Nem vagyok politikus, a közélet szele is mindössze néhány éve csapott meg. Mégis úgy látom, a felvidéki korrajz nemhogy 30 éve, hanem 85 éve nem változik.
Azt is be kell látnunk, hogy ebben a folyamatban a pártegyesítések sem hoztak a felvidéki magyarok számára hosszútávon sikert. Míg az 1936-os egyesítést az egyetemes történelem morzsolta fel, addig az 1998. évit, annak ellenére, hogy leképezte az 1936. évit, mégis sikertelenség lett a sorsa, mert jövőjét maga a párt vezére hiúsította meg.
2021-ben pedig az önös érdek, a harc a kialkudott pozícióért homályosítja el azt a célt, amit Esterházy János fogalmazott meg, akinek ikonikus alakját idén emlékév keretében igyekszünk a köztudatban megerősíteni. Hiszen március 14-én születésének 120. jubileumára emlékezünk.
Esterházy János.
Duray Miklós mondhatni korát megelőzve már 1997-ben, halálának 40. évfordulójára megírt „temetési beszédében” vetítette elénk Esterházy János pártpolitikusi pályafutását, amelyről kifejtette: „egyik legfényesebb fegyverténye annak a felismerése volt, hogy a magyarság jogaiért folytatott küzdelmet nem lehet sikerre vinni akkor, ha a felvidéki magyarság politikailag megosztott és az akkori két politikai pártja között rivalizálás folyik.”
Esterházy hozzáállását így emelte ki: „Pártelnökként a saját pártja önállóságának feladását hirdette meg, és erről igyekezett meggyőzni a Magyar Nemzeti Párttal való egyesülés ellen fellépő tisztségviselőket is a pártjában. Azt hirdette, hogy a pártérdekeket félre kell tenni és mindennél előbbre valónak kell tekinteni a magyar közösség érdekét.”
Az eredmény sem maradt el. A korabeli beszámolók szerint Érsekújvárban több hónapi kemény és kitartó munka után született meg az egyezség, és ünnepélyes keretek között – Facebook hiányában – 1936. június 22-én kihirdették az új, Egyesült párt megalakulását.
Az emberek ünnepeltek, tízezer főnyi magyar vonult Érsekújvár városának feldíszített utcáin, zászlókat lengettek, melyek az egységes pártot éltették. Mindenki részese akart lenni annak a történelmi sikernek, amikor összekovácsolódott az addig két nyomvonalon haladó magyar párt.
Álljunk meg egy pillanatra és képzeljük magunk elé, hogy a politikai sikerre olyan sokan voltak kíváncsiak, mint napjainkban egy DAC-Slovan rangadóra. A vasútállomásról, az autóbuszokról, sőt a korra jellemzően sokan kerékpárokon érkeztek és csak úgy hömpölygött az embertömeg a népviseletbe öltözött lányokat követve a város szíve felé.
Csodálatos kép lehetett a verőfényes nyári napsütésben.
Nagy kérdés számomra és véleményem szerint sok felvidéki magyar számára is, hogy a mai magyar politikusaink között akad-e olyan, aki összekovácsolja, majd össze is tartja a különböző politikai erőket, nézeteket? A porondon lévő pártelnökökben van-e alázat a nép iránt? Élni tudnak-e a szlovák pártok széteséséből adódó lehetőséggel? Előnyt tudnak-e most kovácsolni a szülőföldjüket szerető magyar emberek javára?
Ám a tükör elé nekünk is oda kell állni.
Gondoljuk meg! Lehet-e szüntelenül háborogni, uszítani, egymás ellen fordulni? Kell-e nekünk is úgy az egyesült magyar politikai képviselet, mint kellett 1936-ban Érsekújvárban?
És amikor az egységet politikusaink megvalósítják, tudunk-e örülni, hinni a jövőben?
(Hideghéthy Andrea/Felvidék.ma / www.watson.sk)
