jól emlékszem, apuka még három éjszaka volt Znojmóban, még annyit vártak. Másnap jött a gazdám kis teherautóval. Amikor odament a vagonunkhoz, azt mondta, hogy nekik az volt mondva, hogy nincstelen családokat visznek ki munkára, akiknek nincsen semmijük, hogy csak olyanokat visznek.
Engem elvittek, anyuka meg Zoli, az öcsém, eljöttek velem. Tejeskávéval megkínálták őket, fonott kalácsot is adott enni az asszony. Ültem a kanapé szélén a gyerekszobában, és azonnal elaludtam, mert olyan fáradt voltam. Nem is emlékszem rá, anyukáék mikor mentek el. Másnap reggel ideadták a paksamétát, hogy menjek el az üzletbe tejért, elmondták, hogy kell kérni, hogy kell köszönni, újságot is kellett hoznom, élesztőt is, ezeket. A szomszédban egy csallóközi lány volt, aki szemben lakott velünk, valamilyen kapitánynál szolgált, de hogy ő magától ment-e oda ki, vagy ő is deportálva volt, nem tudom.
Azt is mondták, hogy vele fogok minden reggel menni, amikor ő megy vásárolni. El is mentem én, de én nem fizettem sehol, csak megvettem, aztán mindent az úr fizetett ki. Ez minden nap megtörtént, a bevásárlás. Az asszony minden reggel kiadta a parancsot, hogy mit kell csinálnom.Takarítottam, az ajtókat mostam le. Nézegette, hogy itt még nem jó van, mert nem ragyog. Azt mondtam, hogy„b…d meg azt a k.a anyádat”. Nem sejtettem, hogy megérti, felpattant, átment a szomszéd lányért, hogy megkérdeztesse vele, hogy miről is mondtam azt én, hogy kurva. Nem tudtam, hogy ez nemzetközi szó, de kapcsoltam mindjárt, és azt mondtam, arra, hogy helyenként nem akar sehogy sem csillogni. Ezzel ez elintéződött, akkor a gyerekekkel is kellett törődni, meg főzni is kellett, akkor már mindent nekem kellett csinálni a két gyerekkel is, a kislány Vitunko négy, a fiú, Petko másfél éves volt. Akkor az úr már reggel elment, s csak este jött haza. De csak annyit adott az asszony enni, hogy a kanál sem merült meg a levesben. Megettem mindent, sőt többnyire éhes maradtam.
Aztán vasárnap mondta az úr, hogy ő megy Fryšavára és hoz anyukáéktól nekem ruhát. Mert még mindig abban voltam, amiben idejöttem. Még a kabátom is olyan volt, hogy Mutatyi Ancsu épp akkor varrta, és még a férc is benne volt., mert már nem volt ideje befejezni az indulásunkig. Elment Fryšavára, én meg írtam anyukának levelet, és elküldtem vele. Írtam neki, hogy küldjön nekem enni, mert éhen halok, de ha nem jönnek értem, én felakasztom magamat, vagy a vonat alá ugrok, mert a vonatot azt láttam, mert az mindig ott ment az utca végén.
Azután anyuka mindig sírt, és gyakran kérdezgette a gazda, hogy mi a baja. De nem tudtak egyre menni, hogy mi is lehet a baj. A faluban volt egy kocsmáros, ő tudott magyarul. Mikor a börtönben volt, együtt ült a börtönben egy várgedeivel, s megtanult tőle magyarul, az pedig tőle csehül. Kihívta őt a gazda és mondta neki, hogy kérdezze meg a „magyarkát”, hogy mi baja van, hogy mindig sírdogál. Anyuka azt mondta neki, hogy hát hogyne rína, amikor Znojmóban az anyját elvették tőle. Hogy ki? Kérdezte a gazda. Hát itt van a cím, mondta anyuka, hogy ki vette el. Ez két hétre volt ahhoz, ahogy megérkeztünk Znojmóba.
