Becses dátum és helyszín: 1860. december 19-én, az akkori világnak egy szerény szegletében, a ma Romániában található Boksánbányán, Szurmay Mihály kalaposmester és Shäffer Jozefa öt gyermeke közül harmadikként megszületett Sándor, a Monarchia majdani legelismertebb magyar hadvezére, egykori honvédelmi miniszter.
Életútja, családjának története nem csupán kiemelkedő évfordulók alkalmával kerül szóba. Az MH Budapest Helyőrség Dandár és Budapest XVI. kerületi önkormányzatának égisze alatt megjelent életrajzi kötet, megannyi cikk, megemlékezések, dandársorakozók sora tárta elénk vitéz báró uzsoki Szurmay Sándor ny. vezérezredes hadvezéri képességének, példaként szolgáló emberi, katonai nagyságának bizonyságait.
Arcélét pedig az Uzsok hősét a harctéren megfestő Poór Bertalan kései követői, a Krajczáros Alapítvány „Ecsettel a békéért!” projektjéhez csatlakozó képzőművészek tették még ismertebbé tárlatról tárlatra, határainkon innen és túl. Sőt, immár karácsonyfa alá illő, nemrég megjelent alapítványi albumban láthatjuk portréit.
Katonai pályafutásának maga adta rövid összefoglalóját. „Egész pályámon fontos szervezőmunkakörben dolgoztam. Közben 1 évig voltam zászlóalj-, és 2 évig ezredparancsnok. Az 1914-es világháború kitörésekor a honvédelmi minisztériumban voltam, ott léptem elő államtitkárrá. De itt nem volt maradásom és harctéri szolgálatra jelentkeztem. 1914. november 25-én ki is kerültem, mint hadseregcsoport-parancsnok az Ung völgyébe, majd Bártfára, Homonnára, később ismét Uzsokra, mindenütt kiverve az oroszt… 1917. februárban visszajöttem a harctérről, mert honvédelmi miniszterré neveztek ki.”
Forrás: Dicső Lapok
A katonabáró című életrajzi kötetben olvashatjuk: egykor, a boldog békeidőkben és az első világégés idején miként vezethetett az út a tábornokságig, az „alantas” parancsnoki szolgálattól a harctéri hadseregcsoport-parancsnokságig, a mindenkori teljesítmény elismerése után a Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjéig.
Nekünk, a kései generációk tagjainak elődeink katonai pályája, családtörténete segíthet megérteni: ma miről mit gondolunk, miért élünk úgy, ahogy élünk. Idén ezt aligha kell külön kommentálni, a vírus minden megemlékező programot korlátok közé szorított. Katonaéletből véve a példát: már az is különleges napnak számított, amikor Visi Attila őrvezető, a 32. Nemzeti Honvéd Díszegység lövészkatonája kiemelkedő életmentő helytállásának elismeréseként odaállhatott egy „szelfire” a dandár emlékhelyén, Szurmay mellszobrához. A hírt FB-oldaluk repítette világgá, meg a kommentet: „Mellszobrával szelfizni megtisztelő, igaz, leginkább életmentőnek adatik meg az ilyesmi…”
Különleges alkalom felidézni az önálló magyar honvédség megteremtéséről, szép honvéd szavunkról épp száz éve leírt gondolatait is, éppenséggel azért, mert idén márciusban múlt harminc éve, hogy a magyar haderő megnevezése ismét „honvédség” lett.
„Véderőnk elnevezésének kérdésében egy pillanatra sem szabad figyelmen kívül hagynunk azt, hogy a honvéd, vagyis a hamisítatlan, ízig-vérig magyar katona nevétől elválaszthatatlan nemcsak Branyiszkó, Hatvan, Isaszeg, Nagysarló, Komárom és az Erdélyben lefolyt harcok, de a Kárpátok hősi védelme, Uzsok, Limanova, Gorlice, Bresztlitovszk, Doberdó, a Hétközségek fennsíkjának dicső napjai és az 1848/49-iki szabadságharc, valamint a nagy világháború megszámlálhatatlan tündöklő fegyverténye.
A történelmi Magyarország minden honvédje tehát, miként a múltban, úgy a jövőben: jó bajtárs, meghitt barát fog maradni utolsó leheletéig, bárhová sodorta is Trianon. Mi magyarok legkevésbé engedhetjük meg magunknak azt, hogy ezt az érzést csorbítsuk, vagy megsemmisítsük azzal, hogy a jövőben a magyar harcost ne honvédnek hívjuk.
A homonnai kiállítás (Fotó: Anna Šimkulicová)
A magyar nemzeti hadsereg elnevezése szükséges és jogosult volt keletkezésekor, megkülönböztetésül az akkor létezett vörös és egyéb nem nemzeti alakulatoktól, de nem szükséges, nem találó, s nem is jogosult ma már, amidőn a dicső honvédség elnevezéssel ezen intézmény rendeltetését és mi több, annak oly véresen kipróbált értékét is oly találóan egybefoglaljuk.”
