Őrült világban élünk. Kódok nélkül lassan élni sem lehet, holott talán észre sem vettük eddig, hogy kódoltak bennünket: orvosnál, üzletben (kártyás fizetésnél), iskolában, s ki tudná felsorolni, hol mindenütt vagyunk jegyezve meg nem jegyezhető kódjainkkal. Tény, hogy kód nélkül lassan már nem élhetünk, s aki nem tud kódolni, elveszítette a kódját, az elvész.
Most pedig, a járvány idején a legmélyebbre ható kódot kapják az emberek, immár több mint fél éve,
a FÉLELEM kódját, ezt megjegyezni sem kell. Mert ez van a technika legcsodásabb eszközeiben, s úgy ivódik be az agyunkba, lelkünkbe, s majdan a testünkbe, hogy fizikailag lassan, de biztosan elpusztít, ha hagyjuk!
Mert a félelem nagy úr – mondták és tudják ezt valahol! Elődeink is megélték, főleg a háborúk alkalmával, de ők a pincékben egymáshoz bújva, imát mormolva túlélték. A harcmezőkön pedig eltökélt katonáink, elődeink a hazára, nemzetre, családra, Istenre tették fel az életüket, sőt, nemzeti hőseink, szentjeink a mártírhalált is vállalva büszkén néztek szembe a halállal, s nem fontolgatták a „lenni vagy nem lenni” dilemmáját. ISTEN, HAZA, CSALÁD volt a lelkükben és a zászlajukon.
A ma embere azonban más! Már a szüleit is megtörte egy rendszer, negyven év volt rá, hogy a „jobb életért” mindent feladjanak: házat, szülőfalut, szülőföldet, főleg, amikor a szellem kiszállt a palackból 1989 után. S mi, szülők elhittük, hogy minden jobb lesz, s a gyerekünk már ne dolgozzon annyit, mint a nagyszülei.
A kenyérsütő falusi embert „büdös paraszttá” (vagy buta paraszttá, amit ma is minősítésként használnak) degradálta a rendszer, s lett a gyerekeinkből pénzért vett diplomás.
S elfelejtették a fohászt, az imát, a reményt, a hitet, s most éppen a szeretetet ölnék ki belőlük. A szeretetet, amit szóval, cselekedettel, öleléssel, mosollyal, mosolygó szemekkel, olykor egy pillantással, kézfogással adhatunk a testvérnek, embertársnak, barátnak – mint régen.
A szavak már rég kezdenek kiveszni napi rohanásaink óráiból, perceiből, zsugorodik a szókincsünk, mert kütyükön keresztül üzenünk, köszöntünk, szeretünk, érdeklődünk….
S most eljutottunk a szeretet egyik legszebb formájának, a lelki tápláléknak az pusztításához: a találkozás, a kézfogás, az érintés, ölelés, tiltásához, amit lassan, de biztosan – ha soká tart – a félelmet idéző kódolás miatt elfelejtünk.
S mindezt pótolva a mai ember próbálja valamivel betölteni a belső hiányt: evéssel, ivással, egyszer élünk bulikkal, amíg van tartalék – vásárlási őrülettel, száguldó, minél nagyobb autókkal, luxuscikkekkel menekülünk a pótcselekvésekbe.
S lassan marad a hústömeg ember, lélek és érzelem nélkül, s ebbe születik a mai gyermek, a jövő embere, akiktől mindezen emberi értékek, erkölcsi alapok már idegenek lesznek.
Mindez pedig történik a félelem által, amit nem is tudatosítunk, talán nem is akarunk…
Mert ha visszatérnénk hitünkhöz, Istenünkhöz, a lehetőséghez, amit keresztényként, születésünkkor a templomban megkaptunk (már aki megkapta), ha csak életünk azon állomásaira visszanéznénk, amikor még valami felső sugallatra betértünk az Isten házába, a szüleinkkel elsőáldozóként, örök hűségesküre, hozzátartozónk utolsó útjának kíséretére. Megannyi lehetőség van a visszatérésre, s tudom, tapasztalom, hogy a félelem oldódna.
„Ne féljetek! Én veletek vagyok!” Ha ezt az isteni bibliakódot befogadnánk, mélyen elraktároznánk, amit sem a média, sem a politika, sem embertársaink nem terjesztenek, de megkapjuk a templomban, a Bibliában, ha keressük, ha lapozzuk, s elhinnénk, amit a mindenek Ura üzen:
„Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig „(Mt28,20).
Akkor a szeretet, és egymás iránti tisztelet is előtérbe kerülne. A szeretetben nincs félelem, sőt, a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lesz tökéletessé.
„Eddig még csak olyan próbatétel ért benneteket, amely minden más embert is előbb-utóbb elér. Isten azonban hűséges, ezért nem fogja megengedni, hogy túl nehéz megpróbáltatásnak legyetek kitéve. Sőt, amikor a próbatétel kellős közepén vagytok, utat nyit nektek, hogy kiszabaduljatok belőle. Így ki fogjátok bírni a megpróbáltatást.” (Pál első levele a korinthusiakhoz 10:13)
Erre kell figyelnünk, a belső világunkra, a templomok, a természet, a szoba csendjében…. S ha ebben elmélyedünk, múlik a félelem, tárul a elme, az érzelem, az értelem. Erre még mindig van lehetőség.
