Az egykori Ipolysági járás és a hajdani Hont vármegye székhelye, a Középső- és Alsó-Ipoly mente egyik szellemi, kulturális és közigazgatási központja, Ipolyság ma – a társközségekkel, Pereszlénnyel és Tesmaggal együtt – hét és félezer lakosú városka. Közvetlenül a jelenlegi országhatár mentén települt, az Ipoly folyó mindkét partján, a Korponai-hegyvonulat déli lejtői és a Börzsöny északi nyúlványai között.
A helység nevének etimológiáját vizsgálva megállapították, hogy a 42 Ság nevet viselő község a Kárpát-medence nyelvterületén települt, s valamennyi „egy-egy dombvonulat utolsó, már a síkságba hajló hegye, illetve dombja tövében fekszik, mintegy jelezve: »falu a dombon, falu a domb tövében«, illetve »dombfalu«”. (Püspöki, 1976/8). A földrajzi nevek etimológiai szótárában ezt találjuk a néveredettel kapcsolatban: „Az országszerte és nagy számban jelentkező Ság helynévben egy vitatott etimológiájú ´Ság´ /domb, erdős magaslat, erdő/ köznév rejlik. Törzsnévi eredete kevéssé valószínű.” (Kiss L., 1988. 434. l.)
Vályi András földrajztudós (1764-1801) az elsők közt jelentetett meg részletesebb adatokat Ipolyságról a Magyar országnak leírása című kötetében, mégpedig az alábbiakat (A szöveget zömében eredeti formában s az akkori helyesírással közöljük.): „Ipoly Ság Magyar Mezőváros Hont Vármegyében. Földes Urai a´ Rozsnyói és a B. Bányai Káptalanbéli Uraságok. Lakosai katolikusok. Fekszik Ipoly vize mellett, mellyen kőhídgya van, Honthoz fél mérföldnyire. Sóháza és Postája is vagyon. Határja jó, vagyonnyai jelesek, és külömbfélék”. (1799:221-222.l.)
Foglalkozott a tudós földrajzi író, Fényes Elek (1807-1876) is városunkkal. Geographiai szótárában írja a következőket: „Ipoly-Ságh magyar m.v. Honth vmegyében, /…/ az Ipoly jobb partján, mellyen keresztül derék 3 kőhid vezet. Házai alacsonyak ugyan, de elég csinosak. Van kath. paroch. temploma, s a város közepén egy vmegyeház; postaháza, patikája, több uradalmi épületek és boltok. Lakosai, kik 1370 kath., 21 evang., 8 óhitükre mennek, mesterségekből, gabona- és bortermesztésből táplálják magukat. Határja első osztálybéli; szép gabonát, dohányt, dinnyét, kukoriczát terem; szőlőhegye derék és jó borral fizet, erdeje makkos. /…/ Az ipoly-hidjai és töltése végén láthatók egy homokdombon a nem rég építtetni szándéklott, de abban hagyott vmegyeház alapfalai.” (IV. kötet. 1851:6.l.)
A felújított stációk a Kálvárián (Fotó: Csáky Károly)
A városka mai panorámája sokak szerint talán a Kálváriadombról a legcsodálatosabb. Alatta folydogál az Ipoly, amely régi romantikáját sajnos már elveszítette: a víz fölé hajló öreg füzek s a meder kanyarulatai a szabályozás áldozatává váltak. Igaz, szabályozás előtt gyakran okozott gondot is a folyó, de azért hajdan a maga módján kárpótolta is az itt lakókat. (Csáky, 2003:154-172.l.)
1864-ben írták a város vezetői e folyóról Pesty Frigyes geográfusnak (1823-1889) az alábbiakat (A szöveget az eredeti helyesírás szerint közöljük. A Pesty által összegyűjtött anyag csak később jelent meg nyomtatásban.): „Az Ipoly e´ határt hasító folyó esése hiányában gyakorta szénakaszáláskor is kiönt, s a partján fekvő, igen bő terméssel biztató réteket és legelőket elöntvén, beiszapolja, ´s több évekre hasznavehetetlenné változtatja, főképp akkor midőn a´ fű már kasza alá felnyött, különben áradása mindenkor széna termelésre hasznot hajt. /…/ Medrében sok helyütt veszedelmes örvények találtatnak, ´s itt számosan már eltemetkeztek, így például Asztalos Gödre, Huszár Gödre… Az Ipoly folyóban igen bő halászat gyakoroltatik, főképpen zápor esső és tavaszi hó olvadás után, számtalanszor megtörtént, hogy a´ víz áradása után a´ réteken egy mázsás hartsát is fogtak.” (Pesty F., 1984. 174–75. l.)
Délen, a folyón túl a Börzsöny sűrű erdei láthatók. Szemben a megye nevét őrző település, Hont község, a Hontpázmányok ősi fészke, az első várispánsági központ. Egy kőhajtásnyira a drégelyi hegyek, ahol állnak még Szondi(y) várának romjai is. Keleten a Cserhát hegyei ékeskednek, északon a Selmeci-hegyek karéjozzák a látóhatárt. Tiszta időben jól látszik az ezer métert is meghaladó Szitnya.