Napszámosok Brünnből (Fotó: Juhász Dósa János, családi archívum)
Másnap a gazda fogta magát, apukával együtt és bementek Znojmóba a hivatalba. Már ott is mindjárt veszekedett Vojto, a gazda, hogy ő hozatta ki magának a munkaerőt, és más meg elvette? Hiszen már 17 éves voltam, munkaképes. A meghallgatás után neki ítéltek oda. Az úr még otthon sem volt, amikor értem jöttek. Olyan pincelakás volt, ahol épp voltunk, a mosónő lakott ott lent. Volt neki egy fia. Szaladt fel a gyerek, hogy két úr van itt. A háziasszony már mindjárt öltözködött, hogy fogadja a két urat. Szoknyácskát kötöttem a kislánynak, a fiúnak a nadrág már kész volt, de a kis lánynak a szoknyácskáját már befejezetlenül hagytam ott nekik.
Az ajtó nyitva volt, így kinéztem, hogy ki is jött be, hát apuka állt az ajtóban. Egy ugrással odaugrottam hozzá: „Apuka, apuka!” „Ne félj kislányom, jössz te velünk! Jössz velünk! Ez a gazdánk, Vojto.”Többször emlegette Vojto, a gazda, hogy ez neki annyira megható volt, amikor apukának a nyakába ugrottam. Aztán Vojto beszélt az asszonnyal, hogy itt van a papír, hogy azt nem szabad, hogy a családot szétszakítsák egymástól, egy 17 éves lányt a családtól elvenni idegenben. De amikor már mentünk az úton, már vissza is mentem volna. Olyan hó volt, hogy az utat teljesen befújta, mivel a tanya a falu felett magasabban volt, és ott azok a hófúvások. Amikor aztán odaértünk, a ház is, mint egy cselédház, olyan volt. Nyáron a békák kuruttyoltak benne.
De mindegy, így már együtt voltunk. Vékony húsos szalonnát tettek elém, s olyan boldogan ettem, csak nézte az asszony, de nem kínáltam meg őt. „Dögölj meg érte”, – mondtam magamban. Az asszony, úgy gondolom, hogy a második felesége lehetett az úrnak, mert az úr nem olyan volt, mint ő, öreg, idős volt már, de művelt ember volt.
Hogy hívták azt az embert?
Emánuel Blatník volt a neve.
Itt Fryšaván kik voltak magukkal együtt a Ležákéknál?
Az öreg Ležák, ő az öreg „statkár” (birtokos – a szerk. megjegyzése), volt két fia, Vojto meg Václav, meg akkor volt még Franca, ő olyan kis púpos lányka volt, s ott volt Berta, aki sovány volt. Már ott dolgozott az a német asszony, Lujza, akivel le vagyok fényképezve a cséplésnél, meg Jenda.
Innen Balogfaláról ki volt még ott, ennél a gazdánál?
Gubo Rozál néniék, Miskáék és mi voltunk csak ennél a gazdánál. Kitavaszodott, megkezdődtek a tavaszi munkák. Nekik nem is pince, hanem verem volt, és abban szedtük a krumplit már ültetéshez, melegágyakat csináltunk, vetettünk. Akkor még ló húzta a vetőgépeket, engem meg a vetőgép után küldtek, egy bottal meg kellett a tartályokat ütögetni, hogy a magok lazán csuroghassanak be a barázdákba. Majd mikor kikelt az árpa, kivitt engem is a gazda, és mutatta, hogy egy nagy darab helyen nem kelt ki semmi. Aztán vetettek rá és minden rendben volt. Azt mondta, hogy „látod, hogy mit csináltál Gizi?”. Akkor már tudtam én is beszélni vele, és elmagyaráztuk egymásnak, hogy valami nem a legjobban volt csinálva. Meg volt ott még egy szlovák gyerek is, egy szolga, Lukáčnak hívták. Azt nem tudom, hogy honnan volt, meg nem is nagyon érdekelt. Később jött oda Iván és Mária, az is ott van rajta a fényképen. Mária valahonnan innen volt Losoncon felülről, Poltár környékéről. Ők szolgálók voltak, és önként mentek oda munkát keresni. Megkezdődött a munka, dolgoztunk, elment a nyár.
