A XLVI. Honismereti Kerékpártúra (HKT) július 29-én indult Gombaszögről és augusztus 9-én ér véget Nagytárkányban. Augusztus 2-án Kassa nevezetességeivel ismerkedtek, majd a következő napon Stószon jártak Fábry Zoltánnál és megcsodálták a jászói premontrei apátságot, mely a Felvidéken található barokk emlékek egyik kimagasló alkotása, hogy azután Szepsibe érkezzenek, ahol megtekintették a Köteles László egykori parlamenti képviselő által megrendezett kiállítást a kerékpártúrákról. Az anyag elrendezésében Balázs Judit szepsi könyvtáros segédkezett. Újságcikkek, tanulmányok, mezek, Köteles kerékpárja és főleg fotók sorakoztak a szepsi kultúrház termében.
Köteles László 1980-ban vett részt először e túrákon, majd azok szervezésébe is bekapcsolódott, de 1990 óta oroszlánrésze van abban, hogy ez a kezdeményezés mindmáig él.
Ő nyitotta meg a kiállítást, s beszámolt az évtizedek alatt felgyülemlett emlékekről.
Az iglói honvédemlékműről, melyre visszahelyezték a magyar feliratot, meg arról, hogy ezeknek a túráknak határnyitogató szerepe is volt szlovák–magyar viszonylatban. A lengyel–szlovák határon viszont nem sikerült elintézni, hogy a magyarországi kerékpárosokat átengedjék, így Nedec várát nem látogathatták meg…
Örömmel üdvözöltem néhány őstúrázót, akik szinte a kezdetektől, 1975 óta kitartottak. A megnyitó keretében Köteles felszólított néhányunkat, osszuk meg emlékeinket a kezdetekről. Az első túráról Zachariás István, az Ady Endre Diákkör egykori tagja számolt be.
Ez a Csallóközben zajlott. Pozsonyeperjestől a muzslai borospincékig kerekeztek az AED szervezésében. A túrák azért indultak, mert akkoriban a táborszervezéshez engedélyre volt szükség. Szabó Rezső pozsonyi ügyvéd adta az ötletet, hogy ha egy csoport csak egy éjszakát tölt egy helyen, nem kell engedélyt kérni.
A művelődési táborok emiatt ellehetetlenültek, a kerékpártúrák pedig elterjedtek.
Nemcsak magyarországi, de erdélyi túrázók is csatlakoztak. A mi példánkon felbuzdulva erdélyi barátaink is szerveztek hasonló túrát, de mivel a csángók közé is elmerészkedtek, a Securitate zaklatta őket és több túrát nem tudtak szervezni.
1976-ban jómagam szerveztem a túrát némi vita után a prágaiakkal, II. Rákóczi Ferenc születésének 300 évfordulója alkalmából, amikor 300 km-t tettünk meg.
Borsiból, a fejedelem szülőhelyéről indultunk és Rozsnyón fejeztük be. A szülőhelyen Benda Kálmán, a neves történész tartott előadást a fejedelemről, aki feleségével együtt sátorban aludt velünk együtt. A túrán részt vett Jánosi István besztercebányai születésű költő, akinek számára óriási élményt jelentett a részvétel.
A következő évben szerettem volna Besztercebánya környékére vezetni a túrát, mert számíthattam Jánosy részvételére. Még élt a zsolnai születésű Zolnay László művészettörténész és történész-régész apám is, aki a város alapos ismerője volt. Viszont akkor még a többség nem akarta elhagyni a magyar etnikai területet. Később azonban ez a terület is sorra került, de akkor már az említett személyiségek nem éltek. Így nekem kellett helyettük is vállalni a vezetést.
Mihályi Molnár László tanár is az őstúrázók egyike volt, aki szintén felvillantotta emlékeit.
A tárlókat nézve ugyancsak sok emlék került elő.
A fiatalok is érdeklődéssel nézték a kiállított tárgyakat, melyek arról tanúskodnak, hogy az egykori közös kerekezések történelemmé nemesedtek, melyek élő hagyomány gyökereit képezik. Sokan a gyermekeikkel, sőt unokáikkal együtt vesznek részt a túrákon.
Majd a kultúrház pincéjét tekintettük meg, itt kalauzunk Zachariás István volt, akinek a polgármestersége idején hozták azt rendbe. Aznap a makranci focipálya mellett táborozott a társaság.
A Kassán élő Urbancsok Egon lánya és unokája szintén ott volt a rendezvényen. Faggattam, miért vett részt több alkalommal is. „Az elején a jó társaság vonzott. A szabadság érzése, az önszerveződő közösségi lét megélése felemelően hatott rám. Az általunk érintett településeken megszólított emberek szíve legalább rövid időre szabadon együtt dobbant a miénkkel. A dél-szlovákiai magyarok felé fordulás lehetősége számított, a túraszínház, mely sajnos megszűnt. A tábortűz melletti közös éneklések összekovácsoltak bennünket. A spontaneitás is vonzott, amikor például meglátogattuk Csontos Vilmos költőt, vagy művészek otthonait és sírjait. Jó volt együtt lenni hasonló gondolkodású emberekkel. Azután hoztam a fiamat, aki ritkábban vett részt, de a lányom folyamatosan jár. Egy időben a feleségem is velünk tartott. Az is jó volt, hogy sokszor a túra valamelyik művelődési tábor helyszínén ért véget és mi ott maradhattunk és folytathattuk az eszmecseréket. Vidám emlékem, hogy az egyik túráról hazafelé biciklizve, a «vadon» közepén, az aszfalton egy «hajrá Egon!» feliraton keresztül tekertem hazafelé.”
Kiss István Magyarországról 1982 óta az összes túrán részt vett, hasonló okoknál fogva.
Kedden délután már Hidasnémeti felé kerekezett a 46 főből álló vidám csapat. Az első napokban egy magyarországi vak fiatalember is túrázott, tandemben tekert vidáman. Ez volt az első ilyen eset. Egy baráti társaság hozta magával és láthatóan jól érezte magát. Szerettem volna váltani vele néhány szót, de mire erre sor kerülhetett volna, már hazament.
Köteles László portálunknak elárulta, hogy a túráknak nincs jó sajtója. Az újságírók nem vállalják a kerékpározást, nem vendégelik meg őket, így azután nem jönnek.
A program szerint 320 km-t tesznek meg. Ez alkalommal is átruccannak Magyarországra, majd Kistárkányban istentiszteleten vesznek részt a túra végén.
Kívánjuk, hogy balesetmentesen, élményekkel gazdagodva térjenek haza azzal a elhatározással, hogy jövőre ismét eljönnek és barátaikat is ösztönzik, tartsanak velük.
