Július 1-jén volt 100 éve, hogy Mécs László, a premontrei papköltő Nagykapos plébánosa lett. Ebből az alkalmából ünnepi szentmise volt a nagykaposi plébániatemplomban, amelynek főcelebránsa és ünnepi szónoka Szakács Péter Richárd, O. Praem. leleszi plébános volt, aki elmélkedő homíliájában többek között a papköltő hitből fakadó máig ható költészetét, emberi magatartását méltatta. A szentmise után a szűkebb pátria papjai és a hívek sokasága megkoszorúzta a papköltő templomtéri mellszobrát.
Délben, a Kossuth Rádióban a déli harangszó a nagykaposi plébániatemplom 1989-ben öntött és felszentelt harang hangjaként szólt, a nagykaposi születésű Skultéti Csaba emlékére, aki szintén az idén 100 éve, 1920. december 31-én született. Keresztapja Mécs László plébános volt.
(Fotó: Szepsi plébánia)
Korzenszky Richárd, az egykori tihanyi perjel az egyik Mécs László-laudációjában nem véletlenül mondta:
Kevés költő van a magyar irodalomban, akivel kapcsolatban olyan heves indulatok támadtak a kritikusok körében, mint Mécs László, aki immár 42 éve halott, de versei ma is sokaknak sokat mondanak, másoknak viszont szinte semmit.
Élete nagyobb részét száműzetésben élte, ám a minden ízében felvidéki, jászóvári premontrei szerzetespap-költő nem tudta és nem is akarta felejteni, hogy hová tartozik. 1965-ben „Hernádszentistvántól Pannonhalmáig” című versének utolsó versszakában így írt:
Pannonhalma mezején a Hernádról álmodom,
s izenem neki: még nem vagyok halott,
de örök vággyal, sóvárgással minden dalom
feléje küldöm: így tartok névnapot!…
Ha űz a gond, ha mar a kétség, bánat
idegen tájon, jó Atyám, Te tudod:
mindig siratom mind a két anyámat:
az egyik eleresztett, a másik elfutott!…
Mint egykori kései utód (1981-től 1998-ig voltam nagykaposi plébános) azt tapasztalom, hogy a szűkebb pátriánkban már senki sem él, aki személyesen ismerhette őt, de többen élnek olyanok, akiknek szülei, vagy nagyszülei meséltek róla.
Azt mondják, hogy olykor életvidám, de nem ritkán szomorú öregúrként is viselkedett. Olyan ember volt, aki fiatal korában megtapasztalta a népszerűséget, öregként pedig a mellőzöttséget.
Szókimondó volt, bátor. Versei igazán akkor éltek és hatottak, amikor a költő maga szavalta őket. Magával tudta ragadni hallgatóságát.
Költészetének egyik legjobb ismerője, Rónay László ezt így értékelte: „Fehér reverendájában, kivételes előadói tehetségével azoknak a krisztusi elveknek volt a megtestesítője, melyekre az emberek szomjaztak, s amelyek meglétét a háború és az utána következő forradalmak cáfolni látszottak. Mécs László nemcsak költő volt, hanem Isten szavának gyújtó hatású trombitása.”
Kóborló elődöm című versében írja:
„Kóbor lantos lettem, lantomnak szavára
figyelt már Kolozsvár, figyelt Patak vára,
Munkács, Ungvár, Pozsony, Léva, Losonc vára,
a magyar vágyaknak voltam a futára.”
Sajnos, lassan már kihal az a generáció, melynek számára Mécs László költészete meghatározó volt. Bátorított, lelkesített, s nem engedte, hogy feledésbe menjenek a legigazabb álmok. Sokaknak máig érthetetlen, hogy vajon miért félhetett a mindenkori politikai vezetés ettől a felnőttként is gyermekded költőtől, akinek a legkevésbé a politikához volt érzéke? Minden bizonnyal azért, mert zavarta őket az őszinte beszéd. Hitlerre, Sztálinra, de minden despotára egyformán érthetőek „A nagy lunátikus” sorai.
(Fotó: Szepsi plébánia)
Nem egy verssora vált szállóigévé: „E fiúkért valaki felelős!” Vagy: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld.” „Csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.” Sokan tudják könyv nélkül még ma is „A kirándulás elmaradt” történetét, ami épp Nagykaposon történt. Nagykaposi plébánosként találkoztam azokkal, akik részesei voltak az akkori szomorúságnak.
Verseit máig érdemes kézbe venni. Emberi nagyságát hajdan a szavalókörutak népszerűsége csak fokozta. Olyan emberekkel találkozott határon innen és határon túl, akik számára egy-egy verse erősítést jelentett, hogy helyt tudjanak állni és megmaradhassanak magyarnak és kereszténynek.
Vannak híres versei, mint „A királyfi három bánata”, vagy a „Hajnali harangszó”, a „Vád és védőbeszéd”, „A gyermek játszani akart”. Mondanivalójuk tagadhatatlan, de manapság talán egyik legaktuálisabb kérdése a „Bakonyi látomás” című versében fogalmazódik meg a kemény, felkiáltásszerű kérdésével: „Ki a betyár? Ki a szent? / Magyarhonban ki a szent? / Ha a Mérték tönkrement, / Senki, semmi meg nem ment.”
(Fotó: Szepsi plébánia)
Hiszem és vallom, sőt mondhatom többes számban is, hisszük és valljuk, hogy a 125 éve született, 100 éve plébánosként induló és immár 42 éve a pannonhalmi kriptában nyugvó Mécs Lászlónak ma is van időszerű üzenete.
Örökségét nem szabad elfelejtenünk, főleg a mostani és egykori nagykaposiaknak, akik kortársainkkal együtt ebben az összezavarodott világban útmutatást keresünk.
Ezúton is bátorítok és buzdítok minden népét szeretőt és népéért aggódót: vegyünk gyakran és bátran kezünkbe egy-egy Mécs-kötetet, ahol színtiszta, igaz értékrend található. Szerény meggyőződésem, hogy verssorai olvastán nemcsak az idősebbek találnak helyes válaszra, de a fiatalabbak is segítséget kapnak, hogy rádöbbenjenek napjaink sorskérdéseinek megoldására, határon innen és határon túl egyaránt. Aki választ keres, a verseiben bőven talál, mert mindazok, akik napjaink búját, baját, tehetetlenségét, fondorlatát, kínját és kétértelműségét szemlélik, látva látják és hallva hallják majd versüzenete visszhangját, amint:
Testvéri szánalomból a szívem rádorombol:
Bátyám, én lelket oltok az evangéliomból,
midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!
A szerző Szepsi esperesplébánosa.