A férfiak mit dolgoztak?
Apukának ökrei voltak, Gubo Laci bácsival a teheneket etették, de nem volt vele megelégedve a gazda, és engem tettek aztán oda az ő helyére etetőnek. Nem is tudom pontosan, de volt ott biztosan vagy harminc darab marha, nagy istállójuk volt. Még nem azok az automata itatók voltak, hanem gumicsöveken volt az etetőkhöz vezetve a víz. Amikor evett a marha, utána ki kellett az itatójukat pucolni, és abba engedtük nekik a vizet. Mikor már nem ittak, elzártam a csapot. Megtanultam azt is. Már lehetett hallani, hogy már ott is államosítanak. Már jöttek a kuláküldözések 1948-ban. Hát eltökéltük, hogy megpróbálkozunk hazajönni. Nem beszélték meg a gazdával, de már ő nem bánta. Ha volt haszna, ha nem, de neki minket fizetnie kellett.
Látogatáson Břežany településen (Fotó: Juhász Dósa János, családi archívum)
Mennyit fizetett azért a munkáért?
Hát sokat nemigen, de azt tudom, hogy fát is adtak, tejet is minden nap két litert.
Mi volt azokkal a gyerekekkel, akik iskolakötelesek voltak és hová jártak iskolába?
Menni kellett nekik iskolába. Bejártak a faluba az iskolába.
Fryšava az hol volt pontosan?
Ez nem messze volt Mikulovhoz, Hrušovany után, ott tér le a vonat Brünn felé. Aztán átnevezték Břežany u Mikulova, most pedig már Břežany u Znojma. Aztán mi Rozál nénivel később voltunk arra, és még Brünnbe is elmentünk, Dolečekékkel találkoztunk is, akit mutattam neked a képen. Őhozzájuk elmentünk. Engem mindig is a Jó Isten vezérelt, azt mondtuk Rozál nénivel, hogy elmegyünk vásárolni Brünnbe, hogy felkeressük Dolečekékot akiknek megvolt a címük, mert velük tartottuk a kapcsolatot. Még itt is voltak nálunk Balogfalán. Královo Polén laktak. Úgy odamentünk, úgy odavezérelt az Isten bennünket, hogy csuda. Ott aludtunk náluk, majd másnap aztán bementünk vásárolni, még Dolečekné is jött velünk. Elvitt bennünket a lányaiékhoz is, akkor még ők is ott laktak.
Kik voltak ezek a Dolečekék?
Mutattam a képen, hogy ők ott voltak 1947-ben brigádon, Brünnből. Vagyis, amikor mi oda mentünk, ők akkor ott brigádoltak. Aratás és csépelésnél segítettek a gazdának. Apuka, ahogy kikerültünk, nem kapott még nyugdíjat sem, és Doležal járta ki, hogy megkaphassa. Apuka visszamenőleg aztán kapott harmincezer korona gyereksegélyt, ami nekem járt, és el volt maradva a kézbesítése. A nyugdíjra is sok pénzt kapott, és azon tudtunk aztán hazajönni. Még tehenet is vett aztán apuka, amikor hazajöttünk, mert az volt a biztos talpra állás alapja.
Az alatt az idő alatt, míg kint voltak, egyszer sem jött onnan senki sem haza látogatóba?
Anyuka egyszer volt itthon Rozál nénivel, mikor a krumplit ástuk, ősszel, akkor voltak ők itthon. Hozták a molnárkalács sütővasakat, mert még azt is sütöttünk ott, és azzal kínáltuk meg a német gyerekeket. Jaj, hogy azoknak az mennyire tetszett! Vitték haza a vasat, anyuka megmutatta nekik, hogy milyen tésztát kell csinálni, vitték haza, hogy majd sütnek. Egész éjszaka sütötték, s nem bírtak eleget sütni, mert a német gyerekek mind megették.
Amikor nagymama hazajöhetett, akkor adtak nekik valamilyen papírt, amivel jöhetett?
Azzal a fényképes igazolvánnyal jöhetett csak, amit adtak nekik.
(Folytatjuk)