A „dombfalu” természetesen még több heggyel, kellemes magaslattal dicsekedhet. A Kálváriadombot azelőtt Várhegynek is nevezték, s 1864-ben így írtak róla: „Innen Ipolyság mezőváros és az egész környékre legszebb kilátás, háborús időben itt várták az ellenséget ´s innen származik a´ nevezet várhegy /:mert várnak, vagy erősségnek semmi nyoma:/.”
Ipoly-parti füzek (Fotó: Csáky Károly)
A Kutyahegyet, mely a várostól keletre, annak tőszomszédságában fekszik, régebben Istenhegynek is nevezték. Szőlőtermő hely volt egykor ez is, mostanra beépítették. 1864-ben úgy tudták, hogy „nevezetét igen gyakran történt kutyák látogatásáról” kapta. Az Őrhegy az „Ipoly és a Korpona vize összefolyásánál felemelkedő kőszirtes part, hajdanta itt álítattak ki az első őrök ellenség kikémlelésére”. Valkovits Mihály hajdani városbíró a dűlőneveket összeírva megemlékezett még a Borsós-hegyről és a Nagyerdőről is (Rajtuk kívül sok egyéb határbeli helyről is olvashatunk még a Pesty-féle összefoglalóban.) Ez utóbbi a városi határ délkeletre fekvő részének „átalányos nevezete”, amely többnyire „cser, tölgy, bükk és gyertyánfával bövelködik”.
Úgyszintén olvashatunk a XIX. század közepi híradásban Parassáról, a mai országhatár területéről, amely „a honti határnál keskeny és erdőkkel környezett völgyben” található, s „innen származik a Parassa pataka, melynek folyásánál, a váczi ország úton összesen 11 házból álló Ipolyság városhoz tartozó útcza építetett német ajkú lakosokkal benépesítvén, ezek jelenleg mind elmagyarosodtak”.
Ez a hely – mint írták – „kirándulásul szolgál Ipolyság mezőváros lakosainak, hol gyakorta, kivált Május havában kedélyes mulatságok tartatnak. Itten létezik a´ főtisztelendő rozsnyoi káptalan jó hirben álló tégla háza, arról nevezetes, hogy az itteni e´ célra ásott föld alkalmával az ősvilágtól származott s jelenleg ösmeretlen állatok megkövesült csontjai igen gyakran kiásatnak, ´s ezekből az érdekesebbek a´ nemzeti Magyar Múzeum számára beszálitattak/: u.m. Mamut álkapcza, lábszárcsont, fogak s. a. t./…” (Pesty F., 1984. 172–173. l.)
Gyönyörűen vall szülőföldjéről városunk fia, a jeles költő és tanár, Sajó Sándor, aki a XIX. század végén közölt szép leírást szeretett megyéjéről s annak székhelyéről, Ipolyságról.
Az előbbiről olvassuk Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képekben című reprezentatív kiadványban az alábbiakat: „Hontmegye hegyes-völgyes tájaira pazarúl szórta szépségeit és kincseit a természet. Sötétlő erdők és kies ligetek, búsongó várromok és vidám völgyek váltakoznak rajta. Gabonát terem a völgy, szőlőt a hegyoldal, aranyat, ezüstöt a magas hegyvidék öle.” Ipolyságot ő egy más irányból haladva közelíti meg a leírásban: „Elhagyva bal felől Pereszlény községet s átlépve a kemenczei patakot, a Kalandos nevű árkot, a megye székhelye, Ipolyság tűnik föl előttünk. E kies fekvésű város képe épen innen, délnyugat felől a legszebb. Ipolyság az Ipoly s a Korpona völgyeinek összeszögellésénél, nagyrészt lejtős dombon, az Ipoly jobb partján fekszik; másik, kisebb része a folyó bal partján terül el. Ez az Újváros, közönséges nevén Homok. Széles, erős kőhíd visz át innen az Ipoly túlsó partjára, a tulajdonképpeni Ipolyságra.” (1899:61-91.l.)
A drégelyi várhegy a kálváriáról (Fotó: Csáky Károly)
Az újabb leírásokban ezt olvassuk a várossal kapcsolatos egyik földrajzi meghatározásban: „A város az északról a Korponai fennsík, délről a Börzsöny szegélyezte festői szépségű völgy ölén, az Ipoly két oldalán terül el. A völgy itt a legszűkebb, a két hegyvidék közötti távolság alig három kilométer. A folyó partjain burjánzó növényzet és az erdők közelsége az embert valósággal letelepedésre csábította. /…/ A vidék éghajlata meleg és száraz. A tél mérsékelt, a nyár hosszú. A nyári napok száma / max. 25 °C fölött / meghaladja a hetvenet, az évi átlaghőmérséklet 9,5 °C. Az évi (vegetációs időben esett) csapadékmennyiség deficites. A lehullott víz mennyiségénél magasabb elpárolgás okozza az Ipoly aránylag magas évközi szintjének ingadozását. Nyáron a folyó vízhozama alig éri el a másodpercenkénti 20 m3-t, míg márciusban ez az érték 58 m3/s.”(Danis, 1997:29.l.)
