További merénylet az itt élő magyarság ellen, immár a sokadik. Nagy lehet a félelem ebben az „államalkotó nemzetben” valamitől, valakiktől, talán épp a múlt szellemétől…
A Matica slovenská május 12-én avatja fel Párkányban, az egykori kis mezővárosban, az első királyi város árnyékában Ľudovít Štúr szobrát. Úgy is fogalmazhatnánk: ezzel az idetelepedettek rossz lelkiismeretének szelleme száll e tájra, egykori hazánk e kis szegletére.
Párkánynak mindig volt tisztességes, a településhez illő neve: Anavum, Kakath, Párkány. Mindaddig, míg 1948-ban ezt a várost is nem juttatták a többi magyar település sorsára, „nemes” egyszerűséggel a vadidegen Štúrovo nevet adva neki, ami ellen bizonyára maga Štúr is tiltakozott volna.
Mert mi köze volt a városkához? Semmi. S mi köze van napjainkban e városhoz? Annál is kevesebb.
Mit sem számít, hogy a mai lakói sem nevezik így ezt a többszörösön „megerőszakolt” várost, még ha a betelepítések egy „békés” időszakban meg is történtek, egy ipari területté változtatással. Párkány maradt ez nekünk mindörökre, és ezt adjuk át gyermekeinknek is.
S mit ad Isten, az alig száz éve hont és területeket foglalók még az evangélikus Štúr szobrát is odateszik majd nagy ceremónia közepette a vén Duna partjára, az esztergomi bazilikával és a rajta lévő, intő kereszttel szembe, hogy mintegy farkasszemet nézzen egymással Štúr és az ősi királyi város.
Igaz, Štúrt leteszik egy gödörbe, a bazilika pedig örökké ott fog állni a magasban, kereszttel a tetején, figyelmeztetve.
A bűn következménye a bűnhődés. Ennek egyik legmegrázóbb jelképe a párizsi Notre Dame tragédiája. Intő jelek ezek!
Hiszek a csodákban, hiszek a szakrális helyek térséget, területet elárasztó, lelkeket megváltó erejében. Mert amit egyszer elraboltak, az idővel visszakerül az eredeti helyére.
Sajnálatra méltó az a nemzet, amely más nemzet kárán akar gyarapodni.
Ezt a szobrot itt soha nem fogja megbecsülni egyik nemzet sem. A magyar azért nem, mert nem az övé, és nincs itt helye, a szlovák meg azért nem, mert az egykori királyi város bazilikája, rajta a kereszttel, mindig figyelmeztető jel lesz, nemcsak a szobornak, de a nemzetnek is, amely nem méltó helyre tette, akit tisztelnie kellene.