E gondolatok is ihlethették ama portréfestőket, Kis Lucát, Majorváry Szabó Sándort és Pozner Katalint, a népes kortárs erdélyi, lengyel, magyar, szlovák, ukrán festőművész csoport tagjait, kiknek alkotásai, mondhatnánk, alkalmi születésnapi köszöntésként immár az alapítvány albumában örökítve kerülhetnek a hadtörténet iránt érdeklődők kezébe. A Nagy Háború centenáriumi megemlékezéseinek kezdetén hirdetett projekt keretében határon innen és túl hívtak fel hát képzőművészeket világháborús hősök, kiemelkedő parancsnokok portréinak elkészítésére, a harctéri és a hátországi küzdelmes mindennapok megörökítésére. Németh István ny. ezredes, a kuratórium elnöke mondta: a felkéréseket a „soha többé háborút!” szándék vezérelte, és nemkülönben az, hogy ne csak a közismert hadvezérek, „snájdig” katonák, hanem a lövészárkok bakái is kapjanak „vásznat”.
A kollekció egyre gyarapodott, nem egy alkotás a 2014‒2018 közötti évek alkotótáborainak valamelyikében született. A képzőművészeti remekekből ízelítőt először a székesfehérvári 17-es honvéd gyalogezred egykori laktanyájának ma is álló falai között láthatott a közönség. A Szurmay Sándorról kuratóriumi elnöki ajánlásra festett arcképek is eljutottak a nemzetközi nagyérdemű elé. Akárcsak Kis Luca felvételeinken látható alkotása Homonnára, onnan úgy húsz kilométerre, Szinnára, azokra a helyekre, hajdani harcterek tájékaira, ahol a hadvezér hadtesterejű harccsoportjának mindig is félisteneknek nevezett bakái verték ki a hazánk földjére betörő muszkát, és ahová a Trianon utáni időkben visszatérnie már nem lehetett.
E jelképes „látogatásra” úgy száz évig, 2015 áprilisáig, az alapítvány kiállításainak megnyitáság kellett várni.
Az emlékezés békésebb idején, tavaly szeptemberben ama kötet szerzőjének és a Resicabányai (boksánbányai) Református Egyházközség lelkipásztorának kezdeményezésére, a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkárának, a Szurmay dandár parancsnokának, a leszármazottak képviselőjének, egyszersmind a hívek jelenlétében emléktáblát avattak a szülőváros református templomában. Az emlékezetőrzés ezzel nem ért véget. Most, a koronavírus-járvány korlátozásai mellett, egy ritka pillanattal élve az egyházközség új lelkipásztora, Adorján Dávid, gondnoka, Borbély József, valamint a boksánbányai gondnok, Vincze Jancsi András Szurmay Sándor születésének 160. évfordulója alkalmából koszorút helyezett el az emléktáblánál.
Meghitt ünnepi készülődésünk, áldott várakozásunk idején érdemes felidézni a hadvezér irattárban fennmaradt harctéri emlékeit, Uzsok hősének 82 évesen mondott szavait, mellékelve hozzá a nagyapa, Szurmay Sándor és a Kossuth-leszármazott unoka, Kossuth Gábor 1937-es karácsonyi fotóját.
A boksánbányai megemlékezés
„Doktoromon kívül vigyáz rám három drága zsandárom. A feleségem meg a két leányom: Blanka és Edit (utóbbi vitéz udvardi és kossuti Kossuth Ferenc, a Nemzeti Bank ügyészének felesége), akik ha naponta ¾ 7-kor kelek, este kilenckor az ágyba parancsolnak. És jómagam a legnormálisabb életet élem. Sokat olvasok és dolgozok. Most éppen egy vaskos kötetre terjedő életrajzomon.” (Akkor 1942-őt írtak, az utókor sajnálatára ez a műve nem jelent meg. Hasonló indíttatású könyve A magyar katona a Kárpátokban címmel 1940-ben látott napvilágot. A szerz.)
„El sem lehet képzelni az emberiség etikai megújhodását a családi kötelék megszilárdítása és védelme nélkül. Minden gondozás és védelem azonban csődöt mond, amikor a sors kegyetlensége folytán olyan események zúdulnak az emberiségre, amelyek egy-egy ország minden lakóját, férfit és nőt, fiatalt és öreget, gyermeket és aggastyánt egyaránt kisodornak az élet rendes kerékvágásából, amikor az emberek élete és tevékenysége egészen más irányba terelődik: és ez a háború.
A fronton egy esetben elementáris erővel és szívbemarkolóan tört utat a családról való megemlékezés: karácsony szent estéjén.
1914-ben, karácsony estéjén történt. Limanova után volt, üldöztük a muszkákat Galícia földjén. Gromnik községben töltöttük az éjszakát. A vacsora a paplakban volt bemondva s midőn fél nyolc óra tájban benyitottam a nagy szobába, a megilletődöttségtől gyökeret vert a lábam a küszöbön. Négy-öt méteres karácsonyfa égő gyertyákkal és csillogó díszekkel köszöntött rám. Amikor leültünk a vacsorához, újabb meglepetés ért: szabályszerű betlehemes csoport, álarcosan és jelmezben lép be, szép kis templomot tesznek a földre, körbeállják és gyönyörűen eléneklik a magyar karácsonyi énekeket. Majd lelép ez a csoport és helyükbe betlehemesek jönnek. Csak aki már valamikor távol a családjától töltötte a karácsony estét, az tudja, hogy milyen szomorú az a gyermek nélkül s csak az értheti meg, milyen megható volt ez a mi karácsonyesténk.”
